A gyermekeket kiküldte a szigetre – este jőjjenek haza. Ismét egyedül
volt, mint akkor. Egészen egyedül. Nem várt haza senkit. Nem félhetett,
hogy betegek kopogtatnak be, az orvos czégtáblája napok óta levolt már
véve. A helyén egy kis látogató-jegy fehérlett: «Özvegy Lengyel
Istvánné».
Leeresztette a függönyöket, levetette gyászruháját, fehér hálóköntöst
vett magára és ujra – várt.
Nem kellett olyan sokáig várnia. A szerető nagyon pontosan érkezett.
Karjaiba zárta mohón, mintha a tizennégy év el se viharzott volna
felettük, vagy ha igen, csak tizennégy perczczel előbb.
– Hadd hallom a hangod! – szólt a férfi. S az asszonynak ugy tetszett,
hogy ez a hang megváltozott.
Leültek egymás mellé szorosan. A férfi csókokkal boritotta el szemét,
ajkát, nyakát, karjait. S neki ugy tetszett, mintha a csókok forróbbak
lettek volna – akkor.
És az ölelés, a szeretkezés, az eskük közepette emlékezett az
«akkor»-ra. Mintha az a különbség, mely im megvillant előtte, az a hideg
kard lenne, a mit a mesében a szeretők közé tesznek.
Visszacsókolta a férfit, de fázott. Tudta, hogy egészen egyedül,
biztonságban, jogában van s öntudatosan egy tárgyat keresett, mely az
«akkor»-ra emlékezteti. Meg is találta.
Véletlenül itt maradt s csendesen ott függött a fogason a férj egy
kalapja. Rémitgette magát vele, alakot képzelt alája. Hiába volt minden,
asszonyi szeme, felviharzott idegei nem tudták elhitetni vele azt, hogy
im él s gyilkoló tekintetével reá mered az – a ki fölé ő maga is vetett
göröngyöt.
Nem! Egészen egyedül vannak. Nincs a ki számon kérje tőle e pásztorórát,
nincs a kinek joga volna megzavarni e kéjes csendet. Itthon van, ur,
parancsol magával.
– … Oh, hogy mulnak az évek! szólalt meg egyszerre.
– Mulnak, mulnak! visszhangozta a férfi s a mint ajkát kitárta: betett
fogait meglátta az asszony. Gyengéden eltolta magától és szólt:
– Megöregedtünk.
– Ön soha.
– Érzem. Az öregség előre fújja havát – szivemre, testemre. Vagy ha nem
az, nem tudom mi lelt. Emlékszik-e akkor! Milyen már, mintha nem
szeretném ugy többé.
Fátyolozott hangon ejtette ki a szavakat. Már bennük volt a sirás. Ki is
tört; csendesen, szenvedélytelenül sirni kezdett.
A férfi vigasztalta:
– A halott… a temetés… a gyász… a hatások…
A szavak nem használtak; a férfi mámora, fékevesztett szenvedélye csak
hidegségét nevelték.
És körülnézvén az üres, a csendes, az elhagyott lakásban, felugrott:
– Az istenért, a gyermekeim… jönnek… távozzon!
Kezébe adta kalapját s kituszkolta az ajtón.
Nem jött senki. Maga volt. Az utczai ablakok függönyét beárnyalta a
közeledő éjjel. Felhuzta a függönyt s kinézett az utczára s látta, hogy
majdnem mindenki párosával mén ott.
Csak ő van magában, most már egészen magában.
Meghagyta a cselédeknek:
– Ha egy férfi látogató jő, nem fogadom, semmi esetre sem fogadom el.
És nem fogadta el azt, a kiért tizennégy évig várta férje halálát s a
kiért tizennégy évig epedett, nem vágyta elfogadni többé sohasem.