Várt, várt. A férj, mindjárt házasságuk után betegeskedni kezdett.
Valami gerinczagybántalma volt, mely nagyon lassan haladt előre.
– Ilyen bajjal, mint az enyém, apám 70 évig élt el – szólt hozzája
gúnyos mosolylyal. Egyszer pedig hozzá tette:
– Ida, ön aggaszt. Mindha szivbillentyüelégtelenség kezdene fejlődni
önnél… az aconitum nem öl biztosabban. De csalódom…
Csalódott. A sziv ép volt és szeretett. Annál jobban szeretett, mennél
jobban tiltva volt szeretnie.
Kezdetben gyakran, aztán ritkábban látta azt, a kiért e pokoli
szenvedést élte; s ha látta: ugy érezte, még nagyobb szenvedést is – ha
van ilyen – kiállana érte. Idősebb lett, de férfiasabb, nőtlen maradt és
nagy karriert csinált. És szerette őt, kitetszett tekintetéből, benne
volt levelében, melyet férje elfogott előle, de megmutatta neki mégis,
elolvasta: «Csak ennyit irhatok: szeretem, rendelkezzék velem!»
– Nos, nem rendelkezik? susogta fülébe s iróasztaláról elővevén
pisztolyát, játszott vele:
– Hat golyó van benne: önnek és gyermekeinek. Kinek a hatodik? Nem
tudom.
És neki hallgatni kellett. Pedig hogy rengett agya, vére, mindene az
elfojtott kiáltástól:
– Oh, te nyomorult!
S a titkos öröm láza fogta el, amint bizonytalan, beteges járását nézte.
– Végre is, el fogsz pusztulni, meg fogsz… gondolta magában. És
gyermekeire gondolván, a kiket szeretett, az életet érezvén, a melyhez
ragaszkodott, ebben a rettentő helyzetben, melyben megszokta már, hogy
nem mert mozdulni, – megfogta hideg kezét a férjnek és szólott:
– Lengyel István, ön kegyetlen!
– Szerelmes vagyok!
– Mikor leszek már vén és rút mikor szünik meg szeretni!
– Soha. Ha meghalok. Akkor sem!
De. Második napon feküdt már a hallott a ravatalon s az özvegy, ahogy
ránézett az arczra: ugy látta, hogy ez nem Lengyel István többé, nem a
szerelmes férj, csak agyagmintája annak. Egy rosszul szinezett
teracotta-szobor.
A rokonok, a barátok, a résztvevők gyülekeztek a szomszéd szobában. A
plébánián elejbe csenditettek a temetésnek.
A nászra hivó harangszót hallotta ki belőle az asszony.