Nem volt szabad mosolyognia előtte. Nem másra mosolyog-e? Tilos volt
mosolyognia magában: a cselédek, a drágán megfizetett kémek –
megmondhatták neki s ő előfoghatta. «Ida, ön vidám! Mért változnak oly
rohamosan az ön hangulatai?» S az a tekintet, mely az ilyeneket kisérte,
az a szivbe furó, fürkésző tekintet! Ezek a savószinü szemek, melyek
akkor is rá voltak szegezve, ha aludt. S a melyek miatt nem aludhatott
nyugodtan, mert a mint kémlelték: felébredt azonnal, mintha valami
undoritó állat tévedt volna arczára. Megirtózott, megremegett.
– Ön fél – szólalt meg a férj – mért retteg ön, beteg?
És gyógykezelte idegbaj ellen. Elhanyagolta betegeit. Tanulmányozta,
vele volt folyton. Ölelte, mig gyenge, vézna karjai belefáradtak.
Ugyanabban a pillanatban még sem ölelheti más!
Oh, ez az élet, ezek a szeretkezések! Minden csókkal fokozódott undora
iránta s eme számtalan csók mindegyike erősbbé tette benne a vágyat a
szerető csókjára.
Tizennégy éven által mennyire gyarapodhatott ez az undor s milyenre
fokozódhatott ez a vágy! Felcsapott fölötte, mint az örvény, belémerült.
Mérget szerzett. Előbb magának szánta – azután férjének.
A nyolczadik év végén volt már. Nyolcz éve nem beszélhetett már a
szeretővel. És mégis – négy gyermeke volt már, nagyok lettek s oly
szépek, ugy szerette őket, megkegyelmezett az apjuknak, megkegyelmezett
magának – és várt tovább.