Mint a villám a zivatarban, a halott arcza képeket világitott meg
agyában. Régi képeket, melyek most világosabbak, mint a mikor ujak
voltak.
Tizennégy éve. A gyermekek a cselédekkel távol. A férj, mint rendesen:
betegeinél. A láz fogát vaczogtatja, a mint az első szerető jövetelét
várja. Jön; egy órájuk van csak s ezerszer szeretnék egymást ölelni. S
alig hangzottak el a csókok: érzi, hogy valaki van közelükben. Nem
közelükben, – előtte. A férj.
Hidegen mutat ajtót a szeretőnek. Magukban maradnak. Csend. A férj
megszólal:
– Ön még itt?
Aztán ujra csend. Ujra a férj szólal meg. Ugy beszél, a mint az orvosok
beszélnek akkor, ha betegről mondanak le:
– Ön el fog menni s nem jő többé vissza soha. Mindenütt lehet, csak ott
nem, a hol én s gyermekeim vannak.
Csengetett a cselédnek. Az nem jött, maga hozta el a felöltőt s a
kalapot. Reá adta s elvezette az ajtóig. Ott kinyitotta s arczából
kivetkőzve, hangjában megváltozva orditá:
– Takarodjék!
A nyitott ajtón át látta, hogy jőnek meg gyermekei. Az egyik, a mint
meglátta, kiabált feléje: «mamma!»
Lerogyott s odaborult a férj lábához, könyeivel áztatta czipőjét:
– Gyermekeim… a gyermekeim…! Kegyelem…!
A férj vállába rugott – és megbocsájtott neki.
Nem mondta ki e szót, csak annyit mondott:
– _Marad_ – aztán hozzá tette alig hallhatóan, alig érthetően:
– Egyetlenegy mosoly… csak egyetlenegy…!