Az ajtók be voltak csukva, hogy a gyerekek be ne jöhessenek. Az ablakok
előtt szalmával volt beszórva a gyalog-járó, nem hallszott föl a kocsik
lármája. A redőnyök leeresztve. Minden a hallotthoz igazódott itt; a
hideg, sötétség, a néma csend, mintha része lett volna a sötéten
szederjes, meghidegült arcznak, a néma ajkaknak.
Az asszony arczczal ráborult a kerevetre, agya zúgott, szive vert, oly
lázasan, mint a ki szerelmi légyotra készül, mint a ki hosszu rabságból
először lép ki a szabadságba.
Tizennégy év óta várt erre a pillanatra s most, a mikor elkövetkezett:
férjének halálküzdelme, az elmulás iszonyatos képe alig borzongatta meg
erősen telt vállait. Nagy barna szemeiből esett egynehány köny mégis, a
cselédek, a rokonok azt mondták rá, «szegény!» s ő igy szólt magában:
– _Végre!_
S kikeresvén báli keszkenőjét, sajátkezével kötötte fel a hallott állát,
a nyitva hagyott szemre letolta héját, elhivatta a hallottkémet,
értekezett a temetésrendezővel, értesitette az orvosi kört – melynek a
hallott tagja volt – elhivatta a rokonokat, ujra sirt azokkal egy verset
s a mint ugy délfelé maga maradt a hallottal, befurván fejét a
diványpárnába, zürzavaros érzés fogta el; érzések, melyek ha tömörültek
volna s ha egy néven nevezné őket, felkiáltana:
– Diadal!
De ez a környezet, a gyerekek, a kik a szomszéd szobában suttogtak, a
tömjénél kifüstölt szoba nehéz illata s a hallott férj, a kit maga
mögött érzett: fakulttá tették érzéseit s csak annyit susogott:
– Mégis… szeretett!
«Szerette? Hátha még most is szereti? Ha él, ha halála: álom?» Ijedten
szökött fel helyéből s oda állt a hallott elé.
Nem, a kegyetlen szerelmes nem szerette többé.