A férfinak 56 forint havi jövedelme volt; 26 forintot kapott a
gyámjától, harminczat a vasutnál keresett. Az asszony havonta mindössze
csak ötven forintot hozott haza, kivéve a karácsony és husvét hónapját,
a mikor templomban is énekelt husz husz forintért.
Nem éppen nagyon sokat nélkülöztek, hát éhezni sohasem éheztek, ha nem
volt vacsora, Hannus hozott turót, vagy más valamit hitelbe a házban
lakó krájzlertől.
Csendesen, nyugodtan s nem a legrosszabbul éltek. Nem járt hozzájuk
senki, legfölebb Berill jött el néha. Berill, a tenorista, a ki
kénytelen volt szintén a karban énekelni, bár jobban énekelt mint az
első tenor s meglehetősen előkelő családból ered. Bizonyos napokon más
és más apát vallott szülőjének, leginkább grófokat s minisztereket,
legtöbbször a kormányelnököt, a ki titokban segélyezi is.
Berill rá akarta birni Buzás Bélát, hogy csináljanak együtt
népszinmüvet, ő mint szinházi ember, a kinek a technika a kisujjában
van, fogja scénákba szedni, rendezni a mesét, melyet a jogásznak, mint
inkább költői léleknek kellett volna szolgáltatnia.
De ez a terv kivihetetlennek mutatkozott. Berill is elmaradt, már csak a
tejes asszony, fás embert s a szomszédból egy könyvkereskedő-segéd
felesége járt be hozzájuk.
Majdnem egész napon s estén át egyedül voltak. És még mindig volt mit
beszélniök egymással. Novemberben tea mellett – nagy szamovárt
vásároltak – éjféli egy óráig is «cseréltek eszmét».
Hanna meg Sándor stb. aludtak, ők pedig csendesen beszélgettek a
szerelemről általában s különösen az ő szerelmükről. S mintha csak
valami konkrét tárgyról beszélgettek volna, úgy szóltak:
– Tizennyolcz éves vagyok ujra! mondá az asszony.
Valamivel többnek látszott, különösen a legutolsó időben. Gyermekágya
közben haja egyszerre erős őszülésnek indult, a szemöldöke fölött egy
széles ráncz képződött. S ha nevetett, akkor ötven évesnek tetszett.
Egy-egy pillanatra maga Borza Béla is látta ezt az ötven éves asszonyt;
megdöbbent, de csak egy perczre, szemei elé nagy hirtelen ujra
leereszkedett valami különös rajongás aranyos köde, melyen át szépnek,
fiatalnak, üdének látta azt, a ki minden volt, csak az nem többé.
– Hogy szerethetsz ilyen rut banyát? kérdé a szinésznő gyakorta.
– Ki nekem ilyen szép? felelte a férfi.
Néha akadtak ilyenek mégis, sőt egy-egy olyan hölgy is került, a ki még
kivánatosabbnak tetszett előtte mint ő. Mellettük lakott egy szőke
tanitóné, széles, friss, hamvas képü, a kiben lopva gyönyörködött is.
Szemrehányásokat tett magának eme titkos gyönyörüségért. Ugy tetszett
neki, mintha az ilyesmivel profanálná a szerelem szentségét, bepiszkolná
magát, megcsalná Idát, a jót, a szépet, az önfeláldozót.
Nem, csak őt, egyedül őt szereti! erősitgeté magának. És szereti nem
kötelességből, hanem önként – ezt állapitotta meg napról-napra. Ő a
szépség, jóság, a boldogság, a gyönyör. De ijedelemmel vette észre néha,
hogy ajka hideg, a mikor megcsókolja, és mintha csak a saját kezét
csókolná meg.
Végre is kimagyarázta ezeket a jelenségeket is a kék-kötésü nagy
könyvből, melynek czime – aranyos betükkel – «Szerelem».