Ficzere véleményét kérték ki: «mit gondol, szükséges-e pappal is
megáldani frigyüket?»
A szabadgondolkodó kereken azt felelte: «nem!» Az asszony az ő pártján
volt, de Borza Bélának kételyei támadtak, ugy érezte, hogy szerelmén
kivül még más valamivel is hozzá kell kötnie magát Kovács Idához.
– Ha megun – elhagy; ha meghalok – eltemet; ennyi az egész! szólt a
szinésznő őszinte lemondással.
A szegény fiunak pedig ezalatt könyek gyültek a szemébe. Szinte remegett
a meghatottságtól, olyan puha és olvadékony lett, hogy alig ismert
magára.
Ilyenkor érezte a szerelmet, azt az örök lázat, melynek gondolatával
agyának minden sejtje tele volt. Ilyenkor büszkén látta magában az igazi
szerelmest, a ki áhitozik az önfeláldozásra, szomjas valami hőstettre,
gyönyörről gondol, akár a halálra is, ha érte halhat meg.
Azok voltak a jó napjai, a mikor ilyen érzékeny jelenetek játszódtak le.
Ilyenkor szinház után is jó sokáig fennmaradtak, nézték az erősödő
Sándort, nevettek Hannán, aki álmában beszélni szokott.
Ugylátszott, hogy a kis lány nappali szótlanságát pótolja ki ilyenkor.
Mert egy idő óta alig lehetett szavát venni. Nem búslakodott, sem
daczos, sem melancholikus nem volt, csak nem beszélt.
Nem igen ütköztek meg rajta, bár jól bántak vele, különösen a férfi, a
ki esténként – a mikor Idának a szinházba kellett mennie – kártyázott is
vele. Filkót játszottak a legutóbbi időben fricskában.
Egyszer egy estén folyton a jogász nyert s a játék végén meg akarta adni
mind az orrverést. A lány elfutott előle a másik szobába, a hol a
sötétben aludt a kis fiu. Buzás Béla utána szaladt s megtalálta a
leányt, a ki előle egy szekrény mögé bujt el. Közeledett hozzá, az
halkan, elfojtott hangon kaczagott.
Buzás Béla elengedte az orrverőket, hanem e helyett büntetésből
megcsókolta a lányt.
És megrémülve vette észre, hogy milyen gyönyört okozott neki ez a csók,
s milyen forró a tizenötéves leány ajka.
Megdöbbent, észre tért.
Hiába, az örök láz sorvasztó heve megcsapta, megrázta – most előszörre,
igazán.