Ősz felé Kovács Ida elhurczolkodott. Csak a szomszéd utczában ment át,
ott két szobát kapott majdnem olyan olcsó áron, mint a mennyit azelőtt
egyért fizetett.
– Nézd, az ajtót becsukjuk, akár egy siffont is teszünk oda közfalnak!
szólt az asszony.
Együvé mentek lakni, de a siffon kezdetben csakugyan ott volt közöttük.
A kis Hanna egy megjegyzésére vették el.
– Béla bácsi ugyis mindig itt van! mondá minden panasz nélkül.
A kis leány kezdetben örült a mama barátjának. Jó volt vele dominózni, a
mikor a mamának dolga volt a szinházban. Néha hozott is valamit és a mi
a legjobban tetszett neki: a mikor ő ott volt, sohasem kapott ki, akár
milyen későn jött is haza.
Nagyon keveset törődtek vele s ez jól esett neki. Ha két kiflit evett
meg az uzsonnánál, anyja sohasem nézett rá szemrehányó tekintettel, mint
azelőtt.
Csak akkor lett rosszkedvó, a mikor anyja egyszer csak igy szólt hozzá:
– A Béla bácsit ugy kell szeretned mint az apádat…
– Jó, de hiszen ő nem az én apám!
Nyolcz hónap mult el már azóta, hogy a szürke meg fekete szempár
legelőször összevillant. A kis Hanna konstatálta magában, hogy már csak
egy párnán fekszik s az anyja az ő vasárnapi ruhája övszalagját nem köti
meg annyi gonddal mint azelőtt.
– Itt van… eredj! igy szól hozzá.
És este olyan unalmas, olyan dolgokról beszélgetnek, a mikből ő nem ért
semmit. Aztán a mama babaruhákat készit – a melyeket nem akar neki adni…