A szerelemről, rajongása egyedüli tárgyáról, melyet megénekelt apró
versekben, a melyeket azonban nem mutatott meg soha senkinek. «A
szerelemről», mely czime volt egy vastag könyvének, melybe beirta
mindazt, a mit ebben a tárgyban olvasott. Egész verseket, idézeteket,
reflexiókat.
A világirodalom jelesei és törpéinek egymással megegyező vagy
homlokegyenest ellenkező hite, vallomása, gondolata a szerelemről:
ezzel, tehát örök igaszságokkal s folyton váltakozó abszurdumokkal volt
tele ez a könyv. Praktikus ideális, naiv és misztikus szerelmek voltak
itt leirva, megénekelve, áldva, megátkozva.
S ebből a könyvből vonta el Borza Béla a szerelemnek sajátságos, óriási,
de alaktalan képét, ezekkel foglalkozva támadt benne valami különös
kultus; e könyvön át jutott el oda, hogy nemcsak mint érzést, de mint
fogalmat is imádta a szerelmet.
Maga a szó is egészen másképen hangzott fülében, mint akármi más.
Sokszor leirta pusztán ez egy szavat latin, góth, czirill s görög
irással, hanyagul, kiczifrázva, nyomtatva, könyveiben aláhuzta s a midőn
a szinpadon hallotta, szinte megdöbbent.
Férfiakkal azonban sohasem beszélt róla, se arról a mi ezzel a
fogalommal összefügg. Ha mégis beszéltek neki ilyesmiről: zavart lett s
ha tehette, elmenekült. Az egyetemre legfőképen azért nem járt, az első
éves polgárok különös gyönyörüséget találnak abban, ha minél czinikusabb
beszédet tesznek. A férfiasság e bizonyitása nem imponált neki, sőt
inkább megvetette őket érte, elhidegült volt iskolatársaitól, barátságot
csak egy földijével tartott, nyolczadik iskolás deákkal, a kinek szép
kis testvére volt otthon.
Ezt a jó fiut kinozta, ha a lányokról valami konkrétet akart megtudni.
Neki sohse volt nőtestvére se unokatestvére; s nem ismerte, hát
hiányoztak életében azok, a kiktől hölgyismereteink leglényegesebb, mert
legintimusabb részleteit, szerezzük. A diák csak éretlenségeket tudott
neki mondani, női ruhák titkáról beszélt, de teljesen összezavarta a
dolgokat s amint az ő hamis képe összefolyt a jógász alkotta
asszony-tipussal: valami titokzatos alak állt elő. Egész más, mint a
férfiak, más törvényen élők, édesek, szentek, titokzatosak, magasztosak.
Azok a hölgyek, a kik áruba bocsájtják magukat: rémitő sok gondot
okoztak Borza Bélának. A legtöbbször tragikus alaknak látta őket, néha
azonban pokoli gonoszság sugárzott ki szemeikből. Huszonhat forint
havipénzt kapott ugyan mindössze hazulról, de szivesen odaadta volna
egész havipénzét s örömmel éhezett volna ha – megmerte volna őket
szólitani. Sokszor akarta, de nem volt rá képes: lélekzete elállt,
szédülni kezdett már akkor is, ha csak tervelgetett ilyesmit.
Kovács Ida jóizüen nevetett, amikor alkalommal s jól beburkolva a jogász
elmondta neki sikertelen kisérletét. Aztán hirtelen elkomolyodva
megjegyzé:
– Különben az én karakteremben is van ehhez hasonló valami… Vigyed haza,
olvassad.
Egész augusztus elején minden éjjel a «vidéki primadonna naplójá»-t
olvasta Borza Béla. Kovács Idának önvallomásai eloszlatták azt a
nyomasztó érzést, mely a férfit viszonyuk kezdetén elfogta. Nem volt
bizonyos abban, hogy szerelem-e az, mit ehhez az asszonyhoz érez.
Valamivel nagyobbszerünek gondolta s egy-egy pillanatra szerelme
tárgyában kereste a hibát.
Oh, lehet-e nem szeretni ezt az asszonyt, a ki oly tiszta tudott maradni
a vidéki szinészet szemétdombjai közepett! Olyan tiszta… olyan sokáig!
Lehet-e nem szeretni ezt a gyönge nőt, a ki minden este beirja
naplójában uj meg uj megkisértetését, de ezzel az utóirattal: «Nem, nem
akarom, várok _reá!_»
Rája várt, ez a «reá» bizonynyal ő. Közbe esik egy férfi, lángeszü gaz,
erőszakos szatir, egy ut közben, vasuti kupéban született kis lány…
Két lap az egész naplóban, könnyen keresztül lehet lapozni.