Juliusban a fiatal embernek haza kellett volna mennie, de valamelyik
vasutnál véletlenül irnoki állomást kapott, hát fenn maradt a
fővárosban. Ezentul kevesebbet feküdt a diványon, ritkábban volt otthon,
de mindig korán jött haza.
Egyszer elkésett mégis, már majdnem éjfél felé járt, a mikor csengetett
a kapun. Két percz telt el, a házmester nem jött, hanem egyszerre csak a
szinésznő közeledett feléje.
Köszöntötték egymást.
– Tetszett már csengetni? kérdé az asszony.
– Igen, csakhogy nem jön.
Majdnem egy negyedóráig álltak igy egymás mellett, mig Kovács Ida –
kifelé fordulva az utcza felé s ugy mintha csak magának beszélne –
szólni kezdett:
– Milyen jó volna most bolyongani…
– Igen, bejárni az utczákat, az egész városrészt.
Most már mind a ketten az eget nézték s aligha jutott eszükbe, hogy mért
állanak itt.
Borza Bélának jutott előbb eszébe:
– De miért is állunk?…
– Igaz, ugyis hiába, meghalt vagy elaludt az öreg. Talán…
– Gyerünk, járjunk egyet, ha nagysága –
– Éppen kérni akartam.
Nekiindultak a néma utczáknak, halkan léptek, egy szót se szóltak. Mind
a kettő arra gondolt, hogy nem igy képzelték az első találkozót. Mind a
kettőjük elképzelte már, mit fog mondani egymásnak, meghatót, érdekest,
ugy, hogy szivök azonnal forró barátságban egyesül. De a való és képzelt
igazságokból szövődött szép beszédek összeszakadoztak, ajkuk elakadt egy
pár szó után. «Mi ez?» kérdezték maguktól; egymástól azonban csak
köznapi dolgot mertek kérdezni, ilyeneket:
– Sokáig tartott a mai darab?
– Igazán gyulai ön? Megvan-e még a szép várkert, Kelechényivel voltam
ott, próba után; de sok kellemes délelőtt volt ott; hát a lovag, a
kedves, jó lovag?
– A kicsike már nagy, mért hivják Ilonának?
Furcsa nevü, ismeretlen kis utczába értek. Ugy érezték, mintha igy
éjjelente különösen üditő volna a főváros levegője.
– Nézze, milyen tiszta a levegő! szólt az asszony s az opera palotájára
mutatott, melyen árnyék és fény olyan éles volt mintegy falusi házon,
tiszta, holdas éjelen.
Ez a városrész, mely jó távol volt az ő lakásuktól, közelebb hozta őket
egymáshoz. A szinésznő rá-rámutatott egy-egy ablakra.
– Itt lakik Szervánszky Eta… Szabó Regin… Veizer Szidi… az én
osztályostársaim.
– Miben?
– A kórusban. Ott, hol a müvészi ambicziók legszomorubb temetője van.
Eleven holtak, a kik föl se támadhatnak, meg se halhatnak.
A fiatal ember szive elszorult: «ime!» – Kovács Ida folytatá.
– Lányok, a kiknek van tehetségük, de nincsen szépségük; szépek,
tehetségesek, de szépségüket áruba nem bocsájtók, elzüllött vidéki
primadonnák, elszegényedett urihölgyek, a kik nem régen még aranyakkal
fizették énekmestereiket: itt vagy erre laknak hónapos szobákban,
hónapos ágyakon, néha nagy lakásban kicsiny becsülettel, néha kis zugban
sok gyerekkel…
– És ön?
– Én – tudja – nem itt lakom, de vagyok elzüllött primadonna. Imádtak a
vidéken, tönkretettek a vidéken s jöttem meghalni a fővárosba.
Megálltak valami sarkon. Lámpa égett fölöttük, ennek a világánál, azt
hitték, jól látták egymást.
A nagy szürke szemek igy nézték Kovács Idát:
Szenvedés, elszántság a királynői alakon.
A kicsiny fekete szempár a mit a másikon látott, az mindjárt érzésre
vált: «oh, az édes, együtt érez velem, végre egy férfi…!» ezt gondolta
azután.
És szemben állottak egymással. A nagy, csontos, erős homloku, fekete
asszony; egy gracziöz magas lány, – kiégve, egykor – talán csak tiz év
előtt is – isten tudja milyen bájos, most pedig csak rom. Aztán a férfi,
kicsiny, gyengéd, nem több huszonegy évesnél. És nem fogták meg egymás
kezét. Az asszony szólt:
– Beszéljen ön magáról valamit!
– Mit?
– Mindent.
– Olyan jól esnék, ugy sincs senki, meg kell fulni, bezárva magamban.
Azelőtt szerettem igy; szerettem, hogy más vagyok mint a többi,
olvastam, könyvekkel beszélgettem, barátkoztam képzelt alakokkal,
szeretkeztem Beatricsékkel, imádtam a cziprus lombok szőke hősnőjét,
lady Annát, Hugo hölgyeit, a büszke franczia kisasszonyokat – a
szinpadról ismerem mindegyikéjük – a Jókai önfeláldozó kisasszonyait
máskor…
– És most?
– Most is ezekkel vagyok. Ha munkámat elvégeztem – behunyom szememet s
velük foglalkozom. Az utczán, ha járok, őket keresem.
– Megtalálta?
– Nem. Pedig vannak; érzem de megfogom-e találni, megfogom-e?
A fekete ég sötétkékre vált; hajnallott. Csikordultak, nyiltak a kapuk
zárai. A pék gacsos menése visszhangzott a szomszéd utczákból.
– Van-e az ön alakjai között egy szerencsétlen asszony, a ki nem volt
soha olyan rossz, hogy meg ne érdemelne egy kis szeretetet s a kinek ön
elnéző barátja tudna lenni?
– Van. Nem egy a könyvekben – és az életben.
– Az életben?
– Ön.
Visszaérkeztek abba az utczában ahol laktak. Már ide látszott kis sárga
házuk, homlokzatán a lakatos czégé rét, a nagy aranyozott kulcsot már
jól kivehették.
Egy kissé megdöbbentek. Fájt nekik, hogy ez a séta, meg maguknak minden
tekintet nélkül való föltárása itt – legalább egyelőre – véget ér. És
érezték, hogy talán csak ketten vannak a világon, akik egymás rajongását
meg tudják érteni.
– Jőjjön be aztán, le fogom festeni.
– Fest?
– Modellirozok is… Édes jó isten, verseket is irok. És ha ezek nem
volnának!
A kapu már nyitva volt, nem egyszerre mentek be. Buzás még járkált kissé
az utczán.
Édesdeden gondolt egy regényalakra. Franczia művésznő, genie, de
lángesze megtörik asszony voltán. Szeret, de folyton csalódik, mig meg
nem találja az igazit. Magas, a keze nagy és kemény…
Ez az alak állt előtte, beszélt vele, tárta fel bensejét, ez hallgatta
annyi szeretettel, a mit ő belső világáról mondott. Isten tudja, hogy
hivják a regényben, itt a neve Kovács Ida. És eddig soha nem érzett,
kéjjel töltötte el az a gondolat, hogy ezt az alakot csak egy lakás
vékony fala választja el tőle.