Egy diófa két kisebb vadgesztenye, egy pár törpe rózsaszin virágu akácz
volt az udvarban, melyet azért «kertnek» neveztek mindannyian, a kik itt
laktak a régi Pest e maradék házacskájában. A legtöbb ablak ide a kertre
nyillott s nyitva volt olykor egész napon át.
Mert ilyenkor a nyár első melege felforralja a főváros kisebb lakásainak
dohos levegőjét. Hadd jőjjön be a fák illata a «részletfizetések»
városrészébe s legyen üdvözölve a szabad természet apró részlete: nyolcz
darab sárgás levelü, hervadt virágu fa!
Esténkint künn ült az egész ház. A légszeszt is eloltották már, sötét
volt, csak a szempárok csillogtak, egy-egy idetévedt exczentrikus
Szent-János-bogár fénylett valahol a magról kelt fűben. De a nagy,
szürke, meg az apró fekete szemek nem látszottak sehol. Lehunyott
szemhéjakkal feküdtek ágyaikban: férfi és asszony. Egy egész lakás
választotta el őket egymástól, de tekintetük első összevillanása jobban
összekötötte őket, mintha egymás mellett lettek volna.
– Milyen szelid és milyen fiatal… a haja szőke… gondolta magában az
asszony.
– Szinésznő, sokat szenvedhetett, sokat csalódhatott…
Nappal, a mikor az egyik tudta a másikról, hogy nincs otthon:
el-elsétáltak lakásaik ablaka előtt.
«Kovács Ida, az opera tagja», olvasta a férfi az asszony ajtaján.
«Borza Béla!», kiáltott be a levélhordó a fiatal ember ablakán, a mikor
a szinésznő éppen arra ment.
Kovács Ida és Borza Béla junius elsején látták egymást először, az egész
hónapban nem váltottak egymással egy szót is, de az egész időn át alig
gondoltak egyébre mint egymásra.