Uj hálóköntösében nézett ki a folyosóra. A rácson át kirázta a törlő
rongyot s szétnézett a nagy háromemeletes ház udvarán. Fiatal asszonyok
férjeikre várva könyököltek a folyosó párkányán. Dél felé járt az idő.
Az ő férje jött haza leghamarabb. Zömök, kopasz kis vén ember, májszinű
arczczal, lassu lépésekkel támolygott feléje. Alig köszöntötték egymást,
lenéztek mindketten az udvarra.
– Miért jöttél ilyen korán haza? Mindég olyankor jösz, a mikor meg az
ebéd nincs készen! Nincsen üzlet? – szólalt meg az asszony. A férj nem
felelt, nézte a mint a sötét, barátságtalan aszfaltos udvaron legkisebb
gyermeke, szép szőke kis fia játszik.
Az asszony ujra megszólalt:
– Mit nézel?
– Ezt az udvart! Nehezen látom többet… Beteg vagyok nagyon, nem leszek
többé ember! Vegyétek le az ajtómról a czimtáblámat!
Még egy tekintetet vetett az udvarra, azután reszkető kézzel srófolta ki
az ajtóból a czimtábláját. A czink-lemezt, melyre aranybetükkel volt
irva: «Nagy József alkusz.» Aztán bement és lefeküdt. Behunyta szemeit,
de megdagadt pillái alól egy öreg köny lopódzott alá.
– Mi bajod? – kérdé az asszony.
– A régi – a szivem. Az utczán ismét görcs fogott el, lerogytam a
földre, szolga vezetett haza. Tudtam, hogy ez lesz a vége; a lábam
iszonyuan fáj, mintha vér helyett forró viz folynék ereimben… Az ágyat
vessétek meg.
– Ne hagyd magad! Az orvos azt mondta, semmi bajod…
– Semmi, csak meghalok! Mi lesz veletek?
– A lánynyal?
– Veled!
– S a gyermekkel…
Visszafojtott sóhaj tört ki széles melléből. A kis gyerek elkényeztetett
hangon kérdé:
– Papa, hoztál valamit?
– Semmit!
Bejött leánya is. Legidősebb gyermeke. Akár az édes anyja! Magas,
mogyoró száju, ives szemöldökü. Alig tizennyolcz éves s az álla alatt is
ott van az a kis tejes, rózsás szinü szakocska. Mintha két testvér volna
édes anyjával, a mint egymás mellett állanak.
Az alkuszt, a mint nézte őket, vad, majd megadó kétségbeesés fogta el.
Mi lesz feleségéből, mi lesz eladó lányából, ha ő meghal? Az asszony
talán még elmehet valamelyik rokonához kegyelemkenyérre. De a lány? Hogy
fog férjhez menni, ki veszi el pénz nélkül? Senki! Vagy valami durva
mesterember, a mi még rosszabb. Hogy fog elzülleni legnagyobb fia, ki
nem javult semmit, bár teli van észszel: jó fiu, de most is kártyázik
valahol, tegnap óta nem látta itthon senki. Meg utoljára az, ki majdnem
ugy szivéhez nőtt, mint a felesége, hová lesz legkisebb öt éves kis fia,
gyönyörü gyermeke?! Hisz olyan finom, olyan uri, nagy urnak született,
isten tudja, mivé nevelte volna, ha élve marad.
De nem lehet, az alkusz érezte, hogy meg kell halnia. Még
egyszer-kétszer a régieknél is hevesebb szivgörcs fogta el, aztán
megdagadtak lábai, kitört, a mire el kellett készülnie, a mit
iszonyattal, de mégis várt, mint a halálra itélt a feje fölött függő
bárdot, megjelent a – vizkór.
Apja s két bátyja ebben halt meg. Az alkusz látta betegségüket fejlődni,
ismerte az okokat, melyek a katasztrófát siettetik – az izgatott
vabanque játékot az élettel; – ott volt midőn apja egy izben alkuvás
közben összerogyott a tözsdén, tudta azt az esetet, midőn egyik bátyja
valami kötvényszerencsétlenség következtében viruló emberből egyszerre
haldokló vázzá lett. Látta mindannyiukat s az ő haldoklásuk is ugy
kezdődött, mint az övé.
Nem rémitette volna meg ugy a közeledő halál képe – bár ugyan szép az
élet, a kinek van miből élnie – de hogy most kelljen meghalnia,
családját itt hagynia, midőn mi készpénze sincs, most, midőn még a jövő
negyedévre való házbért sem tudja kifizetni. Egypár hónap mulva egészen
maskép lett volna. Addig, ha a föld alól is, vagyont szerez.
A beteg egyedül van szobájában. Esteledik. A nyitott ajtón keresztül
látja a szalonban ülő vendégeket. A függő lámpa otthonos fényében oly
barátságosak, szelidek az arczok. Lánya ott ül az asztalnál s teát önt
be szomszédjának. Az erős barna fiatal ember mosolyogva köszöni meg. A
leány ajka vonaglik, a mikor vele beszél, s olykor-olykor elpirul egész
ragyogó nyakáig. S a fiatal ember nem hallgat másra, nem szól máshoz. S
az alkusz szive még jobban elfacsarodik, a mint látja ezeket a
szerelmeseket. Nem lehetnek azok soha egymáséi! De ha életben maradt
volna vagy ha vagyont hagyna hátra!?
Egészen megfeledkeztek a betegről. S az visszafojtja nyögését, hogy ne
zavarja a mulatókat, a vidám beszélgetést, a halk kaczajt. Felesége és
leánya kaczaját, mely nemsokára görcsös sirásra válik. Mikor majd
megtudják, hogy fényüző kényelmes életük csalás volt, s a tőke nincs
sehol. Mikor majd árverezik a butorokat, az ágyat s ruhákat és az
árverezők között egy halk nyilatkozás adódik tovább: «Szédelgő volt ez
is…!» Kikergetik őket e kedves szobákból s a hova innen lakni mennek, a
pinczébe, oda nem megy utánuk ezekből a vendégekből senki, s nagy
szerelme daczára eltünik leánya melől a régi, a hű udvarló is…
Gyertyát hoztak, megjött az orvos:
– Semmi baj – mondá – csak egészségére vigyázzon…
Az asszony kiment utána:
– Meggyógyul? – kérdé röviden.
– Igen! – felelt az orvos.
– Mikorra?
– Egy-két hét mulván… Azaz, hogy – van-e elég bátorsága?
– Van. – Meghal?
Az orvos merően nézett az asszonyra.
– Egy-két hét alatt bizton. Legyen ön elkészülve.
Az asszony láthatólag megremegett s vonásai eltorzultak egy pillanatra.
– Nos, mit mondott a doktor? – kérdé a férj.
– Semmit… A havi pénzem elfogyott. Mit tegyünk? Nem vársz pénzt?
– Az üzletek le vannak bonyolitva.
– Hát mi lesz velünk?
A beteg fájdalmasan nyögött fel, az asszony folytatá:
– Zálogba kell valamit tennünk.
– Mit?
– Értékpapirost a kaszszából.
Az alkusz fölemelkedett ágyában s rekedt majdnem fuldokló hangon szólt:
– Az nem az enyém!
– Kié?
– A gróf bizta rám, hogy játszam vele a tőzsdén.
– Visszaadod neki, ha felgyógyulsz.
– Nem kelek fel többé.
– S ha nem kelsz fel? Neki marad még…
– Az az övé.
– S mi?
Görcsös zokogás volt a felelet, az asszony nem elégedett meg a
válaszszal.
– Koldusok leszünk?
– Az…
– Én, lányod gyermekeid?
– Mindannyian.
– S ez jól van igy?!
«S ez jól van igy?!» ez a rettenetes szemrehányás zugott ezentul egyre a
beteg fülében. S ez jól van igy? ismételte egy nap tizszer is az
asszony. Sugta, majd kiáltotta hangosan. Ezekkel a könyörtelen szavakkal
volt tele az éj, mely a szegény vizkórosnak nem hozott többé álmot, csak
rémitő sötétséget. Egy-egy éjszakán megfejthetlen erővel feltápászkodott
ágyából s átlopódzott a másik szobába, a hol legkisebb gyermeke mélyen,
boldogan aludt, ágyához kuszott, oda szoritotta tüskés arczát a kis sima
arczhoz s hangtalanul sirt. A gyermek olykor felébredt s megrémült,
elirtózott csuf beteg apjától!
Mint egy megvert kutya, ugy sompolygott vissza ágyába az alkusz s a
könyörtelen kérdés még jobban zugott s zuzott össze minden csöp
nyugalmat kóros szivében.
«S ez jól van igy?!»
Másnap még rosszabbul érezte magát. Gyomra is felpuffadt, olyan lett,
mint egy tömlő. Nem tudott többé feküdni s lélegzése is nagyon
megnehezült.
– Nincs a piaczra pénzem, szólt az aszszony.
Aznap tették az első értékpapirt a zálogba. A pénzben tartott egy pár
napig. De a midőn egy másikhoz akartak nyulni, megjött a gróf levele,
irta: «Hallottam, hogy beteg. Maga József mindég becsületesen szolgált,
de mitsem lehet tudni. A titkárom holnap felutazik az értékpapirokért»…
Az asszony olvasta fel a levelet.
– Nos? – kérdé.
– Oda kell adni, ha jön.
– Jól van ez igy?
Ismét ezek a szavak. Az alkusz délfelé megszólalt. Először csak magának
susogta:
– Nincs jól, nem lehet…
Délután ismét eljött a barna fiatal ember. Még csak praktikáns volt,
mikor ide kezdett járni. Az asszonynak volt földije. Nagyon szerették a
házban. Az alkusz szerzett neki helyet, ő szerezte be könyvelőnek egy
nagy czéghez… Ugy szerette, mint a saját fiát. De a mióta beteg volt,
nem türte a szobában. Most azonban behivatta mégis.
Felesége, lánya is benn volt a szobában.
Egy darabig némán nézte őket. Majd közelebb hivta magához leányát:
– Johanna, akarsz a Paul ur felesége lenni?
– Akarok! mondá határozott hangon a leány.
Ujra csend lőn. Az alkusz lehunyta szempilláit s homlokáról törölve a
verejtéket, gondolkozott.
– Csukjátok be magatok után az ajtót – szólalt meg végre a beteg s
félénk tekintettel nézett szerteszét. Az ablakot is befüggönyöztette s
aztán odaviteté magát a vaskaszszához. A belső fiókból egy csomó
értékpapirt vett ki s megszámláltatta.
– Nyolczvanezer forintnyi érték! – mondá a könyvelő.
– A grófnak annyi ez, mint nekünk egy krajczár – jegyezte meg az
asszony.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A grófi titkárt másnap azzal fogadták, hogy az alkusz elutazott. Nem
tudni hová, nem tudni mikor jő vissza. A titkár kereste még egy párszor,
de midőn megtudta, hogy halálos betegen fekszik szobájában – nem jött
fel többé.
A büntető biróság emberei jelentek meg a szobában. Az alkusz várt rájuk,
s pokoli láz fogta el már napokkal előbb.
- Ha jönnek, szimuláld… mintha nem tudnál magadról… sugta fülébe a
felesége s leányával együtt elment otthonról. A haldokló magára maradt s
bármint szerette volna, nem vesztette el öntudatát. Nagyon jól hallotta,
a hogy szeliden kérdezte tőle a gróf; Istenem, hisz soh’se bánt vele
ugy, mint egy zsidóval – a mint szinte könyörgött neki.
– József, hisz te becsületes ember vagy… add ide a pénzem.
Az alkusz összeharapta ajkait s nem felelt, bár irtózatos vágyat érzett
megmondani: «A leányom jegyesénél van, odaadtam, el akartam lopni a
családomnak. Megbántam, vegyétek el, becsületesen akarok meghalni!»
Családja iránt való vak szeretete küzdött benne a becsületes emberrel.
Az előbbi győzött. Lehunyta szemeit s nem birtak belőle kicsikarni egy
szót is. A grófot irtózatos dűh fogta el:
– Uraim, a pénzem akarom megkapni! Hát nem fogom megkapni a pénzem?!
Hurczolják el, vigyék a börtönbe!…
Nem lehetett elvinni. Az illetékes orvos kiállitotta a bizonyitást, hogy
életveszély nélkül nem lehet átszállitani az alkuszt. A vizsgálatot s a
kutatást meginditották mindenfelő, a gróf gyanakodott a főváros összes
üzéreire, belekeverte ez ügybe az alkusz rokonait, viszgálatot követelt
az egész világ ellen. Csak a házibarátra, fiatal könyvelőre nem
gyanakodott senki. Nem adták hirül a minapi eljegyzést, melyet
közvetlenül előzött meg a sikkasztás. S a könyvelő egy darab idő óta fel
sem járt a házhoz. Az alkusz felesége személyesen értesitette a
történtekről. S egy pár nap alatt nagyon is sok történt.
A beteg vádlottat ismételten ki akarták hallgatni. A vizsgálóbiró szelid
szavakkal beszélt szivéhez. A gróf is biztatta, hogy az értékpapirok
felét neki adja, ha megmondja hova tette, hol van. Hivatkozott sok évi
összeköttetésükre, ugyszólván baráti viszonyukra. Az asszony félt többé
a beteget magára hagyni, tartott tőle, hogy az egyszerre mindent kivall.
A kihallgatás alatt mindegyre reá szegezte kérő, esdő, parancsoló
tekintetét.
S az alkusz szimulálta az öntudatlanságot, nem mentek vele semmire,
eltávoztak siker nélkül. Pedig ha kitartóbbak: vallomásra birták volna a
meggyötrött bünöst. A vágy: becsületesen halni meg, perczre, pillanatra
felülkerekedett benne s megrémitette az asszonyt. S ezektől a perczektől
kezdve lázas izgatottsággal várta férje halálát.
S épp ebben az időben – ugy látszott – fordulat állott be a betegségben.
– Jól kezdte magát érezni. Bizni kezdett:
– Az Isten nem akarja, hogy becstelenül halljak meg, élni fogok! – mondá
feleségének s annak kövér kezeit ajkához vonva, csókolta hevesen.
– Életben maradok… Most már jöhetnek, visszaadom a pénzt. – Hol van
Paul? Hivasd, adja ide a papirokat, meg akarok szabadulni…
Az asszony egész nap remegett, ha a folyosón lépteket hallott; hátha a
vizsgálóbiró? Akkor vége mindennek! S ugyanezen lépéseknek ugy örült a
beteg: végre valahára, csak jönnének már, csak itt volnának… Ha már
levethetné a bünsulyt szivéről.
A délelőtt folyamán nem jött senki. Délben jött az orvos. Mosolygott, a
mint javulásával dicsekedett neki a beteg.
– Ezek az utolsó napok! – mondá az asszonynak a folyosón.
– Ma? – kérdé a feleség.
– Lehet, de nem bizonyos. Egy hétig is elélhet még ebben az állapotban s
mindegyre jobban érezheti magát. Egész az utolsó perczig – a
szivszélhüdésig.
Délután sem jött senki. Az asszony magára zárta az ajtót s ugy várta a
halált. S hogy nem jött az minden neszre megremegett: a biróságtól
jönnek! Nem jött senki.
Eljött az éj. A beteg nyugodtan aludt. S álmai közben az életkedv
mosolygott le kipirult arczáról. A szomszédszobában halványan kimerülve
feküdt az asszony álmatlan ágyán és reszketve várt, egyre várt.
A beteg másnap ismét jól érezte magát. S egész megkönnyebültnek érezte
szivét. Csak azért türelmetlenkedett, mert se a könyvelő, se a
vizsgálóbiró nem jött. Az asszonynak azt kellett hazudnia, hogy
elküldött értük. Pedig az ajtót is elreteszelte, nehogy valaki bejöjjön.
Csak késő este ment le ügyvédjéhez, attól megtudta, hogy holnap ismét s
biztosan jönnek. Nem tudta mit tegyen? könyörgött férjének, hogy játsza
ismét az öntudatlant, ha vallatni fogják. A beteg fejét rázta:
– Nem, nem, mindent meg fogok mondani… Becsületes akarok maradni: semmi
szemrehányás. – Becsületes akarok maradni!
S ujra beköszöntött az éj. Anya és leány virrasztottak a beteg ágyánál.
Szinte jókedvü volt az. A jövőről beszélt. Üzleti terveiről.
… Oh, mennyi gyilkosságot követnének el, ha az nem járna
erőszakossággal!…
A leány könyekkel szemében horgolt, az asszony olvasott.
Fel-feltekintett olykor könyvéből, megnézni az órát. Közeledett a
hajnal, egy-két óra mulva reggel lesz és ujra jönnek… Remegett.
Iszonyatos sebességgel multak a perczek.
Még sem.
De. A halál erőszakos keze vágott végig az alkusz arczán. Egy-két
rángás… Megduzzadt ajka levegő után kapdos, összegöbörödött kezeivel
levegő után nyul… Majd egy rövid harsanás – olyan mint mikor a lapda
lyukat kap – aztán vége.
Az asszony felsóhajt. S mintha ez a sóhaj azt mondaná: Végre!
Reggel volt, de a nagy házban még mindig mintha estve volna. Pedig a
házmester már a kaput is kinyitotta.
Cselédek már vitték felfelé a reggelihez való kiflit.