Ezen közben ki is tavaszodott. A mi itt a fővárosban rettenetes dolog. A
szagok felszabadulnak a boulevard fái kiczifrázva – mintha zöld
papirosból gyerek vagdalta volna ezeket a fris lombokat. Azután meg a
házbér! A májusi negyed.
Néztem, mi lesz ebből a dologból. A ház, melyen urrá lett a pusztulás:
érdekelt mind jobban, jobban. A mint az öregek elhaltak, a butorok
összeroppantak, széthullottak: néztem, néztem.
Ki marad meg utolsónak, marad-e valaki? bizonyos voltam benne, eldönti a
– május.
De már áprilisban elhalt a doktorné. (Mintha csak a házbér elől szökött
volna meg.) S ugyane hónap végén megtörtént az a csufság, hogy az
egyetlen hölgy, a kinek bátorsága s erélye volt megmaradni a «poszton»
Károly mellett: zálogba adta egy kuncsaft összes fehérneműit. Majdnem
börtön, skandalum lett a vége, a mellett, hogy a kuncsaftok majdnem
teljesen elmaradtak s a kisasszony – a kinek uri hajlamai voltak s
hacsak lehetett, hárászkeztyűt viselt – kénytelen volt cselédekre mosni.
A napi eleség mégis csak kikerült. Károly most is magánosan ebédelt,
mint azelött, de meginvitálta a nénjét, hogy jöjjön be a szobába aludni,
árt neki a gőz. Voltaképen egy idő óta félt magában s rettegett
valamitől.
Ugy lehet a jövőtől. A néne vigasztalta:
– Mi még erősök vagyunk, mi még dolgozunk s nem hagyjuk el egymást.
Csakugyan a legerélyesebb volt mindannyijuk között. Ápril 24-én még
egészen vig, nevetett is. Egy budai asszony megigérte, hogy némi
ágynemüekre nagyobb összeget fog kölcsönözni neki. Csak a hó legutolsó
napján sült ki, hogy a dunyhákban nem lud-, hanem régi csirketoll van s
igy az asszonyság kénytelen volt ajánlatát visszavonni.
Eloszlott hát minden reménység. A házmesterné már is kiabált az udvaron
s jelezte, hogy bizonyos partájok holnap ki fognak vettetni…
Károly egész napon át a diványon feküdt, néha-néha kiszólván a nénéhez,
a ki odakünn a konyhában mosogatott:
– A ti gazdálkodástok… ez a ti gazdálkodástok!
Estefelé elment hazulról, dühösen, kegyetlenül becsappantva maga után az
ajtót.
Éjjel együtt érkeztünk a kapuhoz s együtt várakoztunk legalább egy
negyedóráig a kapunyitásra.
E rövid negyedóra alatt összes elveit, egész világnézletét kifejtette
előttem a kis hivatalnok. Gyülölet, gyülölet, gyülölet – ez volt
alapelve, világnézletének sarka.
– Gyülölöm az államot – mert bár én nem adtam beleegyezésemet
alakulásához: mégis kénytelen vagyok beléje tartozni. Békóiba, igájába
szorit, parancsol velem, hatalmaskodik rajtam – jogtalanul…
– Gyülölöm a tulajdont, gyülölöm a nyomort, gyülölöm az életet és a
halált egyben…
Fiatal férfi ifju hölgygyel karonfogvást jött felénk. Valószinüleg uj
házasok voltak, mert még az utczán is szeretkőztek.
Károly dühösen mutatott rájok:
– Gyülölöm azt az urat is, mert ő szeretkezik s nem szeretkezhetem én az
asszonyával…
A házmester megunta a sok gyülölködő csengetést s végre is kinyitotta a
kaput. Persze, hogy én fizettem a nyitásért járó dijat. Vajjon gyülölt-e
ezért is az irnok?
Együtt nyitottunk be a konyhába. Az ajtó mellé, mint rendesen, most is
oda volt téve a gyertya. Gyufát gyujtottam. S a mint a kénes láng egy
pillanatra bevilágitotta a sötét konyhát: hátrahököltem. Mintha valami
rémeset láttam volna… Alig birtam meggyujtani a gyertyát, a kezem
reszketett, a faggyu-gyertya bele serczegett, pislákolt, mig végre
fellobbant és sárga fényénél világosan láttam, hogy az üstök mellett,
egy ruhaszáritó kötélről lóg le valami zörgő szárazságu alak. A vén
kisasszony, a legutolsó.
Oda világítottam a gyertyával s Károly csak most látta, mi történt.
Felorditott. Kövér, husos arcza gipszfehér lett. Szemei majd kiugrottak
üregükből. Odarohant a halotthoz s megrázta.
– Léni, Léni!
A megfeszült kötél még egyet ereszkedett, aztán elszakadt s a halott
lezuhant a téglára, ruhájának szelével a gyertyát is eloltván.
Vérfagyasztó pillanatokig tartó csend. Aztán ujra egy rettenetes
orditás:
– Gaz… gaz…!
Vajjon kire vonatkozhatott e jelző, melynek hangjában benne volt – ha
csak fojtva is – a kijátszott, a megcsalt, az elhagyott tehetetlen dühe?
A mamákra, a nénékre, a vén komikus pelikánokra, a kik elszöktek s
magukra hagyták a szegény árvát? Avagy az életre, a világrendre, a
társadalomra, – államra – a munkára?
… Nagy nehezen ujra meggyujtottam a gyertyát s az árvát fölemeltem a
földről. Pillanatokig álltunk egymás mellett szótlanul, mereven. Aztán
hirtelen valami jutott az eszembe: vállánál fogva az öngyilkos felé
forditottam Károlyt. Megfogtam nyakát s kényszeritettem, hogy a halott
szederjes arczába nézzen s – igy a halottra mutatva – felkiáltottam:
– Te okoztad…! te cselekedted…!
Az «árva» összeborzadt, majd elvörösödött s a földre sütve szemeit,
motyogá:
– Az állam… az állam…