Károly szive az sokkal jobb volt s tele engesztelődéssel. Sőt alkalom
adtán szemére hányta anyjának s nénjeinek:
– Ti öltétek meg, mért nem hagytátok férjhez menni!? de szükségetek volt
arra a kis fizetésére.
Valóban szükségük volt, valóban hiányzott. A legöregebbik testvérnek –
ugy emlékszem Linkának hivták – le kellett mondania például az
uzsonnakávéjáról. Mikor először evett száraz kenyeret délután, akkor
bejött hozzám panaszkodni, hogy a doktorné «tirán» és hogy a Károlyba
tömnek mindent, reggel két ujság kell neki, ebéd után kávéházra, meg
ruha, meg mi minden. Jó, hogy szeretőt nem tartanak neki… de a doktorné
mondta is…
És a megnagyobbodott, a gyengeség folytán megerősödött gyomor birokra
kelt az öreg kisasszony szive bálványával, az ifju, az utolsó Walddal.
Ez a küzdelem volt olyan erős, mint a milyen a szerelmes kisasszonyé
volt. Csakhogy rövidebb ideig tartott.
Linka kisasszony sokat mosott, azonkivül a házbeli dolgokat is ő végezé.
Azonkivül hosszu idők óta ő volt a szerencsés a Károly czipőit s ruháit
tisztitani. Most még több dolog esett rája, mert mindannyian jónak, sőt
szükségesnek találták a munkaerőt nevelni s egyéni szükségleteiket
leszállitani. Csak igy eshetett meg az, hogy Károly régi és kedves
szokásaihoz hű maradhatott.
A doktorné ugy gondolkodott: «Mi nők, könnyebben módosithatjuk
életrendünket, de egy férfi…»
Utóvégre Linka néni is belenyugodott a dologba s nem panaszkodott többé,
csak mormogott, mormogott folytonosan. Csupán a fehérnemüek haza
hordását nem tudta megszokni, igen ügyetlen volt a nagy kosárral
kezében, nevetségesen ügyetlen, az ifju Wald meg nem állhatta – habár
épen valami komor parlamenti vitáról jött is haza – hogy el ne nevesse
magát a fura-alakon.
– Vigyázz, egyszer elesel! figyelmezteté jóakarólag a nénit.
– Ugy-e megmondtam, figyelmeztettem! szólt egy héttel ezután, a mikor
egyenruhás szolga valami czédulát hozott a Rókusból, melyben az állott,
hogy Wald Linka k. a. az utczán elesett és reménytelen állapotban a
Rókusba szállittatott.