– Mint egy gyerek ugy halt meg, mint a gyerek…! ríttak másnap a
mosókonyhában. Károly is meg volt rémülve, el volt keseredve, szép piros
ajkát kétségbeesetten harapdálta, majd mozgatá hangtalanul… Ugy vettem
ki mintha ujfent az államot emlegetné.
Másnap azonban nem ment fel az országgyülésre, sőt panaszosan emlegette,
hogy nincs étvágya se. Olyan hanyagul, olyan mélán evett…
Láthatólag megkönnyebült, a mikor elvitték a halottat, melyet ő is
kikisért – ujdonatuj fekete keztyüben, kezében esernyővel, hogy legyen
mire támaszkodnia.
A hölgyeknek kocsit juttatott a «Frida» temetkezési társulat, melynek az
Irén kisasszony tagja volt. A legöregebbik nővér talán most ült először
életében hintón s talán ez volt az oka, hogy fájdalmába, mely az öregek
rendes, tompa fájdalma volt, némi gyerekes öröm is vegyült. Láttam – a
mint beült a hintóba – hogyan görbülnek ajkának szélei fölfelé –
mosolygott valósággal és megsimogata az ülés bársonyát.
… A temetés után jöttek ama budai asszonyok jártak, keltek, csoszogtak,
sereztek, kávéztak, de mindezt oly félelmesen.
A munka szünetelt ezalatt. A hölgyek egyre sirtak, de a sirásukban
mintha valami keserű szemrehányás lett volna.
Titokban, magukban, öntudatlan: bizonynyal vádolták is a legifjabb
testvért, hogy megszökött a kötelesség, a Károly iránt tartozó
kötelessége elől.