A kis tanitó nem is mert többé visszajönni, ámbár a kisasszony, az néha
mégis mintha vissza várta volna. Ugy egyszerre nem tudott lemondani a
boldogságról, az életről.
Lassan cselekedte mindezt. Néha-néha remélte még a régi idők
visszatértét. S ha késő estve váratlanul nyilt az ajtó: bizonynyal arra
gondolt, hogy Bükkerti ur jön és igazolja magát.
Nem jött, végképen nem jött, hibás volt, bünös volt, rosz a
lelkiismerete.
S végre még ő köszönte nénjeinek, hogy megóvták a szerencsétlenségtől,
attól a «vadállattól». De azért még mindegyre gondolt erre a
«vadállatra».
Nem, egyszerre nem tudott a szegény vén lány lemondani a boldogságról,
az életről. Hanem lassan-lassan mégis csak megcselekedte.
Lassanként fogyott el. Alig betegeskedett, alig maradt el
egyszer-kétszer az iskolából. Még csak nem is köhögött, láza is csak
kicsiny volt, fájdalomról nem panaszkodott soha.
– Fáradt vagyok… nem tudom miért, de olyan fáradt.
Ha hazajött, csak kapta magát és mindjárt lefeküdt.
– Lusta! – szólt Károly.
– «Elhagyja» magát! – mondá a doctorné.
– Sajátságos – szólt az orvos – olyan baja van, a mi csak a gyerekeket
szokta bántani… Tisztára atrophia.
A háziak nem hittek neki, nem hittek a bajában az utolsó perczig se. Sőt
boszankodtak is, a mikor az utolsó napon megint a tanitót emlegette:
– Nézzetek ki… azt hiszem, valaki jött… faggatta őket untalan.
– Aludj! szóltak a testvérek.
És engedelmeskedett a vén leány: aludt s reggel hiába rázták, nem akart,
de talán nem is tudott felébredni.