Megtudták, hogy Bükkerti urnak ezelőtt huszonöt évvel volt már felesége.
Egy hentes leánya, a kit a tanitó agyonkinozott. A szegény asszony egy
évi boldogtalan házasság után meghalt.
Egyike ama budai öreg asszonyoknak tanuja volt a néhai, az első feleség
keserves szenvedéseinek s látta, milyen brutális volt a részeges férj.
Ezt a történetet – melyben, hogy mennyi az igaz, mennyi a kitalált? már
az öregek se tudták – meg kellett hallania a gyermekkertésznőnek is. Az
nem hitte a dolgot. S a következő estén a konyhában – én is künn voltam
épen – megkérdezte:
– Bükkerti ur, igaz, hogy önnek volt már egyszer neje?
A tanitó rettenetesen megzavarodott. Elpirult elhalványodott, makogott
értelmetlen nyelven, értelmetlen szavakat. Nagy nehezen és perczek mulva
tudta csak kinyögni:
– Istenem, igaz… de egészen el is feledkeztem már a megboldogultról…
régen volt s alig éltünk együtt a szegénynyel aztán meg féltem is önnek
elmondani: hát ha megveti az özvegy embereket…
– Elég! szólt a menyasszony rekedten. Majd fölemelve aszu kezét:
suttogva, csukolva, alig állva reszkető lábain – az ajtóra mutatott:
– Menjen el… és ne jöjjön többé vissza!