Nem, senki sem bocsátotta itt meg neki, hogy eljegyezte magát a tanitó
urral, hogy férjhez akar menni, boldog akar lenni. Károly Bükkerti urat
– igy hivták a tanitót – ostoba kutyamosonak nevezte s kijelenté, hogy
csak az állam lehet ily haszontalan… ilyen embereket tartani, ilyenekre
bizni a nevelést!
A doktorné s a két idősebbik testvér azonképen boszus, elégedetlen volt.
Ha férjhez megy, nem hozza haza többé a fizetését se s akkor mi lesz a
Károlyból. Igyekezték lebeszélni. A lány nem felelt kérdésükre, nem
hederintett faggatásaikra, némán, álmatagon tűrte szemrehányásaikat s
csakis ezekre a szavakra: «mi lesz akkor a Károlyból», jelent meg
fáradt, vörös szemhéjjain egy-egy vastag könyű.
Ugy látszott, mintha küzdenének benne: kései szerelme, ez a friss és
elementáris érzelem azzal a régi bálványnyal: öcscsének eredendő, vérébe
átment, természetes imádatással. Még mindig természetesnek tetszet neki,
hogy fel kell áldoznia magát Károlyért: de nem volt többé ereje a
mártiromságra, meggyöngitette szive legtitkosabb helyén meggyülemlett
érzése: a szerelem.
Iszonyatosan, láthatólag kinlódott e küzdelem közben. «Az Irén megint
nem tudta meginni a kávéját», szólt reggelente ott künn a konyhában
valaki.
Nem evett, nem aludt, nem álmodott többé. És az öregek, meg az exdijnok:
nem is sejtették e küzdelmet. Nevelték kinjait, tele voltak
szemrehányással. S a mikor látták, hogy ez sem használ: a legöregebbik
kifundált valamit.