Ezen a réven benfentes lettem a családban, A minek rám nézve ez a
különös haszna is megvolt, hogy a szobám megszünt egyedül a magamé
lenni. Nem egyszer leptem meg a kisasszonyok legfiatalabbikát, a mint
tükröm előtt fésülködött. Először zavarban volt, engedelmet kért, később
megszokta és természetesnek találta a dolgot. Sőt egyéb más dolgokat is.
Például, hogy toiletteszereimmel rendelkezzék.
Egy idő óta különösen sok gondot forditott külsejére a
segédgyermekkertésznő. E gond okát csakhamar felfedeztem; egy férfi, egy
valóságos állami tanitó volt az.
Olyan negyven-ötven éves férfi, a ki mert tanitó volt: hatvannak is
látszott, de azért gyakorta ugy viselkedett, mint egy gyerek.
Ujpesten, a kisasszony közelében volt az iskolája, a hol a
haladottabbakat, a harmadik elemi osztályt vezette vagy harmincz
esztendeje. Ez az egyforma foglalkozásban eltöltött idő nagyon
sajátságossá tette. Mintha nem élt volna az életben, mintha a könyvekből
élt volna. Bizonynyal megvoltak a maga olvasmányai, azokból bizonynyal
kivette a maga mintaképeit s azok szerint élt, viselkedett.
A kisasszonyt mindennap haza kisérte. A háziakkal beszélt egy
pillanatra, aztán visszament Ujpestre. S ez mindennap ismétlődött s
mindennap az volt a bucsuszó:
– Szép álmokat kisasszony, isten önökkel!
Károly nem szenvedhette ezt az embert, sose fogott vele kezet, alig állt
szóba véle s ha igen: bizonyos leereszkedéssel. Ha jó kedvében volt:
gunyolódott is sajátságos alakja, nagy feje, fejénél vékonyabb melle
fölött. A hölgyek – a gyermekkertésznő kivételével – szivesen nevettek
élczein, gúnyolódásán. Elszoktak már a férfiaktól, erőszakos, rossz,
sajátszerű, titokzatos népnek találták valamennyit.
Maga a gyermekkertésznő se tartott rólok sokat… hanem ez az egy, de ez
egy!
Milyen szépen mondta, hogy: szép álmokat s neki csakugyan milyen szép
álmai voltak egy idő óta.
Boldogságról való álmodozások: édesebbek magánál annál a bizonyos
boldogságnál: vették körül minduntalan. Először félve, sejtve csak:
gondolt a házasságra, később azonban mind merészebb lőn tervezgetéseiben
s már nemcsak azt a jelenetet merte elgondolni, a mint a tanitóval az
oltár előtt áll, hanem azt is, a mikor végre együtt egyedül vannak az
édes kis otthonban, Ujpesten, két kis szoba, – garnitura az egyikben –
konyha világos… Maga jár a piaczra…
– Mit eszünk ma?
– Ujságot uram, ujságot, zöld borsót, először…
Ó istenem, mégis csak nagy boldogság ez az élet! Csakhogy mikor
boldogságát érezzük: olyan, mintha csak álmodnók, de ha nyomorát,
fájdalmát, kinjait; ó, akkor nagyon is ébren vagyunk.
A legfiatalabb kisasszony egyre álmodott. Rövidesen az arcza is olyan
lett, mint az alvajáróé, a tekintete mindig merev, vékony, hosszu,
szintelen ajka félig mindig nyitva…
Nagyon keveset beszélt, későbben jött haza, mint rendesen. Egyszer, már
esti tizenegy óra is volt, a mikor a tanitó kiséretében megjelent a
gőzzel teli konyhában.
Rátámadtak.
– Ne tessenek haragudni – szólt a tanitó – a kisasszony nem hibás, ha
van bűnös, az én vagyok… Bátor voltam a kisasszony kezét megkérni az
uton…
– És te? szólt közbe Károly, legifjabb nénjéhez fordulva.
A gyermekkertésznő, kék-vizszinű szemeit a földre csüggesztve, reszketve
szólott:
– Én… én… bocsássatok meg.