Wald Károlylyal nem sikerült megismerkednem személyesen, de azért – a
vékony falon át minden behallszott – megismertem életét, jellemét,
elveit.
Politikai elveivel hamar tisztában voltam. Egy idő óta – reggelenkint –
mig szobájában takaritottak, a konyhában hangosan olvasta fel az
ellenzéki ujságok vezérczikkeit. Szépen, helyes hangnyomattal olvasott.
Hévvel, talán belső meggyőződéssel olvasta el azokat a dörgő szavakat,
melyeket a lap publiczistái valószinüleg fáradtan és mesterségszerüen
irtak meg. A hölgyek visszafojtott lélekzettel halgatták.
Károly nem volt barátja a kormánynak s ellensége az állameszmének.
Például iszonyatos dühre hajszolta az, hogy im, ha az állam akarja, neki
mint katona-kötelesnek oda kell mennie, a hová akarják. Szenvedni
fáradságot, türni éhséget, talán vérét is kiontani s mindezt azért, mert
az állam ugy akarja!
Az állam, az állam!
Az öregek halkan, tört szavakkal tóditották szitkait s a nélkül, hogy
tudták volna, mit mondanak, szintén dühösen emlegették: «az állam… az
állam!»
A dijnok már türhetetlennek találta az állapotokat. Sem elvei, sem
meggyőződése, de legkiváltkép karaktere nem engedték meg neki, hogy az
állam szolgálatába álljon s egy nap bejelentette a hölgyeknek, hogy
otthagyta hivatalát.
Azok megszeppentek. Utaltak a jövőre. Féltették a karrierjét.
– Bizzátok rám! szólt Károly méltóságteljesen.
És végre is rábizták. Ezentul oszt’ még gyakrabban hallottam szidni az
államot, még sürübben az ellenzéki ujságok vezérczikkeit.
Ha országgyűlés nem volt, a dijnok egész délelőttön át odahaza
politizált. Ha valami eseménydus országgyűlés után hazajött: akkor még
nagyobb volt a lárma. Birálta, szidta a szónokokat, a kormány tagjait
nem is birálta többé, csak iszonyatos elementáris dühvel szidta.
Aztán kérte az ebédjét és veszekedett, ha nem volt többé meleg. Egyszer
tányérostól együtt kidobta a konyhába.
Az öregek kétségbeesetten halgattak. Összebujva, meglapulva, mint a
rajtakapott cselédek: egyikük se mert mukkanni.
Az exdijnok pedig mindegyre kegyetlenebb lett. Szemére vetette az
anyjának, hogy elpuczoskodta az örökségét s végül kijelentette, hogy itt
fogja őket hagyni. Vette kalapját, hogy elmenjen, de az ajtóban
elfogták, megkérlelték. Maradt tehát ujra és az ételmaradékot olyan
gyilkos megvetéssel fogyasztotta el, mintha csak az annyira gyülölt
állameszmét kellene ezzel megsemmisítenie.