Ennek a Károlynak okvetlen a konyhánytuli, másik szobában kellett
laknia.
Kezdetben azt hittem, hogy a másik «szobaur», mert annyi figyelemmel
bántak vele s annyi figyelmet követelt ő magának. Ha otthon volt –
hallottam – minduntalan kért, parancsolt valamit, reggelente nem egyszer
költött fel haragos kiáltása: «Mikor hozzátok már azt az ujságot!» Vagy:
«Ezt a kávét nem lehet inni!»
Tegezte az öregeket, hát aligha volt szobaur, hanem – gondoltam magamban
– valami dusan fizető rokon.
Egyik sem volt. Egy este halottam, hogy igy szólt: «Mama, ne dolgozzatok
már, nem tudok aludni!»
Fia, ugy látszik egyetlen, s valószinüleg beteges, elkényeztetett fia a
doktornénak, a kit mint egyetlen férfi személyt a házban, a másik két
öreg asszony is nagyon respektál, fél, tisztel. Nem is feküdtek vele egy
szobában, hanem künn a konyhán, egy korhadt fiókos ágyban, együtt.
A Károly, ugy látszik, csakis egy asszonyt, az anyját, türte meg
szobájában. Anyját s még valami más asszonyt, a kit még nem láttam soha
s csakis azt tudtam róla, hogy korán reggel elmén s késő este jő haza. A
hangja egy kicsit hasonlitott a többi asszonyszemély hangjához.
A falopó, a legöregebb asszonytól végre megtudtam, hogy mindannyian
testvérek. Négyen vannak, a doktorné a középső köztük, az egyedül
férjezett, míg ők hárman kisasszonyok. Az apjuk kádár volt Budán s
nagyon szigoru ember, az idő igy haladt el fölöttük. De a legkisebbik
testvér még csak harmincznégy éves. Segéd-gyermekkertésznő Ujpesten… s
ha leteszi a vizsgát…
Kétségtelen, hogy ez a legfiatalabb kisasszony tartotta fenn a házat, s
a mosás csak mellékjövedelmük volt. Hallottam is, hogy némi respektussal
beszélnek vele. De azért korántsem olyan tisztelettel, mint a
Károlylyal, a kit sohse sikerült megpillantanom, s nem sikerült
megtudnom róla micsoda.
A falopó öregasszony csak annyit tudott, hogy hivatalnok, a házmester
azt hitte, hogy: irnok valami minisztériumban. Ez is volt az igaz,
csakhogy még dijtalan minőségben szolgált.
– Szekretárius lesz… mondá az én öreg asszonyom.
És valamennyien előlegeztek neki a jövendő nagy tisztességéből és rája
költötték a jövedelmüket, mert azt természetesnek találták és mert –
titkon magukban – azt hitték, hogy uzsorás kamattal adja majd egykor
vissza.
Nem tudom: a fiatal ember gondolt-e mindezekre. Annyi bizonyos, ezt
tapasztaltam rajta, a mikor legelsőbb megláttam, hogy önérzettel és
büszkén viselte magát sajátságos helyzetében. Azonkivül meglátszott
rajta, hogy jól érzi magát. Mintha mindamaz izom és erő, mely hiányzott
anyja és nénjei sovány alakjáról, neki jutott volna. Széles vállu szép
szőke fiatal ember volt. Elég elegáns és ragyogóan tiszta, olyan
kiválóan tiszta ember, mint a milyen – a doktorné előadása szerint – még
csak egyetlenegy volt a világon: az apja, a megboldogult Wald.