Ezt a nevet gyakran hallottam emlegetni.
– Csendesen, a Károly alszik!…
– A Károlynak a czipőjét…
– Reggelit a Károlynak… a Károly nem eszi a sárgarépát…
A Károly, a Károly! hallszott minduntalan.
Néha – de ritkán – különös asszonyok jöttek látogatóba. Olyanok, a kik
csak Budán lakhatnak s onnan csak minden esztendőben jönnek át Pestre, a
melyet nagyon rosznak tartanak. Avagy nem is ismerik ezt a várost,
eltévednek az utczákon, keresik a régi kis utczákat, a melyek már régen
nincsenek meg. Egyikéjük-másikájuk még krinolint is hord, a
harmincznyolczadiki árvizről ugy beszélget, mintha tegnap lett volna s a
királyt császárnak nevezi, de Zsófia főherczegnőről nem beszél nagy
előszeretettel.
Ezek a furcsa főkötős asszonyok a mint tettek-vettek, jártak-keltek a
konyhában: még avatagabbá tették ezt a házat. A mint súgtak-búgtak
beszélgettek régi dolgokról, a mint dicsérték Hollósy Kornéliát: ugy
éreztem magamat, mint a mikor régi ujságokat olvasok.
És szinte rosszul esett – a mint a vékony falon át meg kellett hallanom
– egy erőteljes férfihang modern gorombasággal közibük kiabált:
– Kérek csendet… olvasok…
A pletyka hirtelen benszakadt s kevés vártatra a némult csendben ijedten
suttogta a doktorné:
– Csitt… a Károly olvas…