– Csak ma mosunk… csak ma… néha… ritkán… szólt az öreg asszony, a mikor
megnéztem a kiadó szobájukat s im, hogy beköltözködtem ide: egyre
mosnak, egyre szapulnak.
A konyhából betolul a meleg gőz szobámba, alig birok benne lélekzeni,
látni is alig. Azután meg az az örökös zümmögés, a fővő ruha örökös
mormogása, az asszonyok suttogása, mely alig-alig szünik meg egy
pillanatra…
Ezt a folytonos, lassu neszelést kellett hallgatnom estétől reggelig. Ez
nem hagyott elaludni s ez ébresztett fel kora hajnalban.
– Meddig lesz ez igy?!
– Csak ma… csak ma még… könyörgött az öreg asszony. S olyan szánalmas
volt igy, a mint fogadkozott, olyan furcsa, elválhatlan fehér, nagy és
tiszta hálófőkötőjében, hogy nem volt szivem, nem tudtam itthagyni.
Maradtam hát s laktam a mosókonyha mellett, szittam a gyilkos levegőt s
megszoktam végre azt a sajátságos örökös neszelést is.
Magát a háznépet azt nem lehetett megszokni, lehetetlen volt kiismerni.
Annyian voltak s annyira hasonlitottak egymásra. Nagyon sokáig nem
tudtam, hogy tulajdonképen kinél lakom hát?
Hajnalban, a mikor künn a konyhában hozzá kezdtek a munkához s a nagy
háromemeletes házban, s a belvárosi utczán még alig moczczantak az
emberek: suttogásuk tisztán behallszott hozzám.
Azt kivettem, hogy hárman is beszélgetnek. Három egymáshoz nagyon
hasonló hang, kopott, erélytelen, fogatlan öreg asszonyok hangja, öreg
asszonyok szükkörű beszéde.
Leginkább a házmestert szidták, a ki fenyegetődzött, hogy kidobatja
őket, ha továbbra is itt mosnak… Gyakran beszéltek a kuncsaftokról is,
olyanokról, a kik alig két inget, de hozzá husz gallért mosatnak, nem
nagy kegyelettel emlékezvén. A kereskedősegédeket és egy-egy könyvvivőt
általában dicsértek, mig egy Kemecsey nevü jogászról igen szigoruan
emlékeztek meg.
Mulattatni kezdettek ezek a jellemzések, melyek leginkább a
legerélyesebb hangu asszonyságtól eredtek. Később kivettem, hogy ezt az
asszonyságot a másik kettő doktornénak is nevezi s hogy az valószinüleg
valami régesrég elhalt orvos özvegye. A beszélgetésekből az tetszett ki,
hogy férjére már nagyon homályosan emlékszik, néha dicsérte ugyan annak
dus haját, tisztaságát, de leginkább arról a jólétről emlékezett meg, a
melyet oldala mellett élt át. Talán akkor még a maga ruháit se mosatta
otthon…
Szobám falán – Batthányi kivégeztetésének szomoru képe mellett – arany
keretben föl is fedeztem a néhai doktor diszes oklevelét. A sárga
pergamenten még egész fekete volt a név «Vilhelmus de Wald» s odább:
«1838», mig maga a jó doktor biztosan régen porrá vált már.
A szoba butorai, a régi módi iróasztallal: lehet, hogy az ő idejéből
valók még, olyan avultak, olyan roskatagok; kivánkoztak utána.
A minthogy minden a házban: az enyészettel való, utolsó, gyenge de
elkeseredett küzdelem.
Az az öreg asszony, a ki reggelente be akart fűteni szobámban: nem
tudott felkelni, ha egyszer lekuporodott a kályha mellé. S egyszer, a
mikor ki akarta vinni téli kabátomat, hogy kikefélje – elbukott vele. Le
kellett szálnom az ágyról, hogy fölemeljem. Motyogott valamit s
köszönte, a mikor fölmentettem a ruhatisztogatás és fűtés alól.
Ezentul nem jött be többé reggel, hanem már hajnalban. Körülnézett,
közeledett ágyamhoz, megleste, alszom-e már, s ha azt hitte, hogy
alszom: lekuporodott nagy kinnal a kályha mellé s egy pár darab fát
szedett a kötényébe. Aztán ravaszul mosolyogva, kisompolygott a
szobából.
Lopott. Szégyeltem rászólni. Egyszer azonban nem tudtam türtőztetni
magam s rákiáltottam:
– Hová viszi?!
Megrettent, elhalványodott, kiejtette a fát kötényéből s kétségbeesve
motyogá:
– A Károly… Károly…