Tavaly, junius elején, abban a kis városban voltam, a hol születtem. A
városban most is az a sajátságos csend, mintha halottak közt járnék.
Két hét alatt beteltem vele, kivágytam belőle; akár hova, csak ki innét.
– Menj ki Buzáshoz! mondták a fiuk.
– Miféle Buzáshoz, hová?
– Ide a szomszéd faluba, – Buzáshoz, nem is emlékszel?
Buzás? Az ujra fölhangzó név most már megütötte a fülemet. Emlékeztem,
hosszú idő után most emlékeztem először, hogy egy ilyen nevű fiuval
jártam együtt még a kis iskolába. A név nyomán alakja is eszembe jutott
s ujra láttam a tömzsi kis Buzás Lászlót, pulykatojásos, fanyar kis
képével…
Megindultam a falu felé. Estellett. Se előttem, se hátam mögött egyetlen
egy élő lény, de oldalt az út eleven szegélyei – óriási agg jegenyék –
zúgtak, susogtak, beszélgettek. Pedig nem fútt egy leheletnyi szellő se
s az árnyékok változatlan terpeszkedtek keresztül-kasul előttem.
Az út közepe táján még szebb lett. A város lesülyedt a völgybe, nem
láttam többé csak az esteli harangszó halk zúgása hallszott felém. Az is
elhalt, a mint mind jobban közeledtem a falu felé. Már nemcsak a
templomot, hanem a paplakot is láttam s leverődött hozzám a négylábu
bakterok, a nagy fehér kutyák együttes ugatása. Ez közelről olyan
kellemetlen csaholás, melyet a távolság szinte melodikussá tesz.
A faluban már aludtak s én alig tudtam rátalálni Buzás Lászlóra. Egy
elkésett mezei munkás vezetett el – nagy tisztességtudással – a tanitó
urhoz.
Esteli kilencz órára járt már az idő s László még nem aludt. A mint
beléptem az alacsony, de jó tágas szobába, azonnal megismert.
Nagyon megörült s azt mondta, sokat gondolt rám.
– Nem csuda, ti itt ráértek.
Mosolygott erre a megjegyzésre:
– No no, te nem vagy néptanitó, mint én s neked biztosan nincs fent a
fővárosban száz egynehány tanitványod, mint itt nekem… Meg aztán…
– Aztán?
– Csak azt akartam mondani, hogy nem panaszlom. Csak mind eljárna
rendesen, de különösen ilyenkor alig lehet őket becsalni, megmarasztalni
az iskolába. Az ember szinte resteli, hiába huzza a fizetést…
– Elég-e legalább?
– No nem sok, de meg lehet belőle élni. Száznyolczvan pengő, de a
kommenczióval felrug majdnem négyszázra.
– Sok pénz!
– Magányos embernek nagyon elég. A plébánosnál eszem… Okos ember… jó
koszt.
– E szerint elégedett vagy?
– Több, – boldog.
Boldog! Milyen különösen hangzott ez a szó, ebben a dohos-szagú,
szegényes, divány nélküli oduban. És ennek a kis kopott embernek az
ajkáról.
– Boldog! Az! – ismétlé s föl s alá járkált a szobában. Észrevettem,
hogy egy kissé biczczent is; emlékszem most már: gyermekkorában is.
– A mikor «dögész» voltam (igy hivják benn a városban a jövendőbeli
tanitókat) nem hittem, hogy ilyen jól fog kiütni a dolog, nem hittem…
Széles arczán a mosolygás még erősebbre vált. Ajkai reszkettek: valamit
akart mondani, de hallgatott pillanatokig, mig végre az asztalfiából egy
füzetet vett elő:
– Valaki mondta, hogy te is irsz, mi mindnyájan irunk, a kik akkor
együtt jártunk… szerencsés osztály volt az…
– Versek?
– Akarsz meghallgatni…
A kis tanitó két szerelmes verset – gyenge Petőfi-utánzatokat – olvasott
fel. Udvariasságból elkértem tőle, hogy majd valami lapnál megpróbálom
kiadatni. Nem engedte:
– Nem a prenumeránsoknak irtam, hanem nekünk! – szólt elvörösödve.
– Tehát szerelmes vagy?
Ez a kérdés megolvasztotta tartózkodását. Beszélni kezdett szerelméről,
terveiről, – átmegy Leleszre, ott kétszázhusz forint a fizetség, aztán,
aztán meg fog történni az a dolog, a mi neki mindenek tetőpontja. El
fogja venni… feleségévé teszi…
– Az a lányon is áll!
László boldogan, ámbár egy kis elbizakodottsággal hunyoritott kicsiny
barna szemeivel:
– El van végezve… szeret.
– Szép?
– Nagyon. Szőke nagy haja… halavány arcza… mit tudom én… csakhogy szép
nagyon.
– Parti?
– Mi az?
Kezemmel a pénzt jeleztem.
Megharagudott, rám förmedt, de kibékült csakhamar, voltaképen tán nem is
értett meg jól. Aztán elbeszélte, hogy a mindenek fölött álló lányt
Fiala Boriskának hivják s itt lakik lent a pataknál az erdészházban, az
anyja erdőmester özvegye s penzióból él. Ha nem volna ilyen késő, el is
vinne hozzájuk, de majd holnap reggel.
Ott maradtam éjszakára. Jó darabig borozgattunk, beszélgettünk az
iskolabeli dolgokról, a fiukról – ő még mindegyikre jól emlékezett – s a
tanárokról, a kiket most sokkal jobban szeretünk mint gyermekkorunkban.
De a hogy lefeküdtünk és sötét lett a szobában, László ismét Fiala
Boriskáról kezdett beszélni s a máskülönben akadozó, szintelen szavu
ember ugy kiszinezte ezt az alakot, hogy nekem is kedvesnek,
kivánatosnak tetszett.
Reggeli nyolcz órakor már ott voltunk az erdészház pitvarjában. A mama
jött elibénk s bevezetve a nagyon tágas szobába, nyomban asztalunkra
tette a pálinkás butykost. Aztán megkérdezte «mi ujság Pesten?» Majd
kiállt a pitvarba s kiáltott «Bori, Boris!»
– Hol van Boriska? kérdé László.
– A főzelékes kertben, földiepret szed.
Egészen igy képzeltem; földiepret szedve, a világ legpoétikusabb
ennivalóját, kezén kis kosárkával.
De a kosár nem volt kicsiny, valóságos főzelékes kosár volt az, melylyel
a lány megjelent. Sőt szőke se volt, hanem haja, szemöldöke, vizes szinü
szemeinek pillája olyan, a mit itt felénk fakónak szoktak mondani.
Csunya volt, nem: több ennél – jelentéktelen; szin, báj, forma nélkül
való. A hangja is olyan kopott, mint sárga barézs-ruhája.
László bemutatott s eközben elpirult egész a füléig. Aztán megkérdezte –
valami bókkal egyetemben – hogyan aludt, mit álmodott? A lány azt
mondta: elfeledte, de…
– Nézze, tegnap itt hagyta a pipáját!
És átnyujtotta a cserép-pipát. Uj bojt, «szerelmi kézimunka» volt rajta.
László szemei villogtak. «Milyen lány, ugy-e milyen lány?» kérdezte
tőlem némán, felém hunyorgatva.
A lány felém fordult. Ő is megkérdezte, mi ujság Pesten? Aztán
kérdezősködött egy hires szinésznőről s kérdezte:
– Igaz-e, hogy egy gróf fogja elvenni?
Hamar kifogytunk a beszédtárgyból. Akkor oszt’ a lány kérte Lászlót:
szavaljon valamit Petőfitől. Például az «Egy gondolat bánt engemet»-et.
A kis tanitó szavalt, elhalgattunk.
Kilenczkor Lászlónak el kellett néznie az iskolába. Elkisértük a
lánynyal, aztán magunkra maradva, fölmentünk a kalváriára, sétálni a
cserek alá.
Igy, magunkra maradva, még jobban szemembe tünt a lány
jelentéktelensége, olyan szük volt az értelmi képessége, alig volt a
fejében egy pár száz fogalom.
S ez boldogit egy férfit, ebbe szerelmes valaki!
Ez a gondolat harangozott minduntalan a fejemben, mig a lányt néztem,
mig beszélgettem vele. Alig tudott másról beszélni, mint Lászlóról, meg
Lászlóról. Hogy szereti a plébános, hogy járnak ki hozzájuk az urak a
városból.
Valami ördögi hatalom arra birt, hogy megmagyarázzam a lánynak, micsoda
nevetséges alakra pazarolja szerelmét. Gunyolni kezdtem gyermekkori
barátomat. A lány nem reagált. Nyiltabban beszéltem, meg nem értett.
Boszankodtam a dolgon kereken szóltam. Le volt verve, csüggeteg lett,
mint egy jeges eső verte madár. Majdnem sirva fakadt s rekedten szólt:
– Nincs igaza… nem, nem, nincs igaza!
Alig tudtam megbékiteni, alig tudtam elhitetni vele, hogy csak próbára
akartam tenni.
Délben Buzással együtt ebédeltünk a plébánosnál. Késő délután keltünk
fel az asztaltól. Ujra estellett, a mikor haza felé ballagtam. László
kikisért a határon túl.
– Nos? – kérdé nyomasztó hallgatás után.
Nem tudtam neki mit felelni, mit hazudni.
– Szép? – faggatott a szerelmes.
– Szép.
– Ugy-e milyen okos?!
– Okos.
– S milyen jó!
– Az… az…
Helyben hagytam mindent, sőt mosolyogtam is azon, mint rakja fel a
szerette lány alakjára kelet minden ékszerét, a nyugati regényhősnő
minden báját. De mégis, mintha valami irigység, gyöngeség, Isten tudja:
mi szállt volna meg. Talán az a gyarló, eszelős emberi vágy: elűzni az
illuziókat, a magunk és a mások illuzióit. Erőnek erejével kutatni amaz
igazságokat, melyek egy fapolturát se érnek, de igazságok.
Fel akartam világositani Lászlót, hogy ki az, a kit ő szeret. A Fiala
Boriska igaz képét akartam elébe állitani. Gunyolódva kezdtem, közbe
vágott:
– Hagyd, én jobban tudom, csak én látom őt igazán…
És apró szemei ragyogtak, kitágultanak. Ott tükröződött bennünk
látomása, a megzavarhatatlan, a megingathatatlan ideál.
Mosolygott hiú erőlködésemen. Sajnált vakságomért.
Vajjon nincs e igaza? ez a gondolat gyötrött az egész uton, haza felé.
Igaza van, nincs igaza – ezzel foglalkoztam – a mig csak kijártam a
gyerekkori pajtáshoz, a sajátságos idill fura légkörébe.
Augusztusra esett a tanitó esküvője.
A fehérre meszelt kis templom apró ablakai tölgyággal, friss
falevelekkel betömködve. A falak félhomályban valami résen bemászott
egy-egy intenziv, tüzes napcsík s futkározott a templomban: tüzes gyík,
égő szalamander.
Templom és szertartás soha igy meg nem hatott. Alig tudtam megőrizni a
hivatalos méltóságot. Egy vőfély, a ki el van érzékenyedve!
A nyoszolyó-lányom mosolygott rajtam.
– S a czinizmus? – kérdé gunyolódva.
A mikor elhangzott e szó, már ismét itt volt az a hatalom, a mit kifejez
s átvette fölöttem uralmát.
A szertartás kezdődött, a pap föllépett a szószékre s beszélni kezdett:
«Máté evangéliumá»-ból indult ki… A tanitó és menyasszonya fáradtan egy
kissé, de láthatólag tulboldogan álltak az első pad előtt. Uj
szalonruhájában a férfi még esetlenebb volt. A menyasszony elálló, durva
moll-ruhájában, pomádéval simára és fényesre fésült hajával, suta
fejével: olyan sivár, olyan fakó. Alig lehettek teljesen öntudatuknál s
mégis végtelen szerelemmel, mámorral teli tekintetet loptak egymásra.
Mellettem a nyoszolyólányom – a járásbiró leánya – unatkozva nézett maga
elé. Rettenetesen tudott unatkozni ez a fiatal, alig tizennyolcz éves
leány. Arczán a türelmetlenség kifejezése, alakján ideges izgultság. De
ezek a torzitó vonások se tudták elrutitani.
Ragyogó vörös haja, vakitó fehérségü arczszine, nyulánk, ideges alakja,
külön-külön is széppé tudott volna tenni egy fiatal leányt, hát még igy
összevéve, az egészségtől, az üdeségtől duzzadozva – egyen, egyben.
Megérezte, hogy ránézek s reám vetette hosszú metszésü, világoszöld nagy
szemeit, melyekből szinte bántó élességű értelem és világos látás
sugárzott felém.
– Miért néz rám olyan merőn? – kérdé tőlem csodálatosan lágy
suttogással.
– Azt nézem, hogy milyen szép ön.
– Hát ön is ilyen gyenge… Milyen kár, pedig ép az imént gondoltam önre s
elhitettem magammal: ön más, mint a többi. De a mikor arra gondoltam,
hogy tudnám-e önt csak ezredrésznyire is ugy szeretni, mint az a lány
ott a maga barátját: hát nemmel feleltem magamnak. Pedig mennyivel
különb ön ott annál a vőlegénynél…
– S ön mennyivel fölötte áll, milyen hasonlithatlan magasságban ott ama
leány felett…
– Szóval, kölcsönösen bámuljuk egymást…
– Én ezer báját tudom önnek.
– És én önnek száz előnyét látom…
– Tudjuk tehát kölcsönösen: kik és mik vagyunk. És én szeretném:
szeretni önt.
– Talán kaczér vagyok… de mintha én se bánnám…
A prédikáczió eközben véget ért. Karon kellett fognom a
nyoszolyóleányomat s vele az uj pár mögé állnom.
– Ugy-e, jó ezeknek! – susogtam alig hallhatólag.
– Jó, de hiszen vakok… sugta vissza a leány…
«Hiszen vakok!» hangzott fülembe a vigasztalás, a mint a szertartás
végeztével karonfogva a kis skeptikust, kimentünk a templomból.
«De hiszen vakok!» – hangzott mindegyre fülemben a vigasztalás.
Vajjon azok-e, vajjon nem mi vagyunk-e a vakok, a kik tudunk s tágra
nyitott szemekkel, kicsinyes kutatással bemeredünk az óriási
kikutathatatlan életbe?…