Stefán Dobi az utolsó hetet morzsolta. Már nem számlálta többé a
napokat, hanem az órákat számoltatta vélem. Néha éjszaka is annyit
hánykolódott ágyán, hogy felköltött. Feléje fordultam.
– No, mit üzen haza, földi? – kérdé.
– Semmit. Talán nem is gondolnak már otthon én reám. Ha el akarnak
feledni, hadd feledjenek.
Szegény fiu vigasztalt. És biztatott, hogy itt hagyja a kis tükörjét, a
mikor elmegy, de visszajön érte s hoz öt rövid szivart nekem. Az éjjel,
ha a poszt nem látja, elszivhatom.
Ugy vártuk, hogy legalább Stefán Dobi megszabaduljon már. És meg is
szabadult, gyorsabban, mint hittük.
Négy napja volt még hátra. Az orvos háromszor is feljött hozzá
mindennap. Egy napon aetherszag ömlött el a rabkórházban. Az éltető
illat, a mit a halál bűze szokott felváltani.
Paszulyt kaptunk azon a napon. Neki csak leves volt felirva a tábláján.
– Nagyon jól érzem magam, adjon egy kis paszulyt, földi; ha Kis-Tállyára
jön, visszaszolgálom.
A beteg jóllakott paszulylyal. Utána egy kicsinyt nehéznek érezte magát.
– Mintha sár volnék! – mondá.
Csakugyan olyan volt, mint egy alaktalan sártömeg. A börtön, majd a
rabkórház levegője, de legfőkép ez az idegen ország, s a mint ő mondta:
ez a «kéneső»-viz elgenynyesztette minden csepp vérét, elposhasztotta
minden mirigyét. Még élt, még beszélt, midőn már rohadni kezdett. De a
jó öreg orvos igyekezett lassitani a halál munkáját.
– Még csak négy nap! – mondá az utolsó estén – Stefán Dobi, négy nap,
mehetsz haza ló-abrakolni, legyél katona!
Beszélhetett már hozzá akárki. Stefán Dobi nem látott már senkit, csak
falujának tornyát, nem hallott már semmit, csak egy dalt, a miről tán
azt hitte, hogy a határon kender-tiloló lányok fogadják vele. Utána is
dudorászta:
Vág-Kistállya falujába’
Kis angyalom kapujába
Három vadalmafa látszik,
Hej, de vidáman virágzik.
… Rátették a csákóját, szuronyát a katonásan szép halottas kocsira, a
tisztje deffilirozott a holttestének, a katona-banda rázenditette a
legszomorubb indulóját és vitték ki a cseh temetőbe.
Engem meg vittek, küldtek – haza!
Haza! Szidjatok, nyomjatok el; verjetek meg, tiporjatok össze s a mig
egy kis élet marad ebben az elnyomorgatott testben: ez a haza, ez a
föld, ez a rög, csak ugy szerettem lesz, mint akárkinek közületek. Csak
ugy az enyém, szentem, magasztosam, mint bárki másnak!
Két nap, két éjjel robog előre a vonat Magyarország felé; oh, mily
lassan mén! De im egyszerre ismerős hegyek tünnek fel, magyar szó az
állomáson. Itt vagyunk. Milyen más itt. A földnek szine, illata van…
Szines ég, meleg nap, ismerős arczok, mintha mindannyian rokonok
volnának… Milyen nagyok már a gyümölcsök a fán, a harangoknak milyen
ismerős csengése van… nekem ismerős és kedves mondások hangzanak ki
csengéséből, de mást… mást hall ki zugásából egy öreg asszony, egy
fiatal leány – –