Mint egy székesegyház kriptája, olyan ragyogó tiszta, olyan hideg s
olyan világos a katona-rabok kórháza. Mikor a cseh jáger becsukta utánam
_reám_ az ajtót, ugy éreztem: el vagyok temetve. Nem szóltam,
lefeküdtem, szememre huztam a pokróczot. Egy darabig szólongattak a
társak, beszéljek hazulról, meg biztattak: tiz hónapot kaptam-e,
brigádból jövök-e szöktem vagy verekedtem? Igazán beteg vagyok-e vagy
csak nem szerettem «rétbe» menni a rabokkal s megcsaltam az orvost, hogy
ide küldjön. Hogy nem feleltem, csufolódni kezdtek, még a poszt is
nevetett.
– Ne bántsátok a szegényt, alszik! – szólalt meg a szomszédom.
Kidugtam a fejemet s a szemébe néztem. Tömzsi paraszt baka volt, piros
az arcza, de mind tele dagadva, csupa golyva a nyaka. Alig tudott
beszélni.
– Maga is szökött, földi?
– Nem én.
– Hát honnan?
– Egerből.
– Volt-e már Kis-Tállyán?
– Hogyne.
– Én meg oda való vagyok. Ha ösmeri az apámat, a nagy utczán széltül.
Stefán Dobi ő is.
És Stefán Dobi Kis-Tállyáról kezdett beszélni. Hogy ismerem-e a
kis-tállyai gazdákat. Pályi Pap Juliánnát csak ismerem? Mert az az ő
édes anya testvérének a lánya. Ha templomban voltam láthattam. Olyan
széles czitromsárga piros virágos pántlika van a hajába fonva, mint egy
tenyér. A szép szőke hajába… És vajh igaz-e, hogy az Imre József
uraságék kocsisa már négy lóval jár. Négy pejjel. Mert egy kis-tállyai
fiu mondta aki csak egy éve jött hazulról. Itt volt de elvitték hét évre
Königgrätzbe… Ott fog megrohadni. Soha se látja többet Kis-Tállyának
tornyát…
Már a fő-fő orvos elé csengettek s még mindig a falujáról beszélt Stefán
Dobi. El kellett harapni a szavát, hogy nyilt az ajtó. Szeme csilogását
az alattvalói félelem se tudta elvenni. Ugy nézett maga elé, mintha nem
is a nagy, hatalmas, szigoru urakat, de falujának barátságos tornyát
látná maga előtt. Meg se nézték az orvosok, csak jöttek egyenesen felém.
Előadatták a holmimat, kikutatták a zsebeimet. Leszakadt s örökké
felvarrandó gombok s egy pár levél volt a martalék. Valami gyürődött
szerelmes levél, ártatlan leány bizalmas, érzelmes, gyengéd sorai
jutottak durva, profán kezekbe. Oh, egy igazi troubadour nem adta volna
oda csak élete árán, de a modern kor léha ifja, én, bizony meg nem
haltam érte és – pedig milyen szép fordulat lett volna! – odaadtam.
Aztán elvették azt a kivágott ujságczikket is, melyben a szülővárosom
lapja először nevez «ama fénysugárnak, mely világosságot ömleszt rájuk»,
s elvették s elolvasták azt a levelet is, a melyet egy szépirodalmi
napilap szerkesztője intézett vidéki irójához egykor s a miben az volt
kifejezve, hogy az ő lapjában megjelent novella olyan műfaj, melyért a
muzsa megsértése nélkül nem lehet honoráriumot fizetni… Már most ezt – s
én nem tehetek róla – az orvosok utján tudja az egész tisztikar…
Aztán tudtomra adták, hogy felügyelet vagy vizsgálat alatt állok. Rossz
ajánló levelekkel küldtek engem ide az ezredemtől. Hogy lázitom a
legénységet… Nem hitték el azt se, hogy beteg vagyok. Az öreg
katonaorvos forgatott ide-oda. Hallgatódzott a mellemen. («A vén süket!»
mormogta tán szakállába a szanitécz-tiszt. «Mintha ő már meg tudná
hallani».) Végre is tisztába jöttek velem, hogy svindlér vagyok, csak
teszem magam, meg is mondták. De az öreg törzsorvos még mindig forgatott
s nézett. Kérdezősködött családi viszonyaim után. Özvegy anyám van-e?
Szegény öreg özvegyasszony!
Olyan részvéttel beszélt, hogy azt hittem, menten kiereszt. Vissza,
vissza,… A helyett a posztnak hagyta meg, hogy vigyázzon reám. S
mormogta kimenet: «ferfluchte anarchist!» a jó öreg, érzékeny,
részvétteljes öreg!
Tehát végre is itt maradtam, itt vagyok, bezárva, idegen földön,
elhagyatva. Meddig? Biztattak a többi jó fiuk: majd kitart! Csak Stefán
Dobi nem hitte, hogy a ki itt van, annak valaha «kitart». Meg egy német
tüzér ijesztgetett:
– Még el se itéltek; én már két éve ülök, hol a brigádban, hol, ha
megunom itten. Nyolcz hónap nekem már, nyolcz kis hónap, még se tudom,
kitart-e valaha.
Egész napon azt számitgatták, mikor telik le. Egy kalendárium egy éve
még, vagy több? Ki a századhoz, vissza a börtönbe, vagy haza. A magyarok
vágytak legjobban haza, meg a német. A csehek nem igen ábrándoztak a
szülőföldről. Egy Radetzky-huszár azt mondta, nincs is rá nagy okuk.
A nemzetiségek egyáltalán nem voltak valami nagy barátságban. A magyar
«poszt»-ok hirül hozták, hogy kinn a magyarok vasárnapon már megint tiz
csehet mártottak a Mettauba.
– Megszabadult-e egy? – kérdezte a Radetzky-huszár.
– Éppen egy!
– Be kár!
A cseh jágernek, a ki lopásért volt köztünk, czimborái, talán testvérei
voltak a vizbefultakban. Aznap sokat kötekedtek; halgattam.
Jobban gyülölték ezek egymást, mint az ellenséget. Magyar ezredbeli baka
mondta:
– Az ezredesünk is azt mondta, hogy kimutassa magát mindig a magyar…
Erről az ezredesről egyáltalán sokat beszéltek. A magyar ezredbeli baka
kocsigyártó volt s egyszer két álló napig festette az ezred zászlaját.
Az óbester magukra zárta az ajtót, tartotta a pózna végét, ő meg
festette… Ételét, italát is odahozatta az öreg, magára nem hagyta volna
egy perczre.
Az elrongyollott, diadalmas zászló, a mint az öreg óbester tartja: éhes
rémlátó szemeink előtt megvillant egy pillanatra. Legalább volt mit
látni, nem csak a roppant szoba fehér falait. Ezeket a rettenetes
falakat, melyek olyan barátságtalanok voltak, hogy még az árnyékot sem
türték meg magukon.
De a fiuk gondoskodtak róla, hogy árnyakban rémekben ne legyen hiány.
Mindennap arról folyt a vita, hogy ha igy tart a dolog, senki se megy
haza az ezredből szép Magyarországba. Öldösik magukat a fiuk. Bogsán
Laczi kezdte. Mindjárt a hogy idekommandirozták az ezredet. Az uj
ezredes meglátta az utczán leszakadt zsinórral… Az alezredestől végig a
majoron le az őrmesteréig kikapott miatta mindenki. Ezért azután ő rá
járt a rud. A menázsiját se ehette meg nyugodtan. Egyszer a szájába
lőtt. Megirigyelték a temetését, jött utána Matiász Takó. Épen kiirták a
puskaporoshoz őrségre, a mikor ettől az idegen viztől kilelte a hideg.
Nem merte jelenteni, kiment, állt a hidegben, fáradtan, betegen.
Elaludt, meglepték, brigádba küldték, ott a profosz puskájával lőtte
magát sziven. Matiász Takó után Stefán Faragó lett a soros. Azután oszt
össze-vissza. A kis-debrei fiuk mind a négyen, – nem megy haza egy se…
És még öreg bakák is.
Drót zárkában égő lámpás kicsi világánál egész éjszakákon által
elbeszélgettek a fiuk azokról, a kik sohse mennek haza. Én, meg a Stefán
Dobi csak hallgattuk őket s a mikor már csend lett s az ablakon át
kezdett a feketéből kisárgálni a szomszédos kaszárnya – ez volt a mi
hajnalunk – egymás felé fordultunk.
– Mire gondol földi?
– Hazunnan.
– Én is.
A magunk módja szerint mind a ketten hazagondoltunk. Kék hegyek alján,
zsuppos ház belsején tán össze is találkozott lelkünk, de csak ottan, az
enyém oszt elvált az övétől s szált magában lázas röppenéssel.
Idegen földön, beteg rabkatona visszagondol a legelsőre, a ki neki lány
volt. Már azt hitte: elfeledte egészen, a mikor közelében volt nem
régen; alig dobbant meg a szive és egyszerre – visszaérzi az első
kézszoritás rejtelmes, titkos, megmagyarázhatlanul édes gyönyörét.
Behunyja szemeit s megöleli a kemény szalma-párnát, rányomja az ajkát, s
ujra érzi a legelső csókot. Két ország választja el a lánytól s hajának
illatát véli beszivni, a mint vállára fekteti fejecskéjét s kar karban
sétálnak együtt a kertben. Este. Szerelemtől fényes bogarak csillognak
az orgona-bokrokon.
A kép villámgyorsan változik. A barátságos bokrok ágyas szobává
változnak át. Ott is épen hajnalodik. De milyen hajnal! Fehér függönyök
az ablakon. Tavaszi virágok az asztalon…
Dobi István egyszerre elkiáltja magát:
– Csiba te!
– Mi baj, földi?
– Semmi. Csak ez a bolond álmodozás. Pedig nem is aludtam. Nem aludtam,
ugy-e? Az volt az eszembe, mintha buzát vinnék be Egerbe a hetivásárra s
a kutyánk a kerék alá feküdt volna. Pedig nagy kár azért, ha eb is. Az
ivóba, a mikor Horváth Szilaj Andrásék, öten nekem estek, ő volt velem,
a ki lefogta mindnyájokat…
Stefán Dobi meg meg Kis-Tállyáról kezdett beszélni. A két tarka üsző
borjujokról, a ki volt akkor, hogy eljött, de most hiába kérdi, nem
irják be a levélbe, meg van-e még? Aztán az édes szülőjéről, a ki még
most is tultesz akármelyik marokszedő lányon. Hogy most már vetnek
otthon biztosan. Egy uj nótát nem hallottam-e? Mikortájt ő eljött,
Büszke Veron volt a nótába, hogy a császár arra jártában megszerette
volna. Pedig az nem lehet igaz. A császár…
A császár! ezt a nevet végtelen tisztelettel ejtette ki Stefán Dobi.
Csodálatos fogalmai voltak róla. Mindenhatónak hitte, mint az istent. A
Radetzky-huszár azt mondta:
– Az is csak virgóniait szí!
Dobi a fejét rázta:
… Mert ha a császár akarja, akkor ebben a minutumban hazaeresztenének
bennünket. Nem szolgálna hevesi fi senki. Mind a tótokból; oláhokból
szednék a katonát. Apám mondja, már volt is ugy egyszer.
A fiuk ellene mondtak, csak én hagytam helyben. Meg is szeretett s a mig
reggelire és vacsorára nem kaptam csak levest, ő adott a kenyeréből. A
mi neki megmaradt, azt se tudta megenni. A golyva napról-napra jobban
ellepte a nyakát. És egy reggelen a jó öreg orvos – a ki mindig az öreg
anyámra kérdezősködött – dühös lett, a mint a fiu csak nagyon rekedten
tudott neki visszafelelni. Belül is elepte már a baj.
– Hány heted van még szolgálni való? – kérdezte az orvos.
– Négy.
– Ha ez letelik, akkor oszt’ mehetsz haza!