Vittek, vittek… A rabszállitó kocsi homályában felém csillogott az
eskorteos káplár szeme, követte minden mozdulatomat, kinézett velem
együtt a kocsi zsaluja mögött. Eddig vasuton jöttünk s éjszaka, nem
láttam még semmit a csehek hazájából, egy pár tömpe, esőre álló orr,
tubákoló posztókereskedő, wasserzakos porczellán-pipák, aztán egy szép,
kedves cseh leány – ez minden, mit a kupé lámpása mellett kincséből
mutatott Bohemia. Aztán a világ legszebb, legpirosabb s leglágyabb
zsemlyéje – cseh «halbicsku», melyet a szép Libussának hozott kisérője,
jegyese, férje, szeretője, – szöktetője? De az eskorteos nem enged
regényeket kutatni s a gyászruhás lány ellebbenti ajkai elől a fekete
fátyolt s belé harap a zsemlyébe. Soha nagyobb ajkakat, csunyább fogsort
s terjedelmesebb harapást! Pedig milyen szépen kigondoltam már magamban
az egész verscziklust, a mit majd ez ismeretlen hölgyhöz intézek. Alig
láttam, alig jelent meg nekem, már is eltünik örökre, visszahozhatlanul.
Ő Prágába talán nászuton, én Josefstadtba, rabságra talán. Tragikus
helyzet s ideális alak s most mindennek egy nagy harapással vége s vége
a regénynek!
Visznek, visznek… Közeledünk a vár felé. A mint fölfelé haladunk a
dombon, mindjobban tágul a láthatár. Mikor eljöttem szép
Magyarországból, már virágoztak a fák s az uti sáron fehér lipék
lakmároztak, éhesen, vidáman, mint egy gyermekcsoport. Itt keresem a
tavaszt: nincs. Csak fehérre meszelt pedánsul nőtt gyümölcsfák művészi
madárléppel, ládákkal tar koronájukon. Vizes ködös, szürke és
kiállhatatlan szinü levegőég: ez a tavaszi reggel itten. Madárcsicsergés
helyett tambour-jelöltek dobpergése s czigány hornyisták tülkölése.
Amott egy szántó. Büszke Cselő, gőgös Csákó s bojtos szarvu vidám Virág
helyett egy törpe svajczer tehén huzza az ekét, nadrágos cseh
szólongatja finomul, se pattogó ostor, se nóta, se káromkodás, semmi,
semmi! Csend! Majd halk mormogás, olyan, mint egy nagy gépé. Hát motorrá
változott itt a természet!?
Az első felvonó hidon dübörög keresztül a kocsi. A vár első kapuja.
Hideg borzongás fut végig rajtam. Alattunk megdagadt hullámokkal zug
tova az Elba s bekeriti a várat, bekerit bennünket. Egy pillanatra
visszatükrözi a sárga kocsit s a sárga halált, melyet annyi derék magyar
gyerek talált fel benne. Kigyózik, kereng felénk a lila Mettau is s ujra
uj gyürüt alkot mögöttünk. Kapura kapu, bástyára bástya, mind gyorsabban
haladunk s mind magasabbra. A látóhatár egyre tágul, amott szürke
fellegekbe bujva hires Königgrätz a peremen némi fényben a porosz
gránicz hegyei s itt előttünk a várpiacz, tiszti kardok csillámlása,
csengése, «szé–vasz» hangok, virginiák haragos bajszok alá dugva, buta
regruta arczok, gőgös hadnagyocskák – és teméntelen ágyúgolyó garmadába
rakva, mindenfelé a földön. Ez a vár belseje, a város, hires Josefstadt,
csendes Josefov. Magyar bakák söprik a köves utczáját, a kaszárnyák
elejét s a mint megállunk, csendes hangu nóta szoritja még összébb a
szivemet. A kórház óriási épülete előtt rab-baka seper s dudolja:
Édes anyám, ha bemécz, édes anyám, ha bemécz Egerbe, A kaszárnya
ajtaján, a kaszárnya ajtaján Nézzél be. Ott lácz engem komisz
baka-ruhába’. Göndör hajam rövidre, Göndör hajam rövidre van levágva…