A kupé ablakán már látszott a város.
– Itt vagyunk, állj fel, ne álmélkodj, hol a kuffered?! – szólt a
nagynéni Iphigeniához, a ki kimeredt szemmel, zugó agygyal, az egész
utazás alatt némán ült a kupé egyik sarkában. Alig értette, mit
beszéltek hozzá s ülve maradt.
– Zseni alszol? nem hallasz? itt vagyunk! – kiabált fülébe a kis öreg
asszony.
A lány megborzongott, azután feltápászkodott nagynehezen. A néne
odahuzta az ablakhoz:
– Ez az, ott a város, bizony nem olyan szép, mint Pest.
Nem olyan szép! Iphigeniának ugy tetszett, mintha egy gyilkos, büzös
mocsárba vinnék, amibe hosszu kinlódás után beleful majd. És
marczangolta magát, hogy eljött, hát ott maradt volna akárminek is. Lett
volna akár micsoda. Vagy halt volna meg…
Talán még nem késő?
Im megáll velök a vonat, végsőt fütyül a gép, szól a villamos csengetyü.
Az éjjeli levegőtől rekedt hangon kiáltja a konduktor a város nevét.
Kiszállanak. Körülöttük a világos éjben furcsa élénkség. Emberek
hordókat görgetve, asszonyok gyümölcsös puttonynyal a hátaikon.
Olyan különösnek tetszett a lánynak, hogy az emberek még dolgoznak;
miért nem fekszik valamennyi az amott tovarobogó vonat elé?! Őt magát
isten tudja hányadszor megcsapta a vágy: szétroncsoltatni a
gőz-óriástól, de most is, mint a temetés után, alig egy pár órája
Budapesten, csakhamar elirtózott.
Élni, élni, akárhogyan is!
És a nénivel megindult gyalog a kisváros felé. Gyönyörű gyümölcsösök
között mentek előre. A megáldott ágak, a szagos körték, az augusztusi
virágok illata, minden, minden halottszagu volt neki. Meghalt, rothadt,
megsemmisült minden.
Halott: a tündérséges szinpad; halott a dicsőség, a gazdagság, a fény, a
kéj… Dög minden s mindenütt…
– Állva is alszol! – szólalt meg mellette a néni. Otthon voltak. Egy
kétablakos kis ház előtt. Benn világosság még. Vártak reájuk ébren.
Kalappal fején ült a szobában Iphigenia. Két férfi vette körül
kedveskedve. Az egyik a nagybácsi, még fiatal és erőteljes, meg egy
20–21 éves fiatal ember, a fiuk. Egészen jóképű emberek; a lány szinte
felüdült látásukon. Lassan-lassan majdnem visszanyerte ruganyosságát,
régi nézését. Azt a sajátságos, lágy, orvul megejtő tekintetet, a
melyet, hogy reávetett uj rokonaira, azok olyan szokatlanul jól, furán
érezték magukat, mint a ki először eszik arzént életében…
– Bácsi, Péter, fogtok-e szeretni? Azt akarom, hogy engem mindenki
szeressen! – szólt a lány, mielőtt aludni ment volna. És ujra rájuk
nézett. Kegyetlen gyönyörűség volt neki látni azt a zavart, a mit
egyszerű nézése végbevitt. És ebben a pillanatban felvillant előtte ujra
a régi jövő… az igaz, hogy más alakban.
Lefeküdtek. Aludt az egész város.
Anyák és lányok között talán akadt egy-egy a ki kinos álmában hangosan
felnyögött, megsejtve a közelükbe érkezett veszélyt. Anyák és lányok
között bizonynyal volt egy-kettő, a ki megálmodta, hogy ime a pusztulás
megérkezék közibük.
A Veszély, a Pusztulás, a jövevény, fiatal lány képében: nyugodtan
feküdt ágyában. Kezdetben zavarta, bántotta egy kissé a szoba falusi
szaga, a svájczi órának komoly ketyegése, de mindezeket megszokta egy
negyedóra alatt. Most már csaknem jól érezte magát. Egy darabig a két uj
férfirokonra gondolt s arra, hogy ezek, a kiket megbűvölt, bizonynyal
vele foglalkoznak most. Gyenge izgalom fogta el, olyasfajta, mint akkor,
midőn szavalt, poseolt valamely közönség előtt.
Az izgalomnak ez a bágyadtsága s az álom megzsongitották idegeit. Már
csak homályos sejtelmek reszkettek végig lelkén.
Sajátságos sejtések arról, hogy a két férfirokon meg mindazok a férfiak,
a kik itt laknak ebben az alma-szagú városban, mint fognak majd
reszketni tekintetének hatása alatt… Kéjesen, félénken, kinosan,
boldogan… Azt teszi velök, a mit csak akar s azt akarja, hogy szolgája,
lépcsője, lábpárnája legyen mind, mind…
A bosszúállásnak valami homályos ösztöne szállta meg. Veszteségét még
érezte, de a kárpótlás megtalálta már abban a pusztitásban, a mit véghez
fog vinni itt ebben a házban, ebben a városban, mely mind csendesebb
lett körülötte.
Aludt mindenki. Legfelebb, ha egy-egy anya és leány volt ébren, kinos
álomból felrebbenő. Valami látomással teli asszonylélek talán meg is
érezte, hogy a veszély, a pusztulás immár közöttük van.
Egy fiatal, hamvas arczu, mosolygó lány, a ki most csendesen, nyugodtan,
édesdeden alszik. Holnap pedig már megkezdi rettenetes munkáját:
elcsábitja a feleségtől a férjet, menyasszonyától a vőlegényt,
szeretőtől a kedvest… Pisztoly durranása, halálhörgés, rimánkodás,
szitkok, átok, kín, sirás, kéjes és boldogtalan sóhajtások fognak itt
felhangzani a levegőben, melyet most csak tücskök csiripelése, alvók
szuszogása, álmatlan ebek csaholása zavar meg.
És mindazok egy lány körül, egy lányért, a ki csendesen alszik puha
ágyán, s szeliden mosolyogva álmodik valamely dicsőségről.