A holttestet elvitték a Rókusba… A leány magára maradt. Egész napon át,
valami véletlenből, az öreg Vrataritson s a könyvivőn kivül nem jött
senki. Az öreg karmester nagyon megijedt a halálesettől, alig volt ott
egy pár perczig. A könyvelő fölmondani jött. A házmester is felnézett
estefelé, figyelmeztetni a leányt, hogy anya még csak felét fizette ki a
házbérnek.
Az asztalon 2 frt 23 kr. A kávé is készen, vizbe hütve. Iphigenia nem
nyult ételhez egész napon át. Eladatta ruháinak nagy részét s vett egy
ócska gyászöltözetet. Az egész napon át nem tért vissza lelkének
ruganyossága, le volt sujtva végkép.
Másnap reggel, már sokkal jobban érezte magát. A fájó nyomasztó,
kellemetlen érzéseken áttetszett a fényes, édes jövő reflexe. De azt a
halvány fényt csak pillanatokra látta. Ismételten a sötét
vigasztalanságba sülyedt. Délután jött ugyan egy pár fiatal résztvevő,
de ezeknek semmiségét sohse látta ugy még mint ma.
Nagyon, egészen egyedül érezte magát. Ugy látta, hogy megcsunyult,
meglanyhult, összetört. Meghalhat éhen vagy dolgoznia kell. Nem fog érte
jönni senki. A tanárnak megirta a szerencsétlenséget, az _levélben_
udvariasan vigasztalta.
Tehát dolgozni! nem.
Otthagyni a szinpadot! nem.
Lenni közönséges rosz lány! nem, nem.
Mivé lesz hát?
Estefelé megérkezett a válasz, megjött anyjának huga, Gelbné, egy kövér
kis zsidó asszony a ki, miután kisirta magát s megcsókolta az eddig
ismeretlen hugát, azt mondta röviden:
– Pakolj, holnap a temetés után megyünk… Vége van a bolondságoknak…
Nekem ugy is a piaczon az almánál kell lennem… te majd otthon.
Elmenjen ezzel az asszonynyal, a ki zsidóul beszél s ilyen durva? Erre a
válaszra a felelet: inkább meghal.
Tehát meghal. Még sem. Előbb a biróra gondolt, de szinte örült annak,
hogy az ugy sincs most itthon. Hivatta November Dávidot.