A tejes asszony vette másnap reggel észre.
Már nyolcz óra volt, ragyogó nap odakünn. Iphigenia édesdeden aludt,
miglen a tejes asszony kiabálása felverte.
A puszta divány sötétzöld vásznán szintoly szinü hulla feküdt. Az «orvos
leánya» halva.
A konyha-asztalon egy képes ujság szélére a következő, czeruzával, zsidó
betükkel irt pár sor:
«Hogy ne _ártsak_, igy tán jobb lesz _neki_. Nem igaz, hogy keresztény
vagyok. Zsidó. Egyetlen rokonom van Kecskeméten, a hugom, «Gelbné».»
Iphigenia iszonyattal nézett végig anyja elváltozott holttestén,
megfagyott benne a vér, amint megmagyarázták neki a zsidó irást s azt,
hogy anyja az éjjel megmérgezte magát.
Önvád, fájdalom, kétségbeesés, düh, elkeseredés, gyávaság fogta el
egyben. Azután iszonyatos főfájás.
Fejét az ágyba temetve, sirva nyögte ez értelmetlen szavakat:
– Vége a szinház…