Nem tudtak aludni.
Iphigenia egy darabig azzal mulattatta magát, hogy a nyitott ablakon át
kinézett a folyosóra, a hol valami cseléd beszélgetett a péklegénynyel.
Majd behunyta szemeit s November Dávidra gondolt. Roppant groteszk volt
az az alak, a mit ő az orvosnövendék alakjának látott ez álmatlan
éjjelen. Hanem azért bánta egy kissé, hogy elutasitotta és kiüzte. Végre
is egy imádó, a ki most már talán ki is ábrándul? Hogy lehet módja a
kiábrándulásra: ez a gondolat egészen elkedvetlenitette. De talán vissza
fog jönni mégis?
– Mit gondolsz, visszajön? – kérdé anyjától, a ki a konyha másik végében
aludt.
– Vissza. Hogyne.
– Ha visszajön, megmondom neki, hogy gaz.
– Miért?
– Azért.
Az anya makogott valami érthetetlen mondást, de a mikor a lány kérdezte,
hogy mit mond, eltagadta.
Ujra csend lett. Csak a legyek zugtak, zümmögtek. És ezeken a vékony
fővárosi falakon áthallszott itt-ott a horkolás, amonnan a gyereksirás.
Az utczán még egyre dübörögtek a kocsik, sőt por is szállt be a nyitott
ablakon. A szegény főváros nyári éjjelének minden kellemetlensége vette
körül a leányt. Forró, büzös levegő és légycsipés vezették a kórust.
Ugy érezte, hogy nem tudja elviselni ezt az állapotot. Hánykolódott
ide-oda, majd felköltötte már szundikáló anyját, hogy beszélgethessen
vele.
Ritka kegy, az «orvos leánya» örült neki.
– Ugy-e, jól tettem? – kérdé a leány.
– Jól, de…
– De?
– Lásd, olyan nehéz ma férjhez menni, olyan nehéz! És lánynak még is…
még is –
Iphigenia haragosan közbevágott:
– Hagyd el, te is csak hasznot akarsz belőlem huzni. Nyugalomra vágyol,
nem szeretsz dolgozni, küzdeni…
Az asszony megfélemlitve hallgatott el. Magában arra gondolt, hogy
csakugyan mintha fáradt volna egy kissé. Ezek a szépitő szerek alig
hoznak ma már valamit. És egyéb munka olyan ritkán akad, néha olyan
nehéz, meg nem is fizetik. A dolog nem sokáig marad még igy sem. Egyszer
csak vége lesz… elesik valahol és leánya magára marad.
Iszonyat! Kevés vére megdermedt e gondolatra.
De a leány nem rettegett ugy tőle. Gyakran szóba hozta: «Ha magam
volnék, egészen, de egészen máskép rendezném be». Sőt egyszer, az igaz,
hogy dühében, ezt is mondta: «Te csak ártasz nekem!»
És ez álmatlan éjjelen mindaketten hasonló gondolatokkal foglalkoztak.
Arra gondoltak mind a ketten: ha majd Iphigenia egyedül lesz. Az ajtón
csak ez a felirás «Paulus Genie». Az egyik vizitkártyát leszakitják.
A lány nem rémült meg az árvaság gondolatától. Az anya reszketett
takarója alatt. A lány megszólalt:
– Hány éves vagy, mama?
– Hatvanegy! – felelé az öreg asszony, és sóhajtva hozzátette: Hosszu
idő, egyszer majd csak azt mondják: elég. Egy reggelen… csak látod… nem
hozzák a reggelit ágyadhoz…
Csakugyan. Mégis rettentő lenne. Vége minden kényelemnek! gondolta a
lány s szive elszorult egy pillanatra. De csakhamar ismét arra gondolt,
milyen más lenne akkor: nem kellene itt laknia, nem muszájna érintkeznie
ezzel az aljas néppel az udvarban és az undoritó főzetek eltünnének a
tűzhelyről… Egészen más világ! Önálló, szabad, gazdag lenne, mert egy
egyedül álló lánynak, mint ő, nagyon jól tudta, okvetlen akad azonnal
nagylelkü védője. Sőt egyszer egyik tanárja is mondta neki: ha majd
egyedül áll, jőjjön csak hozzám, el kell jönnie.
Egy kissé megrémült, ha arra gondolt: im előtte anyja holtteste
kiteritve. De mint minden nem jó indulatu embernek, neki se volt
fantaziája, s nem tudta ezt az esetet élénken elképzelni, inkább magával
a tiszta fogalommal foglalkozott s az nem volt előtte rettenetes.
Egészen tárgyiasan tudott róla beszélni s amikor eszébe jutott valami,
kimondta nyiltan:
– Ugy-e, azt hiszed, én meg nem élnék nélküled is? azt hiszem, még
jobban. Kényelmesebben, szebben mindenesetre… ti azt hiszitek: elvesznék
nélkületek, pedig gyakran csak ártotok…
Valami visszhangozta ezt a szót «ártotok». Az öreg asszony volt, de
egészen változott hangon hebegte utána kegyetlen mondást.
Aztán mindketten elcsendesültek. Kékes szürke szineivel közeledett a
hajnal. A lány elaludt. Álmában mintha édes anyja ránczos, petyhüdt
arczát az övéhez nyomna. Aztán beesett ajkaival mintha égető csókot
nyomna ajkára. Kellemetlen érzés fogta el. Felébredt s látta, hogy az
öreg asszony ott áll előtte s félénken motyogja:
– Csak betakartalak!