V.

Nem tudtak aludni.

Iphigenia egy darabig azzal mulattatta magát, hogy a nyitott ablakon át

kinézett a folyosóra, a hol valami cseléd beszélgetett a péklegénynyel.

Majd behunyta szemeit s November Dávidra gondolt. Roppant groteszk volt

az az alak, a mit ő az orvosnövendék alakjának látott ez álmatlan

éjjelen. Hanem azért bánta egy kissé, hogy elutasitotta és kiüzte. Végre

is egy imádó, a ki most már talán ki is ábrándul? Hogy lehet módja a

kiábrándulásra: ez a gondolat egészen elkedvetlenitette. De talán vissza

fog jönni mégis?

– Mit gondolsz, visszajön? – kérdé anyjától, a ki a konyha másik végében

aludt.

– Vissza. Hogyne.

– Ha visszajön, megmondom neki, hogy gaz.

– Miért?

– Azért.

Az anya makogott valami érthetetlen mondást, de a mikor a lány kérdezte,

hogy mit mond, eltagadta.

Ujra csend lett. Csak a legyek zugtak, zümmögtek. És ezeken a vékony

fővárosi falakon áthallszott itt-ott a horkolás, amonnan a gyereksirás.

Az utczán még egyre dübörögtek a kocsik, sőt por is szállt be a nyitott

ablakon. A szegény főváros nyári éjjelének minden kellemetlensége vette

körül a leányt. Forró, büzös levegő és légycsipés vezették a kórust.

Ugy érezte, hogy nem tudja elviselni ezt az állapotot. Hánykolódott

ide-oda, majd felköltötte már szundikáló anyját, hogy beszélgethessen

vele.

Ritka kegy, az «orvos leánya» örült neki.

– Ugy-e, jól tettem? – kérdé a leány.

– Jól, de…

– De?

– Lásd, olyan nehéz ma férjhez menni, olyan nehéz! És lánynak még is…

még is –

Iphigenia haragosan közbevágott:

– Hagyd el, te is csak hasznot akarsz belőlem huzni. Nyugalomra vágyol,

nem szeretsz dolgozni, küzdeni…

Az asszony megfélemlitve hallgatott el. Magában arra gondolt, hogy

csakugyan mintha fáradt volna egy kissé. Ezek a szépitő szerek alig

hoznak ma már valamit. És egyéb munka olyan ritkán akad, néha olyan

nehéz, meg nem is fizetik. A dolog nem sokáig marad még igy sem. Egyszer

csak vége lesz… elesik valahol és leánya magára marad.

Iszonyat! Kevés vére megdermedt e gondolatra.

De a leány nem rettegett ugy tőle. Gyakran szóba hozta: «Ha magam

volnék, egészen, de egészen máskép rendezném be». Sőt egyszer, az igaz,

hogy dühében, ezt is mondta: «Te csak ártasz nekem!»

És ez álmatlan éjjelen mindaketten hasonló gondolatokkal foglalkoztak.

Arra gondoltak mind a ketten: ha majd Iphigenia egyedül lesz. Az ajtón

csak ez a felirás «Paulus Genie». Az egyik vizitkártyát leszakitják.

A lány nem rémült meg az árvaság gondolatától. Az anya reszketett

takarója alatt. A lány megszólalt:

– Hány éves vagy, mama?

– Hatvanegy! – felelé az öreg asszony, és sóhajtva hozzátette: Hosszu

idő, egyszer majd csak azt mondják: elég. Egy reggelen… csak látod… nem

hozzák a reggelit ágyadhoz…

Csakugyan. Mégis rettentő lenne. Vége minden kényelemnek! gondolta a

lány s szive elszorult egy pillanatra. De csakhamar ismét arra gondolt,

milyen más lenne akkor: nem kellene itt laknia, nem muszájna érintkeznie

ezzel az aljas néppel az udvarban és az undoritó főzetek eltünnének a

tűzhelyről… Egészen más világ! Önálló, szabad, gazdag lenne, mert egy

egyedül álló lánynak, mint ő, nagyon jól tudta, okvetlen akad azonnal

nagylelkü védője. Sőt egyszer egyik tanárja is mondta neki: ha majd

egyedül áll, jőjjön csak hozzám, el kell jönnie.

Egy kissé megrémült, ha arra gondolt: im előtte anyja holtteste

kiteritve. De mint minden nem jó indulatu embernek, neki se volt

fantaziája, s nem tudta ezt az esetet élénken elképzelni, inkább magával

a tiszta fogalommal foglalkozott s az nem volt előtte rettenetes.

Egészen tárgyiasan tudott róla beszélni s amikor eszébe jutott valami,

kimondta nyiltan:

– Ugy-e, azt hiszed, én meg nem élnék nélküled is? azt hiszem, még

jobban. Kényelmesebben, szebben mindenesetre… ti azt hiszitek: elvesznék

nélkületek, pedig gyakran csak ártotok…

Valami visszhangozta ezt a szót «ártotok». Az öreg asszony volt, de

egészen változott hangon hebegte utána kegyetlen mondást.

Aztán mindketten elcsendesültek. Kékes szürke szineivel közeledett a

hajnal. A lány elaludt. Álmában mintha édes anyja ránczos, petyhüdt

arczát az övéhez nyomna. Aztán beesett ajkaival mintha égető csókot

nyomna ajkára. Kellemetlen érzés fogta el. Felébredt s látta, hogy az

öreg asszony ott áll előtte s félénken motyogja:

– Csak betakartalak!

Emberek: Elbeszélések · 第 13 / 72 题