Alig köszöntötték egymást.
Az öreg asszony kérdé:
– Fizetett már kapupénzt?
Már fizetett. Szidták a házmestert, korán zárja a kaput. Azután Dávid
kinálás nélkül leült. A kisasszony a fal felé fordult az ágyon, de
elcsendesedett.
November a zsebéből pakolódzni kezdett. Két, boltból való őszi baraczkot
és ujságot, fekete szemű Szent-György-szőlőt hozott. Odaadta a
háziasszonynak, az meg feltette az ágyra, a lány párnája elé.
– Hagyjatok békén, – szólt a lány tettetett ingerlékenységgel. Hanem
azért lassanként csipegetni kezdett a szőlőből.
Dávid és az asszony szépitő szerekről beszéltek. A szigorló orvos sok jó
reczeptet adott az orvos leányának. Igérte neki – ezenfelül – hogy
kisérletezni fog s ha csak lehet, feltalálja a miteszszerek elleni
szert.
– Azzal milliókat szerezhetnénk – mondá végül.
A milliók emlitésére békülékenyen tekintett fel Iphigenia. Sőt kevés
vártatva szamárfület is mutatott Dávid felé, a mire ez az ágyhoz
közelebb huzta székét.
– Talán beteg? – kérdé.
– Az, megöl ez a _boszorkány_-konyha.
A lány kinyujtotta a kezét, a férfi nagy csontos markába szoritotta
sokáig, azután azt mondta:
– Van egy kicsi.
Talán a saját lázát érezte a lány csuklóján. Talán gondolt is eme
tévedésre? Voltaképen mindig félt attól, hogy ennek az éles vérű lánynak
valami tüdőbaja lesz. Szerette volna megvizsgálni, de félt ettől a
forró, üde kebel érintésétől, ugy félt, a milyen közönyös volt neki holt
törzsekben vájkálni.
A lánynak is eszébe jutott, hogy jó volna mellét vele megvizsgáltatnia.
De nagyon jelentéktelen férfi volt neki ez az ember.
Mégis majdnem mindaketten s majdnem egy egész félóráig erre gondoltak.
Már tizenegyedfélre volt s November alig beszélt husz szót. Pedig az
asszony magukra hagyta őket. Azt mondta, hogy a szomszédba, a
suszternéhoz megy beszélgetni, voltaképen a pinczébe ment le, harmincz
krajcárért zsákot foldozni egy buzakereskedőnek.
Dávid becsukta az ablakokat, az ajtót. Mérges ez a fővárosi éjjeli
levegő. A petroleumját folyton csepegtető lámpást feltette a siffonra. S
igy olyan világitás volt a szobában, mint holdfénynyel odakünn.
– Miért rekedt maga ma? – kérdé a lány, a kit egy kissé kellemesen
izgatott ez az egyedüllét.
– Sokat tanultam, – hangosan – egy pár nap mulván lesz az utolsó
szigorlatom.
– Akkor orvos lesz?
– Az. Miért kérdi?
– Nem tudom, eszembe jutott, hogy beszéljek.
– Nem is érdeklődik az iránt, hogy végre én is független, önálló úr
leszek annyi nyomor után.
– Sokat nyomorgott?
– Egy félesztendeig éltem egyszer kenyéren és szalonnán, volt azonban
szalámi időszak is életemben. Tanitottam Kispesten havi 5 forintért.
– Örül, hogy vége lesz a nyomoruságnak?
– Nem, félek, hogy csak most kezdődik.
– Hogyan?
– Egyszerűen. Azelőtt, hat éven keresztül, csak a gyomrom volt elnyomva,
mostantól kezdve nem lehetetlen, hogy minden izem szomjazni, vágyakozni
fog, reménység nélkül, örökké.
– Mi baja?
– Megmérgeztem magam.
– Hogyan, mivel?
– _Kivel? Magával._
Éjjel is éhes, álmatlan legyek zsongtak, szálltak, mászkáltak mindenfelé
a falakon. A szerek még mindig főttek-forrtak a tüzhelyen. Alul a pék
ugyancsak fütött. A szobában már nem okarinázott, horkolt a könyvvivő.
Mint a padláson, nyáron olyan nehéz dohos, fülledten égett levegő volt
itten.
November Dávidon kivert a hideg verejték. A fejét odatámasztotta a
falhoz s annak mészszine összefolyt arczának ténjével. A lány kipirulva,
izgatottan, vad, kaján gyönyörrel halgatta a folyékonyan, sőt sebesen
beszélő férfit.
– A dolog egyszerü. Minden embernek van egy asszonya a világon, a kit,
ha megismert egyszer, nem tudja aztán nélkülözni többé. Hogy miért ennek
az, miért jutott nekem épen maga, annak az oka eddig ismeretlen. Valami
bolondosan gonosz, az összeviszált szerető törvény lesz annak az oka,
hogy én ugy vágyakozom maga után, mint a szomjuhozó ember a vizet nem
adó tanyai kut mellett – egy ital viz után. De mig ez az ember elhull,
ha szomját sokáig nem olthatja, én csak szomjuhozom, tovább szomjuhozom…
A lányt olyan nevetségesen-kellemesen csiklandozta ez az exotikus
vallomás, hogy nevetnie kellett s akaratlanul is igy szólnia:
– Igyék, ha szomjas, grenadinet…
– Helyes, ön tréfál. Az egész dolog nagyon tréfás. Gonoszul az. Mint
mikor valakivel tréfából csillagot rugatnak. A kezem lekötve, a láng
perzsel s én nem tudok ellene tenni. Mindig azt hittem hogy hazugság a
költők sablonos hasonlata a szerelemmel és azzal a lánggal. Félig sem
az. Ime: tudom, hogy maga kicsoda. Azt mondják, a ki szeret valakit,
jónak is hiszi azt, bármilyen fertelmes legyen az. És én tudom, hogy
maga kicsoda. Egy lány a kiben nincs jóság, nincs hűség, nincs szeretet.
Kivülről-belülről a megjegeczesedett hazugság. De milyen felséges
formában, hogy belenyomultak ezek a formák fejembe, vérembe, minden
porczikámba. Mást nem szeret, engem nem szeret, magát imádja. Undorodik
a tisztes szennytől és imádkozik a bearanyozott piszokhoz. És a mikor
maga alacsony, azt kivánja mástól, egy férfitól, hogy nagy, hatalmas,
erős, ártatlan, dús és lángeszü legyen. Nagy, hatalmas, erős, mint egy
obeliszk, ártatlan, mint egy szál buzavirág, dus, mint egy ó-kori
Caesar. És a többi. Ha elvenném, ha eljönne hozzám, megcsalna. Ha én
csalnám egy kissé a betegeimet, hogy aranyszőttes párnán vessem meg az
ágyát: jóizüt feküdne a gazdag ágyon s utálna engem csalásomért. Minden,
mi rosz, minden, mi csunya, a mi bünnek csirája, vétek, méreg
asszonyban: ott van ébren vagy álomban – magában; s nekem van bátorságom
megküzdeni azzal a mi éber, felkölteni azt, a mi álom, karomba ölelni,
enyémnek vallani, érte küzdeni, izzadni, meghalni mindezekért összevéve
– egyedül magáért.
Dávid feje reszketett, mig beszélt. A hangja, az száraz volt, s hogy nem
volt benne tüz, nagyon nevetségesnek tünt fel a lánynak. Mintha leczkét
mondana fel. Mintha betanulta volna, a mit mond. De nem, Genie érezte,
látta, hogy igaz az mind egy szóig. Talán igaz az is, a mit ő róla mond.
Sokban igaz, de egészben gazság.
Százszinü gondolat, de csak egyetlenegy érzés gomolygott fel benne.
Gondolatban még tán mentette is ezt a férfit, de szivében: utálatot,
félénk undort érzett iránta. Valami képes könyvben látott egyszer egy
kimeredt szemü éhes sakált. Oh, milyen fertelmes ez a vágyakozó sakál,
ez a férfi! És minden izében remegett eme képtől, ettől az érzelemtől.
Nagy nehezen tudta csak magát lebirni. S a lány felett, a ki él a
_természetben_, felkerekedett a lány, a ki él a _társaságban_, és ez
szólt – bátortalanul:
– Ön el akar venni?
– Azt! – mondá a férfi határozottan, szinte kellemetlen erélylyel, a mit
hirtelen szokatlan szelidsége váltott fel. Suttogva, lágyan, reszketeg
hangon beszélt tovább:
– Hat évig sanyargattam magamat. Tudja-e, mi az a hatéves bőjt? hát én
azt csináltam végig. Nappal éheztem, előadásokat halgattam, tanitottam,
éjjel tanultam. Néha birtam tudomással még arról is, hogy más nembeliek
is vannak a világon, olykor egy évben egyszer kétszer szivaroztam is.
Bolond, de kellemes dolog ez a füstölés, elhatároztam, hogy a rászokást
akkorra hagyom, a mikor orvos leszek. _Mindent_ ekkorra tartottam fenn.
És eddig, ugyszólván, az volt egyetlen gyönyörüségem, hogy arra
gondoltam: milyen máskép lesz az, ha valahol a vidéken körorvos leszek.
Szép dolog is az. Kényelmes, csendes és szép. Ritkán kerül ott még csak
bonczolásra is a dolog. Leginkább hideglelést kell gyógyitani, meg a
gyerekeket. Szivós nép ezek a parasztgyerekek… Azután az ember alig egy
pár forintért csodálatos szépségü lakást kaphat. Csupa kert az egész.
Hátul istálló. Alig kerül valamibe lovat tartani. Ön is, mint minden
lány, biztosan szereti a lovat. Én a majorságot az udvaron, a sok
cselédet. Mert az ember is olcsó ottan… Meg milyen ur egy ilyen orvos a
vidéken. Könnyen tesz szert pénzre. Persze barátságot kell tartani a
falubeli paraszt urakkal s a megyei ur-urakkal… Az ember vendégeskedik
is, jó az néha… Szereti ön a vendégséget?
November Dávid hirtelen a lányra veté tekintetét. Az behunyott szemmel
feküdt az ágyon. Aludt vagy tetette az álmot. A férfi néma
kétségbeeséssel nézett maga elé. A lány kinyitotta szemeit:
– Beszéljen tovább, olyan jó altató – szólt s kaczagott hozzá egy
cseppet.
A férfi elvörösödött, de azért tovább beszélt:
– Azonban itt a fővárosban se volna nehéz valami szerény állást
szereznem. A tanárok szeretnek, valami kórházban vagy egyletnél… önnek
tovább lehetne tanulnia. Vennénk valami nett kis lakást. Butort mindenki
kap ma hitelbe. Aztán a szigorlatpénzen kivül kérnék még valamit kölcsön
a sógoromtól…
– Hisz azt mondta, hogy özvegy anyján kivül nincs rokona?!
– Még ez az egy, nem tartottam azelőtt rája számot soha. Megölte,
agyonkinozta az egyetlen testvéremet. És engem – bolond dolog – szeret.
Évek óta nem beszéltem vele, de most maga miatt lealáznám magamat,
kérnék tőle kölcsön, hogy letehessem az utolsó vizsgálatot…
– S ha én nem volnék?
– Nem tenném be a lábam hozzá. Küzködnék tovább, eladnám magamat, vagy
krajczáronként gyüjteném össze a pénzt.
A lány ezen is mosolygott, a mit ezután beszélt a férfi, mindenen
mosolygott. Csak a mikor fenyegetődzni kezdett, akkor döbbent megy egy
kissé. Szerencsére megjött a mama, a «beszélgetéstől» kigyulladt
szemmel. Alig vett észre valamit, csak akkor lepődött meg, a mikor
leánya igy szólt hozzá:
– Mondd meg ennek az urnak, hogy takarodjék ki innét… és ne merészeljen
belépni többé az _én szobámba_.