A lány és anya behuzódtak a konyhába, mely egyszersmind éjjeli és
nappali szobájuk volt.
Genie sóhajtott és levetette magát az ágyra, a mama tüzet élesztett a
kályhában. Tüzelő fa nem volt, az asszonyság tehát a szemetes ládát
feszitette széjjel. A nagy, életlen kés, melylyel az öreg asszony a
görcsös deszkát vagdalta, mintha minden ütésével a szegény kis Genike
testébe vágódnék:
– Iszonyat… iszonyat… nyögte kétségbeesetten; majd befogta füleit,
befurta arczát a párnába.
Kevés vártatva éget a tüz, nagy vasfazekakban főtt, forrott valami.
Rövidesen nehéz szagu gőzök töltötték meg a hézagot…
– Iszonyat… iszonyat…! sóhajtá a lány s orrocskáját is befogta.
Kinyilt ablak, ajtó. Egy furcsa asszony lépett a konyhába. Piros
napernyő a kezében, a mellén rózsa s a válla hajlott, a haja ősz.
Szégyenkezve adta elő, hogy neki «Ninon»-szappan kell. De jó helyen
jár-e? A nagysága-e az, a ki hirdeti magát az ujságban?
A mama adott a hölgynek egy darab stanniolba burkolt szappant s egy nagy
névjegyet, melynek irását a hölgy nyomban hangosan elolvasta:
– «_Paulus Sidonie ‚orvos‘ leánya, szépitő szerek feltalálója ‚Ninon
szappan‘, nagy raktár szépitő és illatszerekből_». Ez az, helyes!
Az asszonyság átvette a szappant, de mielőtt fizetett volna,
megkérdezte, hogy nem svindli-e ez a dolog? mert ő már többször
megjárta, fenyitő följelentést is tett egyszer. Valami bécsi öt lat
tiszta kőport adott el neki öt forintért…
Sokáig beszélt volna még a piros napernyős hölgy, de a szag mind erősebb
lőn a konyhában s nem tudta tovább állni.
Anya és lánya ujra magukra maradtak.
– Mit akarsz vacsorálni? – kérdé az öreg asszony.
– Milyen megaláztatás! – nyögte kezeit tördelve a leány.
– Kell jeges kávé?
Genie kitörő zokogása volt a felelet. Sirt, keservesen, dühösen, mint
minden estve a mikor igy magukra maradtak. Elkeseritette, sirásra
fakasztotta a nyomor, dühösitette anya mestersége s az azzal járó
megalásztatás. És a magány, az utált, az undoritó magány megrontotta,
százszorosan ingerlékenyé tette minden érzékét.
– Mikor lesz ennek vége? Vége… mikor…! – nyögte fájdalmas refrainképen,
mig a kiadott szobában, a hol egy negyedórája még ő volt az ur,
müvészetének, egyéniségének varázsa a bálvány: okarinázott a könyvivő,
okarina-etudeőket, nagy komolysággal, iszonyatos türelemmel.
– Genie egy kanál vizbe is szivesen megfojtotta volna ezt a szobaurat,
de az havonta 15 forintot, évente tehát 180 forintot fizetett nekik. Az
egész házbért kifizette értük az egyetlen szobáért, nem lett volna hát
méltányos meggyilkolni.
Méltányos! gondolt is ezzel a kis szinészleány. Méltányos volt mindaz, a
mi neki jól esett, méltánytalan mindaz, a mi jó másnak jutott.
Az osztályában volt egy zsidó növendék-lány csodálatos szépségü és erejü
alt beszélő hanggal – hát gyülölte.
Tanitotta egy tanár, a ki régen özvegy volt már s végre szerelmes lett
egy kis jelentéktelen tanitványába s eme érzelmeit nem feledte el a
tanitás alatt. Genie türelmesen nézte a dolgot egy darabig, mig végre
névtelen följelentő levelet irt az igazgatónak – irigységből és
gyülöletből.
A tanitás bevégezte után az iskola kapujában vártak a lányokra a
szeladonok. Ő reá is várt rendesen valaki, de a többire is. Betiltattak
hát ez ártatlan találkozásokat s udvarlóinak ezentul a Rókusnál kellett
reája várniok.
Szabad irásbeli dolgozatot kellett irnia: thémául a luxust, a női
fényüzést választotta. A szép ruha az erkölcstelenség – ez volt a moto,
mert ő nem járhatot szép ruhában, pedig vágyot arra, imádta a drága,
finom szöveteket, mintha élők _valakik_ volnának. És utálta a szegényes,
szürke, kopott, formátlan ruhát. Egyszer nyáron kénytelen volt szürke
desszénű, olcsó szatén ruhában járni s a ruha égette testét,
hólyagocskákat csalt karjaira, szerette volna letépni magáról a
«nyomorult» rongyokat.
Nem szeretett senkit… Talán csak a szinház második hős szerelmesét. Ezt
a bübájos hangu hatalmas alakot, a ki olyan volt mint egy görög isten s
mint egy görög isten minden lányba bele kötött. Udvarolt neki is,
szokott modorával, czinikusan…
Álmodott hát róla, mint lánypajtásai valamennyien. Álmában gyakran meg
is csókolta szép fehér, férfiatlan, de erős nyakát, nőies, de nagy
kezét…
Ezenkivül még egy asszonyhoz érzett vonzódást. Valamelyik szinház
primadonnájához, a ki a világ legszebb kalapjában járt és akaratlanul jó
szivvel tönkretett minden férfit, a ki csak közelébe tévedt. Szive tele
volt a franczia szindarabok humánus idealizmusával, de feje egy kéjencz
angol bankár számitó raffinériáival volt teli.
– Ha idősebb leszek, _külsőleg_ olyan _leszek_, mint ő – mondá Genike.
Bensőleg már is olyan… csakhogy maga a kisebbitett kiadás. Egy elméleti
kokott, tizenhét éves korában. Fiatal méreg-fa, a mely még nem hozott
gyümölcsöt, de _már_ benne van a képesség, hogy hozzon. Csak az évek, a
nap és az eső hiányzik. A _nap_: a nyilvánosság, az eső – az _aranyeső_…
Ezt sugta fülébe valaki, a kit most másodszor látott életében. Először
akkor látta, a mikor az orvostanárnál járt, hogy vajjon nincs-e
tüdőbaja, mert társnői közül egy pár a sok sikoltozás s egyéb okok
következtében köpött egy kis vért.
Tüdőbaja nem volt, hanem megismerkedett a tanár gyakornokával, November
Dáviddal, a ki mindjárt az első látogatásnál sietett gorombáskodni.
A mama, az «orvos lánya», azonnal ki akarta hajitani, de a lány egy
kicsit képen legyintette. Számitott rá, bár maga se tudta miért s
azonkivül jó kedve volt ezen a napon.
Ekkor érkezett az első ajánlat. Egy kuriai biró… öreg és majdnem báró (a
felesége az volt). De nem épen gazdag. A lány majd-majd belecsapott a
kövér, de már reszketeg marokba… Unta itt ezt a konyhát, az okarinázó
szobaurat, a tavalyi divatu ruhákat, meg lányságát is…
De a mama könyezve magyarázta meg a dolgokat Iphigeniának s az
elutasitotta az alázatos kérelmező birót.
– Várjunk! – mondá az orvos leánya.
– Várjunk! – szólt Genie.
De hiába vártak. S most a csirketollal töltött párnát könyeiben
eláztatva, zokogástól megszaggatott hangon suttogá:
– Oh mama, mama, miért nem hagytál!…
S ha most belépett volna az öreg Szentkátai, a biró, felszökött volna
nyakába.
De nem jött senki, sem ő, sem más, csak November Dávid.