November Dávid, az orvosnövendék, tovább mosolygott. Tudniillik vékony
és hosszu ajkainak alsó felét közelebb huzta orrához. Ez a groteszk, sőt
egy kissé gunyos mosolygás és a Genike örökös pajzán mosolya volt itt az
egyedüli vigasságos vonás. A vendégek inkább lelkesültek voltak, egy
részök még extazisban, a többi pedig komolyan ült szakadozott nádszékén,
a ruganyra-törött diványon, ablak előtt álló ferslágon, mely azonban
kartonnal volt leteritve.
Genike felült a podiumra a zongora mellé. Onnan fogadta az udvarlásokat,
itt hallgatta ama beszédeket, melyeknek tárgya ő s mindig ő volt.
Vratarits, a karmester szólott:
– Ha én venném a kezembe a kisasszony hangját, Pattit csinálnék belőle.
Egy rücskös, magas, dús haju fiatal ember közbevágva mondá:
– Ma a drámai szinésznőnek is elég fizetése van már… persze csak az
elsőrangunak, de hát ez biztos, mi… én… a kezünkben van a dolog!
Az aczélszin szemü Romeo irigykedve nézett a beszélőre, a ki hirlapiró
volt egy háromkrajczáros lapnál. Egy jogász, a kinek ritkán volt alkalma
szinházba járni s igy nem igen volt ismerős a szinházi ügyekkel,
szólott:
– Legyen tragika!
– Inkább naiv! – szólt egy másik.
– Vigjátéki szende! – hangzott a sutból.
– Drámai hősnő!
– Operette-primadonna!
– Mama!
– Sarah Bernhard!
Kiabáltak, ajánlgattak össze-vissza, miglen kifogytak a szerepkörökből s
egy pillanatra ujra csend lőn. November Dávid reszelős hangja
megszólalt:
– A kisasszony minden szeretne lenni! – mondá szárazon, majd még
ridegebben hozzá tette: – Minden szeretne lenni egyszerre, tragika és
naiv, operának divája és vigjátéki szende. Ha ő rajta állana, lelökne
mindenkit a szinpadról, hogy csak egyedül maga lehessen ott… Ne imádjon
a publikum rajta kivül más idegen istent!
– Szemtelen! – vágott közbe egy éles, kellemetlen hang, a lányé.
Dávid zavartalanul folytatá:
– És szeretné, ha ezentul csak ő érte lőnék magukat főbe a balga fiatal
emberek és a dőre öregek. Virágcsináló bukétát másnak ne csináljon,
Kugler-czukerlit más nyelve ne nyalogathasson.
Iphigenia piczi piros nyelve egy pillanatra láthatóvá lőn. Az
orvosnövendék egy kissé alig észrevehetőleg elpirult, a hangja még
reszelősebb lett:
– Őt dicsőitse a «Zenith és Nadir, a szélvészek zeneharcza, az égi láng
villáma…» Az egész főváros levegőjében ne legyen még csak gomba-csira
se, az ő nevével legyen telve minden. Legfőképen persze az arczképével a
kirakatok…
Az ujságiró és a ravasz karmester zugott. Egyedül e két ur értette meg
az orvosnövendék gunyolódását, a többi nem tudta mit tartson e
beszédről, voltak olyanok is, a kik bóknak vették. Ezek egyike,
természetesen rajztanárjelölt volt, egy másik meg festő.
Az orvosnövendék nem hagyta magát zavartatni, beszélt tovább, mind
tüzesebben:
– Ma még Singer-Romeo, én meg egy akczeptált drámai papa, Vratarits
bácsi pedig «félig boldogtalan szerelmes». De mivé leszünk holnap? Az, a
kinek az utczán se köszönnek vissza!
– Rágalom! – suttogott közbe a szinészkisasszony, de olyan arczczal,
olyan álmélkodó kifejezéssel s halaványan, mintha meg volna lepetve,
hogy im e nagyorru eltalálja a gondolatait. Ez mit sem törődve a képébe
vágott jelzővel, mintha csak könyvből olvasna, tovább beszélt:
– Ma még jó vagyunk mi is, tarthat előttünk próbákat, ha nem lehet
hintón vágtatnia, jó a talyiga is!… de ha egyszerre megáll a háza előtt
a koronás, czimeres hintó?!…
A lány arcza hirtelen kitüzesedett. November meg egyszerre sietve
folytatá:
– De ha nem áll meg? Ha ezekből az álmokból nem válik valóra semmi, ha a
korfolyamat rossz fordulatot vesz, a prognosis nem sül el és a Genie
kisasszonynyal az történik, a mi szép társnőivel, annyi szini iskolai
növendékkel megtörtént már! Lekerül Barsba vagy Békésbe s nem kerül
többé ide vissza. Grófok helyet megyei aljegyzőkkel, pezsgő helyett
csigerrel, Monaszterli helyett Svarcz nőszabóval kell megelégednie!
A leány elhalaványodott.
– Elég, – szólt elfojtott, dühvel telt hangon.
Az ajtón kopogtattak, a kisasszony egy tanára lépett be. Egy kissé
elhizott, de még mindig deli ur. Büszkén, mint Don Caesar de Bazan, –
játszotta a vidéken, – közeledett a kisasszonyhoz, a ki egyszerre
felvidulva, bohókásan hajlott meg előtte s megcsókolta a kezét. A tanár
viszont a haját simogatta és panaszkodott, hogy nagyon meleg van. Orrán
keresztül hangosan lélekzett s megkérdé a mamát:
– Hogy viseli magát Genike?
Kellemetlen, feszes hangulat kezdett urrá lenni a társaságban. Dávid
kivette óráját és szólt:
– Hét óra.
A lány megvető tekintetet lövelt rá, majd fejéhez kapva, nyögve suttogá:
– Uraim, rosszul vagyok… kérem…
Két percz alatt üres volt a nagy szoba. Kevés vártatva csöngettek a
konyhán. Genie sietve surrant át a szobából a konyhába, tudta, hogy a
lakás egyedüli szobájának bérlője: a könyvvivő, mint mindennap rendesen
ilyenkor, hazaérkezett.