Ha egy gombostüt leejtettek volna a szobában, messze hallszik
okvetetlen, olyan csend volt. Elmerülve, kéjjel, lélekzet-visszafojtva
hallgattak mindannyian. A Vratarits nyitott ajkára rászemtelenkedett egy
légy, nagyon zavarta, még se merte elhesselni. Nem volt itt bátorsága
senkinek, még csak megmoczczanni is.
Phaedra ép most panaszolta el Ariciának hogy szereti Hippolitoszt. Az
előrebocsátottakból pedig mindenki tudta, hogy ez a Hippolitosz a
tulajdon fia. Neki mostoha, hanem a férjének édes.
Voltak itt urak, a kik Racine nagy munkáját nem látták még a szinpadon,
azok fáztak, az augusztusi meleg daczára, de voltak olyanok is, a kik
már látták a nemzetiben s ezek bizonynyal azt gondolták magukban, a mit
egyikéjük ki is mert – ha susogva is – nyilatkoztatni:
– Jobb mint…
… És ez a kis Phaedra mit sem törődve a borzongókkal, sem az olvadókkal:
nyögött, sikongott, szenvedélyeskedett tovább. Kivágott kis princzesz
derekának halhéjjai egyet-egyet csattantak minden szenvedélyesebb
mozdulata után, mig végre ott, a hol halálvágyáról beszél: a hajába
füzött kék galand is eloldódzott és nagy fahéjszinü haja felbomolva
hullott le arczára, nyakára.
Egy pillanatnyi általános némaság. A Phaedrához közel állók érezték,
hogy hirtelen átható illat vegyült a levegőbe. Valahonnan, a szoba
valamelyik sarkából szakadozott sóhaj hallszott fel. Vratarits, a
karmester, elkergette ajkáról a legyet és felkiáltott:
– Nagyszerü!
Egy pár kövér tenyér összeverődött. Utána hatalmas taps.
Megrepedt princzesz derekában a kis «Phaedra» kimerülve, de plasztikusan
feküdt a földön, az ágyteritőből rögtönzött szőnyegen.
Husz kéz akarta egyszerre fölsegiteni. De Phaedra behunyta szemét s nem
kapaszkodott egyik karba sem. Hirtelen felugrott, elkaczagta magát s
átfutott a szomszéd szobába. De csak egy pár perczig hagyta magára a
társaságot. Hirtelen ismét köztük termett. Hirtelen mint egy jelenés és
kék szatén nadrágban, mint a hogy Cherubint, a szerelmes apródot,
ábrázolja a szinpadon egy szőke szinésznő.
A meglepetés legkülönfélébb kifejezései, hangban és mozdulatokban. Az
öreg Vrataritsot az izgatottság miatt előfogta az asthma. Ugy lélekzett,
mindha aludnék s horkolna. Egy fiatal, ritkaszakállu ur elkiabálta
magát: «Éljen!» ketten vagy hárman sóhajtottak, egy fiatal ember
elpirult s valamennyiük közül nem volt csak egy, a kinek nem volt nyitva
az ajka.
«Cherubin» mosolyogva, mégis komolyan odaállt a zongora mellé a
podiumra, végig nézett, nem, szemeivel végigsimogatta a társaságot,
megvető tekintetet villantott az egyedül csukott ajku _November_ Dávidra
és szavalni kezdé az ismeretes románczot a szép keresztanyához.
A hatás strófáról strófára fokozódott. A bájos költemény átirva a
szavaló, hizelgő, kicsiny de tiszta hangjára, hatást keltett volna akkor
is, ha nem is olyan kitünő másolata az ismert szőke Cherubin hires
szavalatának.
Az utolsó strófánál alig volt itt ember, a ki ne lett volna valami
furcsa mámor rabja; alig volt egy-kettő, a ki nem érezte, hogy szerelmes
avagy szerelmes tudna lenni ebbe a pajzán, epedő szerelmes, naiv
apródba, a kinek lánysága még nyilvánvalóbb és bájosabb volt a kék
bugyogóban s a ki csak egy pár perczczel elébb oly komoran fenséges, oly
pathetikusan hatalmas volt mint Phaedra, az igazi.
Egészen hátul, egy zsámolyon ülő, excentrikus ruháju öreg asszony
könyezett. A társaság tapsolt. Vratarits orditott:
– Genie!
Az öreg asszony a háttérben sipogva kiabált:
– Genike, kendőt a nyakadra.
Genike mozdulatlanul, még mindég mosolyogva, de egy kissé halványan
nézett szét a háborgó társaságon, aztán hirtelen ráütött egy sima arczu,
nagy aczélszürke szemü fiatal ember vállára és szólt:
– Singer, jőjjön, csináljuk el Romeót és Juliát, maga hallgat és enged
magával csináltatni, a mit csak akarok.
Azzal, még mindig Cherubin nadrágjában, átfogta a fiatal ember nyakát,
erősen arczához szoritotta a majd rózsaszinüre, majd szederszinüre
változott arczot s szavalá:
„_De hátha méreg, melyet a barát azért adott, hogy csalárdul megöljön._“
… Ki kellett nyitni az ablakokat, nagyon meleg volt benn. November Dávid
is izzadt. Különösen nagy szeplős orra. Vratarits már alig tudott itt
lélekzeni. Idegesen, apró lépésekkel, egy helyben fel s alá járkált,
érezte, hogy mennie kell, s mégis maradnia muszájt.
Délután öt óra volt. Alant a pékműhelyben már fütöttek az éjszakai sütés
alá… Még egy elhaló mondása a szerelmes Juliának, még egy értelmetlen
nyögése az akaratlan Romeónak – és Genike hirtelen a haldoklási
jelenetbe kezdett. Majdnem öt perczig tartott vivódása az álhalállal.
Még egy szakadozott sóhaj, ideges csuklás és Phaedra-Cherubin-Julia ujra
élettelenül feküdt a földön.
Uj hangulat, a megdöbbenésé, vett erőt a hallgatókon. Alig tudtak
felocsudni, de a lány hirtelen csattogó kaczajjal szökött fel és bohókás
pirouetteel szólt:
– Most már az önöké vagyok! November, ne mosolyogjon olyan szemtelenül…