23.
Niffor grófné kissé lepihent, Gábor és Lőrincz visszatértek a salonba.
Itt már kis csoportokká oszoltak a családok. Niki négy unokahúgától
körülvéve, az erkélyen pipázott, a mint meglátta Gábort, oda ment hozzá.
– Na spectabilis, nem veszük mi ázt hugom ásszonynák rossz néven. Márfáy
lány csák ő is… Azért tudom én, hogy te is Márfáy vágy. Lesz rá gondom,
hogy ne felejtsd el te se…
– Niki bácsi nem felejtette el máig se, hogy mama egy Nifforhoz ment. Ma
is csak azt látja benne.
– Mond inkább, hogy ő bennem á Márfáit, már rég áz orrszárvukkál húz (ez
a Nifforok czímere) – Á mi medvink úgy – lánykák, nem kell neki… he he
he – én ázért nem hárágszom. A Niki bácsi nem rossz ember ám ázért…
Ugy-e Lizinkó. És Lizinkó nem mondott néki ellent.
Gábor az öreg herczegnéhez ment be, ez megcsókolta homlokát, de hidegen,
nem úgy, mint első látogatása alkalmával.
– Te Gábriel, nekem sok bajt okoztál. A két Zimmerzofe azóta, hogy
kiszidtad őket, nem mond fel többet. Nem a haszontalanok, hanem minden
boszúságukat magukba fojtják… Ez még rosszabb… Már kedves Gábriel, te
még nem vagy kanczellár, mint az öreg Czobor Lipót volt. – Még ne légy
oly nagyon határozott… no – azért ne vedd rossz néven, én is ezt csak
nevetve mondom… látod… én még azt se tudom elhatározni, hogy a piros
vagy a lila fejkötőt tegyem-e fel a lakodalomra. Hidd el, a megfontolás
ér csak valamit. Te, (s aztán meglegyintette picziny zsebkendőjével
Gábor arczát) hogy tetszik néked ez az Erzsi? Oder Erzsébet, vagy hogy
hivják – ugyan na… Hisz, jó jó, te jól vagy velök, csinos is – de kissé
parasztos. Olyan… no nem tudnám Mária Antoinette corset-ben Erzsét
elképzelni. Na, persze, az anyja parasztlány volt. A ki elveszi, annak a
származékai nem járhatnak az udvarhoz… Csak Pesten. Az a pesti udvar meg
nem is udvar. Fogadom, ez a leány nem is tudna bókot csinálni… Nézd
Leonceau… ez 1820-ban volt a divatos bécsi tánczmester, minket így
tanított rá… s erre az öreg asszony felkelt a kanapéról s mély bókot
vágott Gábor előtt. Ezeknek a mai lányoknak nem hajlik a derekuk. Pedig
egy leány, a ki bókolni nem tud, az nekem annyit ér – mondta tudós
arczczal – mint egy olyan tábornok, ki a kommandóját felejtette el. Ez
az Erzsébet 82 éves korában, tudom, nem lesz olyan rugékony, so a
mordskerl, mint én vagyok… s az öreg asszony nem nevetett, mikor ezt
mondta, szörnyen komoly arczot csinált. – Ehez faj kell… 67-szer
keresztül szűrt fekete vér – az enyém… a tiéd – ezeké itt mind. Gábriel
– mondta hirtelen – te néked is oda adnák a Juliet. No… ne szabadkozzál.
Az igaz, hogy te csak Herr von vagy. No, de mint Márfay előtte mész mind
e sok friss új grófocskáknak. Hisz nékünk történeti vér bugyog
ereinkben, Stibor, Tökölyi, Balassa, no aztán meg még Rozgonyi
Cziczellétől is származunk. C’est drôle cà, ez majd csak nem olyan,
mintha az ember az orleánsi szűz ivadéka lenne… ni-ni, milyen furcsa.
S az öreg asszony hangosan nevetve felugrott a merev kanapéról s
átszaladt picziny, igen picziny léptekkel a salonon, úgy, hogy
főkötőjének szallagai libegve, lobogva követték őt. Klienigsteint
kereste… s meglátva a dohányzóba, sietett hozzá, hogy e furcsa
felfedezést vele közölje. A csipősebb történetkékkel mindig az öreg
diplomatához fordult.
Gábor csendesen a másik salonba ment, bár mulattatta az öreg herczegné
beszédje s tán épp azért oda ment Erzsébethez.
– Hát hogy tetszik itt a világ? – kérdte Gábor, leülve Erzsébet mellé
egy kis kanapéra.
– A hegyek magasak Gábor, a pompa meg igen nagy. Parasztlánynak nincs
otthona a nagy palotában.
– És ki tetszik itt neked legjobban?
– Poldi, – mondta hirtelen Erzsébet – meg a te jóságos anyád, ki úgy
megmondogatta az elébb a Niki bácsinak az igazságot.
– Poldival jól vagy?
– Hisz minden esztendőben tölt nálunk pár hetet… Úgy jő mint a hogy
megy, váratlanul. Ő tanított meg festeni.
– Nem is tudtam, hogy festesz.
– Hát jól van, mondjuk, hogy ő tanított meg látni.
– A mi vidékünk persze néked nem tetszik?
– Nagyon nem. Barna, zöld… ez a két szin az uralkodó, ez nem kolorit. S
az éles körrajzú hegyek s a merev kivonalazott fenyőfák… ez… nem rajz.
Milyen más a mi pusztánk, százszor változatos, finom színe… s a
végtelenség fejünk felett s a végtelenség, míg a szemünk lát.
– Szebb a puszta.
– Hát már te is pók-király, – csúszott közéjük Poldi óvatosan, mint a
gyík. S aztán leült Erzsébethez egészen közel, egy kis tabourettere,
egyik kezét ölébe tette s másikkal átölelte Erzsébet karszékét és aztán,
mint a kinek ez a rendes és megszokott helye, nevetgélve beszélgetni
kezdett Erzsébettel.
– Ti a pusztát dicséritek. Nem rossz ízlés. No mondd ezeknek a jó
embereknek itt ezt el. Például Miczinek. Mondd neki csak, hogy a vidéke
nem szép… hogy nem festői, hogy a levegője piszkos s mégis éles, hogy
nincs két szinnél több az egész tájképben, csak zöld, zöld, zöld, meg
barna. Hogy a fenyőfa a legocsmányabb fa, a mit valaha a földre
pottyantott az ur kegyelme… Hogy egy alföldi tanya finom körvonalaiban,
rejtelmes szineiben több a hangulat, mint itt az egész brinzás vidéken…
no menj… menj… mondd el ezt néki. Ha még mindig Nagy Sándornak érzed
magadat. Ugy-e nem mered?
Erzsébet egyenesen a Poldi szemébe nézve, nyugodtan mosolygott. S az
egyik kezével végig simította a Poldi érdes, rettenetes hosszú karmú
kezét.
– Öreg kutya, ne bátorítsd Gábort a rosszra. Rossz filantrop vagy.
Gábort azonban épp Miczi intette magához a salon túlsó sarkába.
– Te, Gábor, – mondta nyafogó hangon – ezt ugyan ügyesen csináltad.
– Mit, Miczi?
– Magad nem akartál a hálóba pottyanni s miután már kellett, hogy
valakit megfogjon, Lőrinczet lökted oda magad helyett.
De erre Gábor már igazán megharagudott.
– Tán csak nem hiszed? – vágott szavába hangosan.
– Azt hiszem… a mit tudok. Nálam a hit s a tudás együtt jár, hát miért
és hogyan vetette volna Lolly különben Lőrinczre magát, mikor addig ő is
velünk tartott és segítette a Bálványossy alliance felépitését. – Gábor
a dühtől halványra vált arczszinnel, reszkető ajakkal hagyta ott Miczit,
nem is folytatva a méltatlan párbeszédet. Utközben Niki bácsi és Lizinkó
kapták meg a frakkja szárnyát, a mint mellettök ellebegve szobája felé
tartott.
– No, Gábriel… megfogádtád tánácsomát, okos fiú vágy. Méltóán viseled á
Márfáy nevet.
– Miben?
– No, bizony ne mokázz. Tudja azt itt mindenki. Ugy-e bácsi?
– Tudjá… tudom én, ti s á megye. Ezzel áz ujabb Klienigstein-Niffor
házássággál lefütyültünk á Nifforoknák, hi hi hi! Ez ögyes volt tőled
fiú.
– Hát ti is! ti is! – s Gábor már-már azt hitte, rászakad a ház.
– Hogyne, Gábor. Tudjuk, hogy a te érdemed. De erre már Gábor nem is
felelt, hanem ész nélkül rohant ki a salonból.
Tehát ide jutott! Mi lehet az oka? Istenem, ki segít rajta, ki
magyarázza meg, hogy miben rejlik a hiba. Benne… ezekben? Hogy bármit is
tegyen, bármit gondoljon, rosszra fordítják, rosszul értelmezik ezek, a
kik az ő húsából s az ő véréből valók.
24.
Másnap a vendégek érkeztek meg.
Miczi az izgatottságtól alig tudta, hová legyen. A lovak folyton jártak
a vasútra s egyik vonattól se jött vissza kevesebb mint 8–10 vendég s
ugyanannyi cseléd. A kastély túl volt tömve. A folyosókon szaladgáló
komornák, a kertben tarka toilettek, az istállóban toporzékoló
vendéglovak. A kastély ormán ott lebegett a Nifforok ősi zászlója, a
lépcsőkön keleti szőnyegek csüggöttek, a salonok szinte kábitóak voltak
a virágillattól. Egész Bécs s Pozsony légyottot adott az esküvőn.
Megérkeztek a károsultak is (mint a hogy Poldi ártatlan arczczal, de
nagy malicziával elnevezte őket): a Bálványossy család. A herczegné
rossz kedvű volt. Nem szokta meg az álczáskodást s bosszúját Miczin
töltötte ki, a ki remegett s a jövő téli saisonra gondolt. Hogy lesz
majd Bécsben!… az öreg herczegné támogatása nélkül. Vele jött Pepi
herczegné is s Pepivel tíz nagy kuffer, két komorna s két óriási dán
dogg. Aztán Bálványossy Lajos, Magyarország első partija, ki után csak
úgy bomlottak a lányok. Meg a gróf Belényesi pár, az örök harczban élő
papa és mama, meg világszép lányuk, Mini. Meg a felsőház kemény szónoka
Ugróczi Miklós báró a nejével, ki maga is politikai salont tartott,
aztán Niffor Gyula hires sporting like feleségével, ki legjobb lovas
Felsőmagyarországon s ki már néhány vaddisznót és medvét terített le az
utolsó vadászatok alkalmával. Meg a Bajmóczy pár, a szép, de nagyon
befestett s boldogtalan Bajmóczy Emmi, meg a férje. A ki szereti s a kit
ő szeret… de hát ki ismerné a szegény ember s ki a gazdag ember útjait?
Az ebédnél hatvanan ültek, mind báliruhában s a legtöbb asszony
gyémántos hajjal, gyöngyös nyakkal.
Evés után vagy egy órai siésta volt a nagysalonban. Végre kilenczkor
felnyilt az ajtó s egy alabárdos, a XII. század costümjében, jelentette,
hogy a Caroussel elkezdődik.
Párbeszédek a salonban:
Bálványossyné Stazi nénihez. – Ez az első amit valaha hallok, lakadalom
előestéjén egy caroussel!
– Chère Leonie tu verras, a jövő században a lakodalom után lesz s a
vőlegény és menyasszony abroncsokon fognak együtt a szertartás után
átugrálni. A két öreg asszony hangosan nevetni kezdett.
Niki bácsi a lánykákat oktatta. Most látjátok meg á turnier milyen volt
300 év előtt. Ákkor még persze áz ember koronáját nem tette le egy
estére s nem csápott bohócz sapkát a fejébe… no de hát mi áltmódisák
vágyunk. Ti négyen és én, ezt nem értjük. Lizinkó legislegjobb lesz á
kriptát rendbe hozátni, holnáp kisöpörtetni… S a bácsi élesen nevetett
hozzá.
Egy bécsi kisasszony Gábortól azt kérdte, hogy igaz-e, hogy eleven ökröt
fognak a czirkusz közepén megnyúzni, a bécsi societásban ezt úgy
emlegették, mint ennek a magyar dáridónak a legkimagaslóbb aktusát.
A társaság ezalatt különben nagy ünnepélyességgel átvonult a kastélylyal
egy oszlopos csarnokon át összeköttetésben levő czirkuszba, a melyet az
egyik Révényi fiú, ki nagy villany-«meister», villanyfénynyel rendezett
be.
A hatalmas gömbölyű épület nappali fényben uszott. Padmalyát a jelenlevő
családok czímerei diszítették (Márfay is ott volt… de már ismét újmódi
koronával rajzoltatta ez a Niffor-nép – nem úgy a hogy az adománylevelen
van – jegyezte meg dühösen Niki bácsi). A falakról pedig a megye
városainak zászlai csüngtek le.
– Kissé heraldikus a hangulat – sugta Ádám Gábornak, kit azonban még
folyton elfoglalt mindaz, a mit ma délután néki mondtak.
A lovarda felső erkélyén a gazdatisztek meg a városi polgárok családjai
foglaltak helyet, egy emelvényen, a melynek falát Niffor sárga-kék
csíkok fedték, a dánosi katona-zenekar Tinódi korabeli jelmezben a
Gotterhaltet játszotta. A társaság a nagy páholyban foglalt helyet. Ott
volt Schwarcz Dávid is, a főbérlő, a meghivottak között.
– Schwarcz báró – mutatta be Gábornak Poldi.
– Még nem báró.
– Még nem? No majd… ugy-e, nemsokára cousine? – kérdte Miczit, ki egyik
kis ujját nyujtotta Schwarcznak s aztán a herczegnéhez fordult.
Az istállóhoz vezető ajtó nyilásán állanak két sorban, úgy mint a valódi
czirkuszokban, a Niffor czímerébe öltözött lovászok.
Az első csengetésre egy Nudlbrett-es lovat hoztak be. Utána szökdécselve
Klienigstein Hanzi lebegett be egy halványlila selyem trikótban. Pár
karikát ugrott át, két bukfenczet vetett a lovon, s aztán egy könnyed
pirouettel kitánczolt a porondról.
A lelkesedés általános lett. Ennyit nem vártak tőle. Majd Bálványossy
Julie fekete lovaglóruhában, piros szegfűvel az inggallérjában, ugrató
iskolát lovagolt. A leány merész volt, ugrásai nyaktörőek. Mind
gyorsította a lépést, mind tüzelte a telivért. S közbe-közbe élesen
kiáltott fel magas hangján, mint egy féktelen kedvű, már-már az ugratás
hevétől megbomlott lovarnő. Édes anyja Nikihez fordult.
– No, Márfay… mit szól a mai lányokhoz?
– Kikáposák, juckerek. Félnék tőlük. Azért ne higyje, hogy igáz, á mit
mondok. Gyönyörű lányá ván – grátulálok herczegné. Két kezét csókolom.
Gábor az Erzsébet arczát figyelte, ki szintén a páholyban volt. Érdekkel
nézte mindegyik számot. Látszott arczán, hogy mulattatja őt, az a mi
ezeket már valószinűleg daczára a vele járó veszedelemnek, fáradságnak,
már egy cseppet se birta felizgatni. Erzsébet örült a mulatságnak, pedig
tudott az élet nyomoráról is. Ezek már se szeretni, sem sírni nem
tudnának. És úgy vette Gábor észre, hogy önmaga sem… A mit látott, a
miről tud, a mit ezek tesznek, mind közönyösen hagyja.
Hát már ő benne sincs élet? Csak úgy, mint a többiekben? S úgy érezte,
Erzsébet a maga látszólagos impaszibilitásában él, míg ő az ő minden
parányi hatásra reagáló, folyton rezgésben levő, gyógyszerész-mérleghez
hasonló lelki szövetével tetszhalott. Töprengéséből harsona hangja verte
föl. A barsellieri mars hangjánál Bálványossy Stapszi ugrált be a
porondra.
Stapszi mint clown! Egész testét selyem rojtok fedték. Minden rojt végén
parányi csengő. Úgy, hogy minden mozdulatánál ruhája finom
csengetyűszerű hangot adott. Pedig folyton mozgott. Egy perczig nem
nyugodott sem a lába, sem a keze. Elébb végig bukfenczezte az egész
czirkuszt, majd tótágast állva, végig szaladt a porondon. Aztán
czigánykereket hányt, végül irtóztató nagy pirouette-el beröpült a
páholy dámái közé… kik ott aztán jól végig páholták legyezőikkel a
bolondos fiút.
De most következett a programm fénypontja. Lolly és Lőrincz páros hajtó
iskolája, mindegyik sötétszürke öltözetben, arany gombokkal. Mindkettő
telivér s telivért hajtott. Elébb végig lovagoltak a czirkuszon. Ez
alatt mindenki tapsolt s ők csak komolyan azt nézték, hogy az alattuk
levő mén hogy viseli magát. Aztán a zene keringőt kezdett játszani s a
lovak most a legcsodálatosabb kanyarulatokkal kerülték ki egymást s a
vőlegény minden kanyarulatnál rá mosolygott menyasszonyára. A
czirkuszból most felülről virágok hulltak alá s a gyönyörű menyasszony
és a lovon oly férfias vőlegény alig látszott a virágtól. Lolly s
Lőrincz ezután lovaikat közel egymás mellé terelték, Lőrincz kivette
Lolly kezéből a gyeplőszárat és ő hajtotta Lolly lovát is, így egyszer
végig ügetve a czirkuszt, a nézők tapsai közt kilovagoltak.
– Mit gondol herczegné, ez áz életben is mindig így lesz? – kérdé Niki
bácsi.
– Hja, ha majd azt a Lolly is így akarja, akkor igen… és addig.
Az utolsó szám Pepi herczegné volt. Felülről egy pádimentumot
eresztettek le, épp a zenekar elé s a zenekar egy Xanrof-kuplé kezdetét
kezdte játszani. Ime a herczegné szakasztott, mint az Yvette Guilbert.
Símára fésült haj, síma selyem ruha, egyszerű pántlikával a dereka körül
és fekete keztyűk. Nyugodtan megáll a pádimentum közepén, egyszerűen,
szinte fiatal lányos arczczal, eldalolja, hogy hogyan ment Nanon sétálni
a mezőre. Aztán, hogy találkozott Battiste-el. A mező illatos volt, s az
ég kék… meg utána még sok érdektelen dolgot dalolt el. Mindez olyan
egyszerű, mind olyan semmis. Igazán, a dalnak – semmi jelentősége. De
hát minden kuplé után egy trallalá következik el. S ez végre annyira
«trallalá» lett, hogy a jelenlevő fiatal lányokat a mamák kénytelenek
lettek kiküldeni – az istállóba. Ez volt a legbiztosabb menhely. S a dal
nagyon tetszett, s az egyet követte kettő-három. Egy bécsi indulót is
elnótázott a Gallmeyer Pepi repertoirejából.
S a zászlók csak nézték onnan felülről e modern képet. Ezt egy Niffor
vette el a töröktől, ezt Czobor Tamás a mohácsi vészből hozta haza. Ez a
czímer ott a Garáké… ezzel is rokonságban volt a három család. Az a
korona ott a csillár alatt – a vajda koronája – kié az egész felső megye
volt s a kinek mind a három család utódja. De hát mindez fakult, kopott
a villanyfény világánál. A porondra hullott virágok, Gábor úgy érezte, a
hervadás lehét árasztják. És Gábor néz, néz, messze innen… ott arra lenn
az Alföd… ott nincs zászló, ott nincs czímer, de pusztulás sincs, meg
romok. Ott jó lesz… pihenni az ünnepélyek után.
25.
Az előadást követő tea alatt a bécsi kisasszonyok illetlenek voltak
Czobor Erzsébettel. Nem volt elég jó nekik, hisz parasztleány volt az
anyja. Julie, Boleslawa, Miczi és Mina magázták. Aztán meg félre vonulva
tőle, ott hagyták egyedül egy sarokban. Gábor figyelte a jelenetet, de
azért nem közeledett Erzsébethez. Várta, mit fog tenni. Erzsébet
nyugodtan felhúzta keztyűjét s felemelkedett székéről és oda ment az
egyik uradalmi tiszthez (ezek is be voltak rendelve az estére) s leült
mellé. Pár percz mulva pedig a zongorához ült s pár akkordot kezdett
játszani.
– Milyen okos, milyen okos… hallatszott minden oldalról.
Egész éjjel játszott s azok tánczoltak a zenéje mellett…
– Du bist halt eine liebe Kredl! – felejtette el magát az előbbi bécsi
comtessek közül az egyik.
– Anyám azt tanította, – mondta mosolyogva Erzsébet – hogy útban soha se
legyek, sőt toljam a mások szekerét, ha tehetem. Parasztosan van mondva,
de tán a grófnék megértik, szegény anyám földmíves leánya volt, ő csak
így tudta. Tőle sokat tanultam, azért… ezt is. Ha majd a grófné
imádkozni fog ma este – mondjon el érte egy imát. Tudom…
megkönnyebbülésére válik és én hálás leszek érte.
És Erzsébet kezet nyújtott neki, a melyet a leány, ki alapjában jó
teremtés volt, hevesen megragadott s aztán könnyes szemmel össze-vissza
csókolta Erzsébet nyugodt, mindig derült arczát.
26.
Este, midőn már mindenki lefeküdt, Nifforné szokása ellenére bejött
Gáborhoz. Az még fenn volt, kinézett ablakán a holdvilágos éjszakába.
– Fiam, jere – mondta az öreg asszony – jere menjünk át Lőrinczhez. Ezt
az estét töltsük együtt, még egyszer, hárman. S a sötét nehéz bársony
ruhába öltözött erős szívű nagyasszony ment előre – gyenge szívű,
beteglelkű fia követte. Lőrincz is fenn volt még. Ágya szélén ült s
fejét kezébe temetve gondolkozott.
– Átjöttünk hozzád, búcsúzni tőled fiam – mondta az öreg asszony. S
rátette kezét vállára. Lőrincz hevesen megragadta és könnyeivel áztatta
azt a jóságos kezet, a melynek csak áldásait ismerte eddig és fogja
ismerni mindig. Gábornak odanyujtotta jobbját. Így maradtak csendben
sokáig, keresve azt a szót, a mi ki tudja fejezni azt, a mit mindegyik
érez s keresve azt a szót, a mi azért azt a másikat ne bántsa, ne
sértse. Az öreg asszony szólalt meg.
– Gábor, öcséd holnap házasodik meg. De azért tenéked vele kell lenned
mindig. Ne feledd, hogy egy hús, egy vér veled… ne feledd, hogy tán majd
még ezután szorul csak igazán reád… – Az anya ajka kiejtette az
igazságot, nem birt a szivével.
– Jöhetnek rosz napok, jöhetnek pusztító idők, midőn majd a fiatalabbnak
szüksége lesz öregebbjére. Ne hagyd el őtet Gábor – ne hagyj el minket.
Én már érzem az elmulás fagyos leheletét. Hisz csak abban éltem, a mit
szeretek s egy gyermekem már kirepült szárnyaim alól, a másik meg…
repül, mindig repül – és Isten tudja, hol talál fészket. Ne hagyjátok el
anyátokat, ne azt az anyaföldet, a mely szült, táplált benneteket. Látod
Lőrincz – s most feltárta az ablakot, a melynek holdfényénél ide
világlott a Niffor nemzetség ősi temploma, az, a melynek kriptájában a
vajda óta annyi Niffor és annyi Nifforhoz ment Márfay leány van
eltemetve… Látod, ott az a templom vár téged fiam, ott lesz az esküvőd.
Ott esküdtünk mi is örök hűséget s őseid egymásnak századok óta… Ez a
templom vár engemet… ide temetnek el minket mind… mind. Nem tudom miért,
de most félek attól a templomtól… Pedig hányszor, de hányszor találtam
ott pihenést, megnyugvást a nehéz órákban. Fiaim támogassatok…
S az öreg asszony, ki egyenes derékkal, emelt fővel ment át annyi bajon,
most, mintha összeroskadt volna. Egy székre rogyott és kezeibe temette
arczát.
A két fiú csak nézte, nézte őt, aztán némán, szó nélkül kezet nyujtottak
egymásnak, tekintetükkel némán megtették azt az igéretet, a melyet az
öreg asszony esdve kért tőlük.
És az öreg asszony felemelkedve ülőhelyéből, átfonta karjait két fia
nyakán s hosszú fátyolával leborította őket… szinte megvédte őket a
bajtól… az élettől. Aztán… szótlanul, némán mindegyik szobájába vonult.
Most már mindegyik mosolygó arczczal, de azért összeszorult szívvel –
érezve, hogy az a mosoly nem igaz az ajkon, érezve, hogy az a néma
igéret sohasem lészen beváltva, hogy az a kézszorítás nem jöhetett a
szívből, hogy az az öreg asszony fejéről leomló csipkefátyol ma már
gyenge arra, hogy a két fiút a modern idők pusztító szelétől
megvédelmezze. Késő, késő, a fátyolt elrongyolja a szél, a feudális
templom romba dől, porrá omlik az oltár, a mely előtt örök hűséget
esküdtek, betemetve azt a sírboltot is, a melyben az ősök feküsznek s a
templom romjainak utolsó porszemét elkapja a jövő idők szellője magával
és sodorja, sodorja az enyészet tengerébe…
27.
A várkastélytól a templomig piros karmazsin bársonyszőnyeg. A szőnyeg
két oldalán a Niffor színekbe öltözött huszárok,. kik mereven, nagy,
nagy baldachinokat tartanak, a melyekről hosszú fonatban csügg le a
narancsvirág, meg a myrtus. A templom harangja szól, szól az orgona is,
betölti az ünnepies színbe öltözött mindenséget…
Legelől halad az öreg Vezekényi Stefi, piros ruhában, arany ékszerrel.
Kezében násznagyi pálcza. Utána lépdel a menyasszony, abban a történeti
emlékezetű fehér brokátruhában, a melyben Thökölyi Magdolna a XVI.
században egy Niffor neje lett. Fején a Niffor gyémánt-diadém, a melynek
ötvösmunkáját olasz mesterek csinálták a XIV. században. Hat méter
hosszú fátyolát s uszályát a kis Niffor gyermekek viszik, apród ruhában.
A menyasszony két oldalán Bálványossy Stapszi és Márfay Gábor –
Bálványossy aranybrokátban, Márfay Gábor halványzöld és aranydíszben.
Majd a vőlegény fehér selyemben, két oldalán a két nyoszolyólány: Czobor
Erzsébet és Bálványossy Julia. Mindkettő fehér brokát ruhában, fehér
csipkeköténynyel, ezüst pártában.
Majd a nagyasszony következett. Talpig gyászban, fején sugárzó
koronaszerű diadém, a melynek fátyola hosszan huzódott utána, ő a
Klienigstein karjára támaszkodott, ki a kamarási díszben lépdelt. Aztán
Niffor Tomi vezeti az öreg herczegnét, ki nagy krinolinban, hosszú Mária
Terézia fürtjeivel, magasra fésült hajjal úgy néz ki, mintha a XIV-ik
Lajos udvarából szakadt volna ide. Aztán Pepi herczegné Bálványossy
Lajos karján, Bálványossyné Márfay Nikivel, majd a nyoszolyólányok a
XVI-ik század köntöseiben.
A nap végig szalad a sok skofiumon, az ezüst párták megragyognak, a
gyémántok fénye versenyt csillog a nappal. Az ezer brokát szemkápráztató
fényben pompázik, a tarkaruhás tót parasztlányok ott tolonganak a
baldachin két oldalán, ők a vendég urak közül nem egyet közelebbről
ismernek. A templom két oldalán két herold mindegyik kezében zászló, az
egyiken a Klienigstein, másikon a Niffor czímer. A jegyesek előtt
meghajlik a két diadalmi jelvény, a templomban harsona szólal meg, a
padok szélein díszben álló hajdúk meghajtják a zászlóikat (ugyanazokat,
a melyek tegnap a lovarda padmalyát diszítették), az orgona búg,
virágillattól nehéz a lég. A templom balján magas székek, ide vonulnak a
herczegnék s a család főbbjei. Jobbján bíbortrónon a bíbornok, a család
barátja Bécsből. A templom közepén karmazsin bársonynyal díszített
imazsámolyon a vőlegény s a menyasszony. A vőlegény kardját Márfay Gábor
tartja s a menyasszony virágait Bálványossy Stapszi.
A mise ünnepélyes lassúsággal s hosszú czeremóniával kezdődik el. A
bibornok ornátust cserél, a tíz segédkező pap bókol, hajlik, térdel… az
orgona csak szól. Az énekkar dicséneket hangoztat. A mennyasszony sápadt
arczán az életnek semmi nyoma. Mint egy gyönyörűséges szobor térdel ott
az imazsámolyon. A vőlegény mereven néz maga elé, tán imádkozik.