szólt anyja szinte a megbántás hangján. S e pár szóval árny vonul az
anya és fia közé is. Hiába, az öreg asszony Lőrinczet jobban szerette,
mert hisz azt ő nevelte – abban az ő világnézlete, az ő eszméi nőttek
nagygyá.
Az esküvőről kezdett ismét beszélni.
– Tudod, én nem éppen nagyon pártoltam ezt a nagy czéczót. Bár régente
is így volt, az én második lakadalmamon 140 emberre volt terítve.
– Hisz jó lesz ez így nagyon – bólintott helyeslőleg fejével Gábor, hogy
így valamiben igazat adjon anyjának.
– Tomiék kénytelenek voltak meghívni fél Bécset ez alkalomra.
– Miért? – gondolta Gábor s csak figyelte anyja arczát.
– Pepi herczegné is itt lesz, a caroussel alkalmával bécsi coupleteket
fog énekelni a lovarda tribunjén. Azt mondják, senki se dalol úgy, mint
ő.
– Mondják.
– Bálványossyék is itt lesznek, meg sok cseh, tudod, a Lollyék rokonai.
– Czobor Ádámék is feljönnek.
– Igen – csak az Erzsébetet nem tudom, hogy fogja majd a bécsi atyafiság
nézni.
– Nem a mi atyafiságunk anyám, aztán… miért?
– No, tudod az anyjáért.
– Hál Istennek, hogy parasztlány volt az anyja, legalább… – folytatta
volna Gábor, de aztán lenyelte a szót. Majd ösztönszerűleg anyja
egészségéről, házi kisebb-nagyobb gondjairól kezdett el beszélni. Ebéd
után mindketten belemelegedtek s midőn Lőrincz valamivel vacsora előtt
megérkezett, már a legbensőbb beszélgetésben találta anyját és
féltestvérét.
18.
Vacsoránál aztán mind a hárman oly derülten, oly nyugodtan beszélgettek,
mintha semmi se történt volna. Édes anyjuk elmondta a vidék összes
történeteit. Többek között Niki bácsi legutolsó historiáját, ki a vén
Pétert, ki már harmincz éve volt nála mint vendég, miután az vesebajt
kapott, kitétette a kastélyból, megtiltva a háziaknak, hogy róla
beszéljenek.
– Há meghál – ákkor se szóljátok – nem szeretek hálálozásról hálláni –
mondta a modern Sardanapalus. És valóban, az öreg házibútor egy kis
kerti házban, tökéletesen elhagyatva, nyavalyogta végig a veszedelmes
baj minden fázisát. Végre, hogy kigyógyult – bevonult vissza a kastélyba
s csak úgy tartlizott első este «spectábilis» barátjával – mintha semmi,
de semmi se történt volna. A betegségről még szót sem ejtettek.
Vacsora után az öreg asszony hamar vissza vonult, egyedül hagyta a két
fiút. Lőrincz nagy udvariassággal halmozta el bátyját. Mindenféle kis
dologban kedvében járt. Mosolygott is, szemeibe is nézett, de csak nem
volt vele szemben olyan, mint azelőtt.
Lőrincz szobájába mentek. Gábor úgy érezte, meg kell neki mondani, hogy
lelke mily átalakuláson ment át az utolsó hetek alatt.
– Hidd el – nem szeretem már Lollyt, szavamra nem szeretem.
A «hidd el» s a «szavamra» sok volt… többet mondott néki (mint
annyiszor), mint kellett volna. Lőrincz nem hitte el.
– Hiszem édes bátyám, hiszem… mondta, de hangjából kiérezte Gábor, hogy
nem közvetlen az, a mit mond.
– És most… így, ülj le mellém. S hangja megrezdült, szeméből a lelke
sugárzott ki, igazat akart beszélni, érezte, hogy meg kell néki mondania
azt, a mire a lelke ösztökélte.
– Hallgass meg bátyám, s hangja ellágyult, szavait lassan húzva ejtette,
szinte végig simította szavaival Gábor lelkét. – Én téged mindenkinél
jobban szeretlek. Azt hiszem, _ma_ tán jobban anyámnál is – (s e
perczben hitte, a mit mond és tudta, hogy igazat beszél) – tudom, hogy
éltem őrangyala voltál… tudom, hogy életed minden gondolatja az én
boldogságom volt. – Gábor végtelenül szégyelni kezdte, hogy az idő
alatt, míg oda lenn volt Ádáméknál, oly igen keveset gondolt öcscsére.
– Tudom azt is, hogy a mit Lollyról mondtál, egy szóig igaz.
Gábor elhalványult, azt hitte, öcscse félrebeszél.
– Megértettem azóta nemes, fenséges önfeláldozásodat is…
Gábor tagadó mozdulatot tett, fel akart kelni székéről s kimenni a
szobából.
– Ne menj, maradj, kérlek, kérlek Gábor! Az ismét leült a székre s
izgatott szívvel várta, mire czéloz a másik.
– Tudom, hogy Lolly tönkre fog tenni… tudom, hogy anyám
boldogtalanságomat nem birja el – tudom, hogy egyetlen támaszomtól tőled
elrabol – tudom, hogy Lolly s te _együtt_ az én oldalomon nem élhettek…
– Hát így vége e házasságnak ugy-e? – mondta Gábor felvillanó szemmel,
örömtől sugárzó arczczal.
És a fiú folytatta szavait; de most már mind lassabban beszélt.
– Tudom, mi vár reám, kifejlesztetted öntudatomat – meg hát meg is volt
bennem. Nincsenek illúzióim… ismerem magamat, ismerem őt, ismerem az
életet – nem várhatok így semmit az élettől…
– Hát akkor?
– Akkor?… Szeretem, ez a feleletem reá s el kell, hogy vegyem, testem,
lelkem minden íze ezt parancsolja… bocsáss meg öregem, bocsáss meg. S
gyengén, erőtlenül a bátyja karjaiba omlott és zokogni, zokogni
kezdett;.. de úgy, hogy egész teste zihált belé. És Gábor, ki életében
sohasem sírt még, úgy érezte, hogy bár összefolynak könyeik, azért ma
vannak _utóljára_ együtt az életben. De nemcsak a saját, nemcsak az
öcscse gyengeségét siratja, hanem egész pusztulásra megért, elkorhadt
faját, a mely rohan lefelé a lejtőn, hiába, nincsen akadály, rohan a
megsemmisűlés felé, mert ezt egy erősebb, egy hatalmasabb törvény
parancsolja így. Tudta, hogy így lesz – mert így _kell_, hogy legyen.
Fuimus! Fuimus!…
19.
Szeptember 8-án mentek át mindnyájan Ujvárra. Az esküvő tizennegyedikére
volt kitűzve.
A hogy megérkeztek, Lőrincz eltünt, azt mondta, a plébánossal van dolga.
Gábor tudta, hogy Lollyval akart, mielőtt ő találkozhatott volna,
beszélni. És furcsa, daczára hogy tudta, hogy Lőrincz nem mond igazat,
ez nem bántotta őt. Tudta, hogy köztük már ezentúl igaz, közvetlen szó
nem lesz többet az életben, tudta, hogy ez így kell, hogy legyen s ebbe
bele nyugodott. Olyan nyugodtan lépdelt fel a nagy lépcsőn, olyan
nyugodtan látta a nevetséges nagyzás ezer jelét e házban is, mint még
soha. A mióta érezte, tudatára ébredt, hogy végre is minden úgy van jól,
a mint hogy _van_. S ezen nem kell segíteni, mert hiába való munka
lenne, szinte úgy érezte, megifjodott… Mosolygó arczczal csókolt
Miczinek kezet, a kinek boudoirjában együtt volt a Tomi egész családja –
Lolly hiján. Miczi erős migraine-ben feküdt. Alig látszott ki fehér
kasmir sáljából.
– Hát vissza jöttél az elküvőre te is… mondta vontatott orrhangon Miczi
– szép meglepetés.
– Mi? – kérdte Gábor csodálkozva.
– Ez a házasság. Tán csak nem hiszed, hogy én kivántam, – mondta
kellemetlen őszintességgel Miczi. Gábor önkénytelenül a jelenlevő
Klienigsteinre tekintett, a ki végre a Lolly édes atyja is. Az öreg
diplomata nyugodt, mosolyó arczczal egy czigarettára gyújtott. Felettébb
objektive vette a dolgot.
– Nevetséges. Lőrincznek Bálványossy Juliet szántam, (ahá a
«Fürstenklau» ez a bibi! gondolta Gábor, de naiv arczczal hallgatott
tovább s nem szólt) – Lőrincznek Lolly nem való. Lőrincz vagyonával és
nevével jobb partiet csinálhatott volna.
– Mint hogy a nővéredet vegye el? – vágott szavába Gábor.
– Eh miért? Lolly kapott volna még olyan partiet, mint Lőrincz. És én –
s itt büszkén kihúzta összeaszott termetét – mióta Tomi felesége lettem,
mindig a Nifforok érdekeit veszem első sorban szemügyre… Igen. S e
perczben Tomi és Miczi szinte egy boldog mosolyt váltottak, ha ugyan ez
a halvány, színtelen valami boldog – s mosoly volt.
– Ja, so ists, – folytatta Tomi, – találtunk volna Lolly számára más
férjet is… tulajdonkép mért nem vetted el te? – kérdte tőle naiv
szemtelenséggel.
– Hisz én megkértem – felelte rá Gábor első meglepetésében az igazságot.
– Ich weiss es, ich weiss es. De hát miért olyan későn? Te erősebb vagy,
te meg birtad volna nyergelni ezt a bockert. De Lőrincz! Szép kis sauce
lesz a vége.
Ezt azonban már elnevette. Ő az egész dolgot nem vette olyan komolyan,
mint Miczi.
– Eh ne nevess ezen… ez nagy baj. Mit mondanak a Bálványossyak ehhez? Az
öreg herczegnét azóta nem láttam. Így Julie egy esztendejét loptuk el
ezzel a meddő udvarlással. Julie kaphatott volna egy unmittelbar
herczeget is. De – (s ezt igazán nem értem) – Lőrincz tetszett neki s
fejébe vette, hogy hozzá mén. Mennyit fog ez nekünk Bécsben ártani!
Bálványossyné legjobb barátnéja az öreg Weidsmanndorf herczegné, no fog
ez ezért arczokat vágni nékem. – Stapszi meg a szép Pepinek udvarol – ez
meg a másik clique-et vezeti az orránál… Én alig merek Bécsbe menni az
idén.
És Miczi dideregve még mélyebben bújt a nagy sáljába, szinte csak a feje
búbja látszott ki belőle. Gábor – csak úgy mint Klienigstein, ült és
nézett. Hanzi egy bécsi marsot fütyült s egy albumot lapozott. Tomi
odaállt a Miczi lábaihoz s ráhajolva csittítani kezdte.
– My darling hin y, semmi! Se baj… hisz most ide hívtuk fél Bécset az
esküvőre. A caroussel is pompás lesz. Lehetetlen, hogyha jól mulatnak,
mindent el ne felejtsenek. Julienek meg van úgy is majoresco
férjjelöltje: Bálványossy Lajos, ki most jött haza folytonos
utazásaiból. Ez felér Lőrinczczel. No, légy nyugodt. Aztán a bál is
fényes lesz – írtam Sachernek. Mindent megigért… Egész Bécs mi rólunk
fog beszélni.
És most Gábor szemei előtt elvonultak azok a kopasz hegyek – a melyeknek
őserdőit Fix és Pectris, Ultz meg Paches ették meg, no meg a bécsi
Fürstenklau! Miczi kissé nyugodtabb arczczal nézett ki a sál redői
közül.
– Ah… legszebb illuzióm semmivé lett – mondta s egy pohár limonádéért
csengetett.
20.
Egy félóra mulva Gábor a kertbe ment, azt remélve, hogy Lollyra fog
valahol találni. Ismerte, tudta, hogy az is őt keresheti e perczben
valahol. Az istálló előtti tágas udvaron találkoztak. Lolly intett neki,
Gábor követte. Jó darabig némán mentek az egymás oldalán. Egyszerre
Lolly szólalt meg.
– Hát eljött mégis?
– Miért ne jöttem volna el, hisz most már semmi okom, hogy ne jöjjek. S
ezt annyira meggyőződés hangján mondta, hogy Lolly arczát pír futotta el
– vérig sértette az, hogy igaz, a mit Gábor mond.
– Nem értem, mit mond?
– Nem értett meg? Eljöttem, hogy elmondjam magának – hogy rájöttem arra,
hogy tulajdonkép nem szerettem soha. Legalább magát nem. A kit én
szerettem… az _ma_ nem a Lőrincz jegyese.
– Eh, lárifári… Maga nem szeretett? Most meg már hazudik is? S a lány
érezte, hogy ezzel ismét fegyvere van Gábor ellen. – Hát csak
mulatságból bolondított három esztendeig, mi?
– Én nem bolondítottam, hisz mindig azt mondtam, hogy nem szeretem s nem
fogom elvenni… addig.
[Illustration: A tágas udvaron találkoztak.]
– Addig, édesem, míg megkért.
– Igen, megkértem.
– Igen, szegény barátom. De ezt is, mindent megbocsájtok – most már
barátok leszünk s maradunk ugy-e? Hisz, ha… nem szeret, ez könnyű lesz.
És sötétszürke szemeivel mélyen tekintett Gáborra, mintha annak még
egyszer a lelke mélyébe akarna látni s mintha annak lelkét még egyszer
ki akarná tövestől tépni.
– De ni a Lőrincz, Lőrincz! – kiáltott a leány. És Lőrincz, ki már rég
szemmel kisérte őket, úgy tett mintha csak most pillantotta volna meg
menyasszonyát s bátyját, mosolygó arczczal közeledett feléjök.
Mosolyában Gábor bizalmatlanságot, kétkedést látott.
– Jőjjön Lőrincz. Tudja-e, hogy bátyja épp e perczben nagyon
megnyugtatott, bebizonyította nékem, hogy sohasem szeretett s nem is fog
soha… hisz így minden a legjobb úton. Akkor hiábavalók az aggályai
Lőrincz… s hiába az enyémek is. Testvéremmé fogadtam magát Gábor,
csókolja meg a kezemet. Most már szabad… hisz már félig asszony vagyok.
Gábor megcsókolta Lolly kezét. Lőrincz átölelte bátyját – s mind a
hárman úgy tértek vissza a kastélyba, mintha a legnyugodtabbak lennének.
Pedig Lollynak e pár szóval sikerült végleg elválasztani a két testvért
egymástól. Tudta, hogy Lőrincz ezután már soha Gábornak hinni nem fog s
azt akarta, hogy ezt Gábor tudja. És Gábor – tudta is.
21.
Szeptember 10-én egész nap vendégek érkeztek. Niffor grófné nagy régies
landauerjében négy lóval robogott be a kastély udvarára. Niki bácsi csak
kettesben (more patrio), egyik unokahúga volt vele, a másik kocsiban a
többi foglalt helyet. Czobor Ádámék vasúton jöttek. A bécsieket csak a
caroussel napjára, tizennegyedikére várták. Czobor Lipót gyalog, sárosan
rukkolt be.
Estére nagy családi ebéd volt a programmon. Hétre volt az ebéd órája
kitűzve. Mind együtt voltak a salonban, csak az öreg herczegné hiányzott
még. Végre ő is betipegett. Gábor még nem látta, mióta visszatért. Az
utóbbi napokban gyengélkedett s nem fogadott senkit sem. Egyenesen
Miczihez lebegett, roppantul mentegetve magát.
– Igazán, a lányoknak sok bajuk volt az új főkötőmmel. Igen Miczi… nézd
a legújabb főkötőm, ugy-e szép?
Erre leült egy magastámlájú székre s nem törődve azzal, hogy a
jelenlevők jó részét már évek óta nem látta (így Niffor Márfay Annát,
Niki bácsit, a lánykákat s a Czobor Ádámékat), az egész társasághoz
fordulva, főkötője leírásához kezdett.
– Két igen szép főkötőt kaptam Miczitől, az egyik lilaszín, halványzöld
pántlikákkal, a másik lila, czinóber szinűekkel.
– Milyen furcsa színösszeállítások. Én a fin de siéclet csak a főkötőim
színein keresztül ismerem. Ah ah, ni ni… mind együtt vagytok… ni a
kedves Anna! – fordult Niffornéhoz, ki odajött hozzá, megcsókolta elébb
homlokát, majd meg egyik kezét.
– Milyen rég nem láttalak. Egy cseppet se változtál, milyen szép sötét
még a hajad. No meg a szemeid… A pozsonyi bálokon sokan bolondultak a
szemedért. Te voltál a legjobb tánczosné s legszebb leány akkor. Ugy-e –
mondta fontoskodó arczczal – akkor még nem volt hiba, ha egy kis hús is
volt a szép asszony vállfűzője mögött. Ma ez nem illik… és a Niki (most
Niki bácsihoz fordult) wie geht es?… Téged tizennégy éve nem láttalak,
pedig hét éve, hogy szomszédok vagyunk. De persze olyan nagy úr vagy,
hogy megköveteled, hogy _még én is_ – s a kisasszony szinte egy
hüvelykkel nőtt az utóbbi szavaknál – hozzád járjak. Én toronyban lakom…
ugy-e s a toronyban hideg van, czugot kap az ember s a bácsitok fél a
czugtól, nem? – fordult a négy lányhoz s intett a kezével. A négy lány
mind egyszerre, majd csak hogy a földre le nem ült, oly mély pukkerlit
vágott a család egyetlen élő herczegnéjének (kit pedig gyűlöltek, mert
Niffor leány).
– És a Czobor Ádám és a leánya… vezesd ide… No lám, ilyen nagy leánya
van. Pedig én, mint fiatal embert láttam utoljára, akkor még gárdista
volt. S ez a leánya – csinos leány. Magyaros, ilyen typust még erre _mi_
felénk nem láttam. – A _mi_-t túlságosan hangsúlyozta. De ezt, úgy
látszik, megbánta, mert aztán oda tipiskélt Erzsébethez s megcsókolta a
homlokát kétszer.
– Nini és mégis van valami az arczán a kanczellárból. Az a gömbölyű váll
s a szép lágy – csókolásra termett ajkak. Csókolj meg Lizám!
Erzsébet megcsókolta arczát, kezét.
A komornyik éppen jelentette, hogy tálalva van. Ekkor lépett be az ajtón
Lolly. Halvány lila-selyem ruha volt testén, hajában s mellén piros
granátvirágok. Szép volt, nagyon szép. S látszott arczán, hogy – szép
akar lenni. Önkénytelenül – vagy tudatosan – Erzsébetre tekintett.
Egyszerű crèpe fehér ruha volt testén, keble alatt halványsárga
szalaggal átkötve.
– Nini az Erzsébet… kiáltott fel Lolly – s minden szokás ellenére, oda
rohant hozzá s össze-vissza csókolta.
– Honnan ismeri? – kérdte Gábor, hogy valamit kérdjen.
– A maga leírásából – felelt rá Lolly. Pedig Gábor nagyon jól tudta,
hogy sohase beszélt Lollynak Erzsébetről.
– Gábor, nyújtsa karját, vezessen az ebédhez, legyen udvarias, Lőrincz
meg majd Erzsébetet vezeti ki. Jó lesz?
Egymásután kivonultak a párok. Tomi az öreg herczegné s Nifforné között
ült, Miczi, Niki bácsi és Czobor Ádám közt. A leánykák egy sorban ültek,
köztük Hanzi, ki elvállalta a mulattatásukat. Lolly jobbján Gábor,
balján Lőrincz. Lőrincz mellett Erzsébet. Erzsébet másik oldalán Poldi.
– Rég nem volt így együtt a három család – kezdte Niki bácsi. – Utoljára
a te esküvődön – fordult Niki bácsi békülékeny hangulatban – ha szembe
találta magát ellenségével, mindig édeskés volt – Niffornéhoz.
– Igen, akkor – szólalt meg határozott hangon, de rá se tekintve Nikire,
kit gyűlölt s akit volt is oka gyűlölni.
– Bizony szép idők is voltak – folytatta Niki bácsi mind édeskésebb
hangon – ez volt az utolsó Niffor-Márfay házasság. Az én életemben volt
már három, a családok élete alatt tizenhárom. Márfay-Niffor mindig jól
mentek össze… he-he-he.
– Én szerettem férjemet, de voltak olyan Márfayak, akik nem – mondta
éles hangon Nifforné.
– Volták… volták. Fiátálkori bűnök, vétkek. Tempi pássáti! Elmult…
nincs. Fiátál fővel sok bolondot csináljá áz ember… ugy-e Lizi?
A meginterpellált vén leány nagyott bólintott fejével, de nem szólt.
Három húga a Klienigstein Hanzi erősen megpaprikázott vicczeire figyelt.
Az öreg herczegné evett, nem akart a társalgásról tudni. Miczi pedig
fehér sáljába burkolózott s nem evett, csak egy nagy ezüst kannából
tejet ivott… ez is bécsi divat volt. Mióta a felséges asszonyunk ezt így
szokta, nem egy bécsi dáma rákapott, ez a Metzgerismussal járt együtt.
– Én – szólalt közbe Miczi – most csak a vendégeimre gondolok. Ti Niki
bácsi s a leányok a felső házban fogtok lakni, Tante Stázi emeletén
Gábor, Lőrincz és Poldi egymás mellett. A bécsiek – itt egyet ivott a
nagy tejes edényből – az első emeleti vendégszobában. Pepinek (hangja
szinte átlátszó lett… a pillanat boldogságától) egy kis lakosztályt
rendeztem be, salon, háló… öltöző szobából. Pepi, tudom, sok kofferrel
jő…
– Ki áz á Pepi? – kérdte Niki bácsi malicziával. Tudta jól, de Miczi
szájából akarta hallani Pepi nevét és titulusait.
– Wer die Pepi ist? Hát nem tudod, nem hallottál a hires Stachelnitz
Jozefin herczegnéről? A bécsiek Pepijéről, ki a legjobb lovarnő a
monarchiában. Ki az Yvette kupléit úgy énekeli, mint senkisem. Ezt sem
hallottad? S Miczit ez annyira indignálta, hogy szinte piros lett belé…
de csak egy perczre, aztán arcza ismét olyan sárga színt öltött, mint a
milyen rendesen szokott lenni. – Hát a Metternichnét nem ismered?
– Én bizony már öreg ember vágyok. Öreg. Nem ismerek más embert, mint á
Schwárcz Dávidot, az árendástokát – ezt is csák meszsziről tisztelem.
Álig merek szólni hozzá, nágy úr… négyessel jár mindig.
Ez nagy injuria volt a háziakra nézve. Tudvalevőleg Schwarcz Dávid volt
az a bérlőjük, kinek már majdnem az egész ujvári uradalom a zsebében
volt. Miczi ajkába harapott, nem szólt. Tomi nevetésre vette a dolgot.
– A Dávid… a mi udvari zsidónk. Niki bácsi te jó tréfákat csinálsz. De…
ennek fele se tréfa. Tudod-e, hogy nemességet kap még az idén? Igazán,
az ujvári uradalom körül nagy érdemei vannak! He is a capital sellon.
– Nem értek ángolul, mit jelent ez? – kérdte Niki bácsi ártatlan
arczczal.
Gábor és Czobor Ádám összenéztek.
Az asztal alsó végén, hol a fiatalság ült, a társalgás csak lassan ment.
Most Poldi kezdte őket csipkedni, ez aztán olaj volt a tűzre.
– Erzsébet most a turáni kultúrát fogja a brinzásoknál meghonosítani, –
szólt az öreg kutya és hamiskásan nevetett.
– Mit neveztek ti turáni kultúrának? – kérdte Lolly.
– Az egyensúly kultúráját. Azt, a mi a tulságossal, az affektálttal
ellentétben áll… olyan antiszocziális valamit… de ezt a hazai szénát
csak magyar ökör emészti meg. A magyar puszták terménye!
– A kék virág azért a ti becsületes pusztátokon csak nem nő.
– Nem, nálunk nem, csak a bolondítóhoz nyúlunk, ha ilyen táplálékra van
szükségünk – mondta Poldi ártatlan arczczal. Lolly egyik szempillája
megrezdült, de azért mosolyogva fordult Gáborhoz.
– S maga szereti az Alföldet?
– Azt hiszem, ez az igazi Magyarország.
– De magyar lett kozmopolita létére.
– Tán épp azért lett az – mondta nyugodtan Erzsébet. Lolly ránézett
nyugodtan.
– Nagyon értem az Alföld szerelmét, Gábor szereti most a vadvirágot,
mert azelőtt csak gardeniát tett a gomblyukába.
– Szeretem, a mi igaz… sógorasszony, úgy-e megengedi, hogy már így
nevezzem. Lolly átadta egyik piros szegfűjét Gábornak… s Lőrinczhez
fordult. – Lássa már sógorozunk. Barátságunkat ápoljuk… bár igazán
szükségtelen, hisz úgy is oly erős, ugy-e Gábor?
– Mint ez a virág.
– Ez a virág – szólt közbe Poldi – én ismerem ezt a virágot, ez egy
spanyol szegfű, kétszer virágzik… de röviden, – mondta okoskodó arczczal
az öreg kutya. Lolly mosolyogva, mint a ki nem értette meg szavait, a
másikat Poldinak nyújtotta át.
– Lássátok, két szegfűm volt… odaadtam egyet Czobornak, a másikat egy
Márfaynak, nem mondhatja senkisem, hogy rossz Nifforné lesz belőlem.
Erre Lizi felelt.
– Te újmódit kezdesz Lollykám. Eddig mi adtunk – azóta a nagy hegy óta
mindig – s ti kaptatok. Nos, jó lesz _úgy_ is… ugy-e Niki bácsi?
– He-he-he… igáz Lizinkó, én is káptám Nifforné Márfáy Ánná húgomtól pár
bókot, ámivel házá mehetek.
– Ne nevezd bóknak Niki. Amit mondtam, az igazság. Te voltál férjem
megrontója s egy percznyi nyugta életében nem volt tőled. Nevezd hát
bóknak, ha tetszik.
– Nesze néked, fogd meg jól – mondta Niki s élesen kezdett nevetni. – Én
Niffor férjedet szerettem. Kitünő ember volt. Csák ki nem állháttá
engemet. Ez áz egísz. Sájnáltá tőlem, hogy én lettem előbb főispán á
megyíben, nem ő. Ezért ne hárágudj reám Ánnácská. Hisz szeretlek édes
húgom… te is Márfáy leány _voltál_.
– Ma is az vagyok s azért kimondom, a mi a szivemet nyomja annyi év óta.
Mi Márfay lányok ezt így szoktuk – s az öreg asszony halott halavány
lett az izgatottságtól. Se Gábor, se Lőrincz anyjukat még így nem látták
soha.
– Te ölted meg. Egész öröme, dicsősége ez a főispáni állás volt, azt
hitte, tehet majd népeért, e szegény nyomorult tót népért, a melynek
jövője szivén feküdt, valamit. Ennek magyarosításán, gazdagítására
törekedett… de ez szálka volt a szemedben, bár te voltál előbb a
főispán, te a konzervativokkal tartottál. Támogattad őket s már
installácziója alatt annyi borsot törtél az orra alá, hogy szinte bele
betegedett. A kormány rosszalta, hogy annyi ellenzéki elem jutott a
megyeházára s le kellett köszönnie… ime. Ezt nem élte túl – ez vitte a
sirba. De erről majd az örök bíró előtt számolsz.
S az öreg asszony felkelt székéből s kifelé sietett az ebédlőből. Az
egész társaság (mely már különben is a csemegénél volt) izgatottan
ugrott fel a székéről, Gábor és Lőrincz kivezették anyjukat. Miczi
angolul rebegett pár szót, Tomi «Immer diese Familienscenen!» sipította,
a négy leányka Niki körül rebesett, ki élesen nevetve, tarkóját
simogatta, majd a többi is az öreg herczegnével élükön, ki pár mogyorót
s almát csusztatott zsebébe – a salonba lépdelt.
– Ime, a család s a megye krónikája – kivonatban, édition en poche, a
kötés 500 éves… a tartalom örökké új marad… érdekes olvasmány nagyon,
csak kissé retrograde! – mondta az öreg kutya s az egész ebéd alatt
hallgató Ádám karjába öltve karját, vele együtt kiosont a teremből. Az
inasok hada végtelen ostoba arczczal nézett az izgatott s mind egyszerre
beszélő társaság után.
22.
Hogy Gábor és Lőrincz anyjukat a szobájába vezették, az egy székre
rogyott le s aztán a két fiúnak kezei közé temette arczát és hevesen
elkezdett sírni.
– Bocsánat fiaim, bocsánat – rebegte – hisz tán rosszul tettem… De meg
kellett neki _egyszer_, legalább _még egyszer_ az életben mondani.
Lőrincz kissé heves mozdulattal mutatta meg, hogy hisz ő is így
gondolkozik. Gábor nyugodt szóval, csendesen elkezdte csittítgatni.
– Hogyan, édes anyám, hisz így volt jó.
– Tudom mire gondolsz!
Úgyse kellett volna se nékem, se Lőrincznek az öreg pénze. Megmondtuk
volna mi is elébb-utóbb az igazságot néki s akkor csak az lett volna
vége, aztán meg…
– Szabad? – szólalt meg fejét az ajtón bedugva Poldi.
– Nikiről volt szó?
– Arról.
– Alapjában nem rossz vakand ez a mi Sardanapalus bátyánk… de most –
néni, no nézzen rám – mert nagy ügyben járulok magához.
– Nos – mondta az öreg asszony, felvetve rá könnyező szemét.
– Azt akarnám megkérdeni a nénitől, hogy az esküvőre kitől kérjek
kölcsön frakkot, a néni vagy a Miczi komornyikjától… kitől lenne
illendőbb.
Egyszerre felengedt a hangulat, az öreg grófné mosolyogva veregette meg
a Poldi vállát, a két fiú felnevetett.
– No… no… ne nevessetek hát, ennek fele se tréfa. Nékem nincs, pedig
Miczi azt akarja, én is méltó legyek a… bécsiekhez.
– Na ha az öreg Hanz frakkját veszed fel, még beléd szeret a Pepi
herczegné. Mondta Gyallayné nevetve.
– Akkor azt veszem fel, mert Pepi igen «fesch» lehet, meg unmittelbar
herczegné, tud Yvette Guilbert dalokat, tudja gigerl-marschot, Párisban
tanulta a franczia kupléit… ez épp hozzám pászol a frakkos Poldihoz.