– Csak önmagára gondol.
– Nem értem. De azért erre is ma adom meg a feleletemet. Önmagamra, ha
boldog akarok lenni.
– Szeretett valaha?
– Hallgasson meg. Pár éve kínoz. Nem tudom, tiszteletnek vegyem… vagy
másnak? Azt hiszem, magánál ez a legnagyobb rokonszenv jele… a kit
szeret, azt boldogtalanná teszi, olyanná, mint a milyen önmaga.
Kételkedett bennem mindig. Ugyan mondja édes barátom, mire volt jó
mindez? Azt hiszi, lett volna okom arra, hogy éppen maga iránt érezzek
rokonszenvet – mint az a mi természetes. Maga érdekelt s a többi urak,
kik körülvettek, untattak. Magán állt, hogy megértsük egymást. Lássa, ma
itt a szabad természet ölén – egyenesen ugy mint barátnak baráthoz illik
– beszélek önnek a – szerelemről. Magán állt csak – mi okom lett volna
magához vonzódni, más partie-k? Tudja, hogy nem vagyok szegényebb, ha
sok is az adóságunk, magánál – és ünnepeltek. Szocziális positiója –
nékem van, magának nincs, távol élt Pesttől csak úgy, mint Bécstől. Nos,
hát… mi? Nem hitt nékem. Sértett az első percztől fogva… s lássa,
bevallom, soká, soká éppen ez vonzott magához. Hittem abban – a ki nem
hisz abban a nőben, kiben párját lelte fel. Ez ugyan tán nem férfias,
hisz nem mutat nagy erőre – de új, érdekes és én, kiváncsi vagyok. Így…
éppen azzal vonzott, a mivel vissza kellett volna taszítania. Így
tartott ez addig, a meddig… – egyszerre beláttam, hogy lehetetlen útra
tévedtem.
[Illustration: – Hallgasson meg. Pár éve kinoz.]
– Igen Lőrinczre akadt… ki…
– Ne végezze be. Ne sértsen meg, mert minékünk, _értse meg_ jól, egy
élet folyamára barátságban kell maradnunk. Lássa, könyörületes vagyok
magával, pedig maga kegyetlen volt velem. Lőrincz szeret, igen szeret –
s felemelkedett nyergén, derekát kiegyenesítette és diadalmasan nézett
Gáborra; a megsértett asszony kettős diadala beszélt a tekintetéből.
Az nagy megnyugvásomra van, hogy _ezt én_ mondom el magának először.
Tudom, hogy Lőrincz, ki gyengédebb, mint maga s gyengédebb, mint én –
nem szólott még magának e tárgyról. Én elmondom, mert úgy vélem, ez a
kötelességem…
– És… és? – kérdte Gábor halotthalványan.
– A mi az én érzelmeimet illeti, azt engedje meg, hogy ma éppen olyan
kevéssé tárjam fel maga előtt, mint azelőtt tettem. Azelőtt nem akarta
megismerni gondolat- és érzésvilágomat, most nem fogja.
– Szereti tehát?
– Nem tudom… ma még nem hiszem. Lássa, annyi a közös magukban, hogy nem
tudom, melyik a Lőrincz, melyik maga.
És e perczben valami lehetetlen, valami szédítően merész – és ügyetlen
gondolat fogamzott meg Gábor agyában. Azt hitte, (és nemcsak logikája,
de még lázongó érzései is erre vitték) csak úgy mentheti meg Lőrinczet,
ha maga-magát dobja oda zsákmányul. És – a pillanat hatása alatt úgy
érezte, hogy ez áldozattal tán még önmaga is nyerni fog.
– Lolly – szeret? Akar nőm lenni? – kérdte határozott hangon, de oly
határozottan, mint csak az kérdhette, ki már e themát hónapok, évek óta
rágva, végre konkluzióra jutott. Úgy érezte, mázsás kő esett le szivéről
e kérdéssel, úgy érezte, újra bizalommal nézhet az élet elé.
– Nem, nem szeretem – felelt most Lolly épp oly határozott hangon. –
Lássa, sajnálom, hogy oly elővigyázatlan volt. Így hát elrontotta
visszonyunkat egy élet folyamára. Vége – vége. Mennyire bánom, mennyire
fáj. De hát hogy lehetnénk meg már most, _egy ilyen_ nyilatkozat után,
ezentúl egy fedél alatt… utaink szétváltak, szegény barátom, így Niffor
Lőrincz neje csak nem lehet Márfay Gábor testvére… ki szereti!
– Lolly, Lolly… bocsásson meg, – kiáltott Gábor a kétségbeesés hangján.
– Az Isten áldja meg… felejtsen el… ezt kívánom magának csak.
És elvágtatott, ott hagyta Gábort egyedül. De egyedül egy élet
folyamára, kifosztva családjától, elvéve életczélját, jövőjének minden
útját eltorlaszolva, ledobva a mélységbe, könyörület és szánalom nélkül…
8.
Gábor hazaérve bezárkózott.
Így hát vége mindennek. Hiszen mindenkép a lehető legrosszabbul,
legügyetlenebbül cselekedett. Nem csak, hogy szerelmét, mely – óh emberi
szív rejtelmei! – most sokkal nagyobb intenzivitással ébredt fel
lelkében, vesztette el, hanem testvérét is. Hogy lépjen most már Lőrincz
elé? Hogy magyarázza el néki, hogy nemcsak az önmaga, hanem az ő
érdekében is így kellett, hogy cselekedjen. Ha nem szól, minden önmaga
ellen beszél, ha szól – önmaga. Mit tegyen?…
Így tehát már többé Lőrincz szerencsétlen szerelme ellen nem dolgozhat.
Nincs joga hozzá. Hiszen megkérte. Így méltán azt vethetné szemére: –
Azért beszélsz szerelmem ellen, hogy egyszer még te vehessed el.
Így hát még testvérét se tudta megmenteni. Megmenteni!… Elvesztette,
hisz ő az oka, hogy így a pusztulás ösvényére lépett.
És ő akarta volna egész törzsét, ezt az egész társadalmat itt
megmenteni?!… Gyenge báb, érzi, olyan, mint Niki bácsi vagy akármelyik
közülök. Nincs erő, energia benne… Életképtelen ő is és vele a többiek.
9.
Egész éjjel nem aludt, kora hajnalba arra határozta el magát, hogy
azonnal elutazik az Alföldre, Ádámékhoz. Csak édes anyjától búcsúzott
el. Felhasználta az alkalmat, hogy Lőrincz reggel átlovagolt Tomiékhoz s
így tőle nem búcsúzott el. Nem akarta látni, nem birta volna látni. Azt
mondta édes anyjának, hogy alföldi birtokát akarja rendezni s ezért
hívja le gyámja magához.
Édes anyja megcsókolta homlokát s szomorúan így szólt:
– Tégy úgy, a hogy gondolod fiam, nehezemre esik pedig most, ha akár egy
napra is távozol mellőlem – öreg vagyok – s attól félek, (hisz abban a
korban vagytok) egyszer csak végleg kirepültök szárnyaim alul.
– Édes anyám… soká voltam fészek nélkül nagyon – susogta halkan és
elhallgatott. Végtelen szomorúság vett erőt lelkén, érezte… úgy érezte,
nem lesz többé anyjával, nem lehet többé vele abban a viszonyban, mint
volt. Ha Lőrincz elveszi Lollyt – idegen lesz hozzá ő is, mint a
többiek. És anyjának Lőrinczczel kell maradnia… neki nagyobb szüksége
lesz reá, mint neki. Igen… ez a két nagy sötét szem, a mely annyit
szenvedett s szenvedése oly gyengéddé tette, nem fog többé oly szomorúan
tekinteni reá, mint most. Ez a kéz, a mely végig simítja a homlokát…
hideg leszen hozzá. Ez az ajak, a mely most ajkait érinti, elveszti
bensőségét.
Szeretett volna leborulni anyja előtt s elrejteni fejét ölében és sírni,
sírni…
És az öreg asszony – ki csupa érzés volt, ki érezte fia lelki állapotát,
nem tudta, mi marja, de tudta, hogy boldogtalan. Szeretett volna oda
hajolni reá… s kikérdeni, mije fáj, megkérdeni, adhat-e balzsamot
lelkére, tehet-e érte valamit. De hogyan? És eszélyes lett volna megint
Lollyra vinni a szót? Azt hitte, ez volt oka fia bánatának. Úgy hitte,
az ilyen sebet legjobb hegedni hagyni s nem nyúlni hozzá. Így hát nem
szólt egyik se semmit.
Ott ültek egymás mellett némán… keresve tárgyat, nem hallva egyebet e
perczben, mint a szivük dobogását. Pedig nehéz volt az egymás
hallgatását elviselni.
Lenn végre kocsirobogás.
– Előállott a kocsim, mennem kell, – mondta Gábor s lassan felkelt
helyéről, keresve egy szót, a melybe mindent bele tudjon foglalni, a mit
e perczben érez, anélkül hogy valamit mondana, a miből édes anyja a
közelgő veszedelmet kiérezné.
De hát a szem mindezt még jobban kifejezte. Hallgatva megcsókolta kezét,
aztán ajkait. Édes anyja hevesen a kebléhez szorította fiát. Soká,
némán, összeforrott ajakkal csüngtek egymás keblén.
Az öreg asszony zokogott… aztán egyszerre kitépve magát fia karjai
közül, csillogó könnyes szemmel mosolyogni igyekezett.
– De milyen gyerek vagyok én vén asszony létemre – hiszen pár nap mulva
látlak megint… Ugy-e?
Gábor nem birt szólani. Némán, szinte szédülve, ingó lábakkal az ajtó
felé haladt, ott megfordult, visszanézett, anyja tekintetét kereste.
– Gábor… akarsz nékem tán valamit mondani? Szólj, mi bajod? – kérdte az
öreg asszony rekedt hangon, megremegve. De már ekkor fia hirtelen, gyors
mozdulattal kirohant az ajtón.
Csak a léptei kopogása hallik, aztán ez is elhal. Most a kocsi dübörög
lenn a kavicsos udvaron… Egy fordulat s az is eltűnik.
És az öreg asszony egyedül maradt.
[Illustration: És az öreg asszony egyedűl maradt.]
10.
– Ez aztán a meglepetés öcsém. Tán csak nem untad meg már a
brinza-kosztot – fogadta Ádám nagy örömmel s nevetve Gábort.
– Nem bátyám, csak egy kis búzakenyérre vágytam megint – mondta Gábor és
mosolygott, annyi hét óta először.
– Kapsz mindent, a mit szemed, szád kiván. Paraszt szívet, meg paraszt
konyhát… Ugy-e Cziczellém.
– Ki-ki azt kap nálunk, a mit érdemel – mondta a lány kezet nyújtva
Gábornak. – Te néked a kezünket nyújtjuk? – mondta szeliden mosolyogva
reá.
– Épp erre van szükségem… Csak is erre, – felelt Gábor hevesen.
– Gyere be fiam s beszélj, látom sok mondani valód van, te meg lányom
láss a reggeli után, öcsémet kiéheztették ott fenn az ostyepka
birodalmában.
A két férfi bement a kis dohányzóba. Letelepedtek a kandalló mellé, pár
perczig mindkettő hallgatott. Aztán Gábor gyorsan, szinte hadarva mondta
el e pár rövid hónap történetét, de nem titkolva el semmit, még szerelmi
tragédiájukat sem.
Ádám végig hallgatta, egyszer se szólt a szavába, csak lassan pipált s
csak azt nézte, a mint a csibukjának a füstje lassan karikázik a légben.
– Tehát – szólalt meg, hogy Gábor elhallgatott – így végződött a
felsőmagyarországi hadjáratunk. Hm… Vajjon az öreg Gábor mit szólna, ha
hallana ezekről a másvilágon.
– De hát mi lesz így velem?
– Teveled? Te persze atyád végrendeletére gondolsz. _Akkor_ tán még
lehetett volna valamit tenni. Most már késő. Hallgass reám. Atyád
tévedett… most már, hogy itt lenn jártál nálunk, elmondhatom azt, a mit
előbb nem mertem volna néked elmondani…
– Beszélj, – mondta Gábor rekedten az izgatottságtól.
– De mit beszéljek hiába, nézd az Alföldet, ott vannak a parasztjai,
azoké a jövő, mert magyar a világnézletük, magyar az érzésük.
Valamennyinek az anyaföldön áll a lába, és felfelé tekint. Magyar nem
hajtja meg fejét még Istene előtt sem, még azzal is emelt fővel beszél.
Ennek energiájában – mely legerősebb a világon – szívósságában bízok.
Hiába akarták az utolsó évek őrült nemzetgazdaságával tönkre tenni,
hiába nyomták az egyetlen igazán magyar nemzetgazdasági faktort, a
földet, csak gyarapodott s lerázta válláról a terheket. Él fajunk s élni
fog, mert erős és életre képesebb mind a többinél. És hiába, az fogja
Pestre is rányomni bélyegét, mint már rá is nyomta az irodalmait
müvészetére, hisz az Arany, a Petőfi hatása érzik lépten nyomon. Nézz
ki, látod ezt a rengő buzavetést, – mondta feltárva ablakát – ezt magyar
kezek vetették ide, itt a magyar föld szivét hallhatod verni… ide jere.
Én nem teszek semmit, csak nézem őket s vállaikra támaszkodva megyek az
egyensúly egyenes útján. Ebben élek, ezekkel élek s úszom az áramlattal…
Értesz?
Gábor úgy érezte, mintha álomból ébredne. Derült arczczal, nyugodtan
felkelt s gyámja vállaira támaszkodva, szinte mámorosan szívta be magába
a magyar föld áldott illatát!
11.
A magyar faj megismerését Erzsébeten keresztül kezdte meg. Ezer kérdést
intézett hozzá, akárcsak a vak a vezetőjéhez, midőn lehullott szeméről a
hályog és látni kezd. Mint ki még a tárgyakat csak tapintja, látva alig
ismeri meg.
– Mondd Erzsébet és te nem vagy soha nyugtalan, ideges?
– Valahogy csak lesz, sehogy még nem volt, így mondják a falunkban.
– De ha valamit kivánsz, akkor mit csinálsz?
– Megvárom, hogy az a valami beteljesedjék. Ha jó, örülök neki, ha
rossz, akkor is elég időm marad búsulni felette, ha már megtörtént.
– Szerettél már?
A leány elpirult, de azért nyugodtan felelt,
– Különös kérdés. Igen,
– Szeretsz még?
– Igen, még mindig.
– S ha az a valaki nem vesz el – teszem fel? – kérdte Gábor nyugtalan
szemmel vizsgálva tekintetét.
– Akkor – mondta a leány s lehajolt, hogy egy mezei virágot letépjen –
akkor azon fogok igyekezni, hogy egyéb vágyaimat is mind elöljem azzal
az egygyel, a melyben a többi mind benne foglaltatott.
– Miért?
– Mert akkor a boldogsághoz így kell eljutnom.
– Hisz ez a lemondás.
– Nem, ez a vágytalan boldogság, az a melyről kedves poétám Czóbel Minka
a verseiben beszél. Én az ő tanítványa vagyok. Szeretem, mert éppen a
filozófiájában magyar. Magyar és ezért evolvált, mint a hogy papa
mondja. Igaza van, a vágytalan boldogság a legtisztább a világon.
– Nagyon okos vagy, de ezt nem értem.
Furcsa volt, új volt néki, a mit a leány mondott.
12.
Másnap két táviratot kapott. Az egyik anyjától jött:
«Lőrincz tegnap jegyezte el Klienigstein Lollyt, az esküvő szeptemberben
lesz. Reménylem, mielőbb haza jösz. Lőrincz ügyeinek rendezésében
segítségedre szorulunk. Ádáméknak sok szépet, ölel csókol
Anyád.»
A másik: «Ma jegyeztem el Lollyt. Bocsásd meg szerelmemet. Szeretem, nem
tudok nélküle élni. Szeretlek – s barátságodra szorulok. Gyere minél
előbb haza. Elvár… vár
Testvéred.»
És midőn Gábor a két táviratot elolvasta, feltekintett. Szobájából az
udvarra látott. Egy nagy cseresznyefa alatt állott Erzsébet. Egész arcza
nyugalmat lehelt. Sötétkék szemei ragyogtak, telt, kissé napbarnított
arczán, nyoma se volt a kételynek, ajkain szinte kevély mosoly, egész
lénye lelki egyensulyát fejezte ki. Mögötte a puszta széles lapja, rajta
fehér házak, csendes fehér gulyák s mind e felett a magyar ég végtelen
kékje.
13.
Este Ádám cselédjei holdvilágnál csépeltek. Ádám, Erzsébet és Gábor
vacsora után, a verandán telepedtek le. Föl hozzájuk hallatszott a
munkások dala. Rossz termés volt az idén, rozsda marta az úgy is
megritkult gabonát, de azért a részesek daloltak s daluk
életboldogságról beszélt.
Lassan ők is hármasban lementek a géphez… Lőrincz házasságáról
beszéltek, de azért másra gondolt mind a három.
– De, hát én velem mi lesz? – szólalt meg egyszerre Gábor.
– Te… szólalt meg atyja helyet Erzsébet – te köztünk, velünk maradsz.
Megismered a Tisza partját.
– De hát én fenyvesekben nőttem fel!
– Meg kell ezentúl a mi fűzfáinkkal is elégedned… Bánod a cserét?
– Nem én, szinte azt hiszem, soha nem is láttam fenyőfát.
– Látsz majd ezentúl is egyszer évente, karácsonykor – nevetett Ádám.
A cséplőgéphez értek. Csodálatosan hatottak a holdfénynél az ide alá
iramló fehér árnyak, a melyeknek erős határozott lépéséből azonban ki
lehetett érezni, hogy biz ezek igazi emberek s nem fantomok, hiszen itt
még a holdvilágnál is tesz és alkot az ember. A kis gép vígan dudolt,
derűlt volt a marokverők nótája:
«Én Istenem, Istenem,
Mire van a szerelem?
Szivárványos az ég alja,
Nem jól van a fejem alja…
Gyere babám, igazítsd meg,
A jó Isten áldjon meg.»
Erzsébet egy marokverő lánynyal elkezdte a kévéket hordani. Fehér
batiszt ruhája nem ütött el az otthon szőtt gyolcs ruháktól. Ádám
ugyanazt a nyelvet beszélte, mint annak a gazdának a szava, kihez
szólott.
– Lesz gabonánk István?
– Kevesebb jóval mint tavaly.
– Szorult a szeme?
– Tavaly volt elég, a jövő meg Isten kezében van.
– Abban, Gábor, a magyarok Istenében – mondta Ádám Gáborhoz fordulva s
rátette a fiú vállára a kezét. Erzsébet már ott volt mellettük.
– Nem megy – nevette – ha gazda lánya lennék, nem venne el senki. Rossz
marokverő vagyok.
– Hát a magyarok Istene annak teremtette a báró kisasszonyt a mi –
mondta István gazda, figyelve, a mit azok beszéltek – tán majd csak
esztán se feledkezik meg róla.
14.
Egész augusztust gyámjával töltötte Gábor. Lőrincz esküvőjéről csak
Nifforné írt szorgalmasan, változatlan pontossággal, minden két-három
nap levelet Gábornak. Az esküvő Niffor Tomiéknál lesz szeptember 15-én.
A lakodalom nagyszerűnek igérkezik, Bécsből is jönnek sokan, az esküvőt
nagy caroussel előzi majd meg (furcsa gondolat!), természetesen Ádámékat
is elvárjuk az ünnepélyességekre. Legalább alkalom lesz Ádámnak
Erzsébetet bemutatni. Igen – legjobb alkalom lesz erre – mondta utána
Gábor. «Vőfély, négy lesz, te – és Klienigstein Hanzi vezetitek a
menyasszonyt, aztán a két Bálványossy fiú (hogy Miczi jóvá tegye így a
Júlián esett sérelmet), a menyasszony uszályát Tomi két fia fogja vinni
apród-ruhában. Nyoszolyólányok: Bálványossy Julie s két vagy három bécsi
comtesse, a násznagyi tisztet meg Niffor Tomi, Czobor Ádám és Niki bácsi
töltik be, hogy így családjaink mind képviselve legyenek.»
Így írt meg az öreg grófné majd mindent, a mi előadta magát – csakhogy a
szive érzéseit ne kellessen megírnia. És Gábor is csak a faktumokat
olvasta a levélből s nem akart mellé semmit, de semmit gondolni.
– Tán már az esküvő ténye is csak mint rideg, száraz elvont esemény tűnt
fel előtte? Csak ha Lőrinczre gondolt, akkor áradt túl érzéssel is
lelke, akkor szeretett volna még tenni, akkor ébredt fel lelkében a régi
tettvágy.
Lolly?… Csak az utolsó két találkozás Lollyja lebegett szemei előtt.
Elragadóan, szépen, de hidegen – szívtelenűl.
15.
Egy augusztusi estén történt. Ádám Tisza-Füredre ment. Gábor egyedül
maradt Erzsébettel. Kinn ültek a terasseon s csendes szívvel azt
hallgatták… hogy tér nyugalomra az egész falu. Most épp a gulya kolompja
hallik, a kert alatt halad el…
– Milyen jó is a nyugalom… – mondta Gábor messze nézve.
– Kivált annak, a kinek az otthonában van a nyugalma is.
– Más nyugalmat el se képzelek…
– És oda fenn… nem szerettél köztük…
– Testem, lelkem ide húz. Nem vagyok én közéjük való. Aztán meg amott az
egészben önmagamat láttam… Meg fáradt is vagyok. Az én véremben nincs
meg már a küzdelem vágya.
– Pedig szép, szép lehet egy eszméért lelkesülni, azért tenni! Én
sajnálom, hogy nem férfinak születtem…
– De hisz így van vágyad…
– Csak tréfálok. Jó így, így a legjobb…
S a leány csak mosolygott nyugodtan. Arczán nyoma sincs a bánatnak,
küzdelemnek. Szinte egy vonása sem árulja el azt, hogy van valami ott
túl annak a falunak a határán is, s hogy ott körömszakadtáig foly a
küzdelem és ennek a küzdelemnek a neve: élet. És mégis úgy érezte, ez a
leány megértette azt, a mit alig ismer. És nem félhet semmitől, mert
passzivitásában el hagyja maga felett rohanni a lét s nemlét esélyeit és
nem fél sem egyik, sem másiktól, mert – mint mondja – s mint a hogy
Gábor érzi is rajta – vágyai nincsenek.
– És – kérdte Gábor valami titkos ösztöntől megkapva – ha szeretni
fogsz, hová lesz nyugalmad?
– Abba helyezem, akit szeretni fogok…
– És te csak boldog szerelmet képzelsz?
– Csak. Mert azt, ki engem nem szeret – azt én se tudnám szeretni,
érzem…
S a leány nyugodtan, biztosan mondta ezt, érzett rajta, hogy ez így
lesz, hogy ez máskép nem is lehetséges…
Párbeszédüket egy szolga zavarta meg, ki oda lépett a leányhoz s valamit
súgott a fülébe. Gábor észrevette, hogy az megrezdült, aztán felveszi
kalapját, feláll s elindul a falu irányába.
– Hová mész?
– A faluba, egy betegem, egy szegény öreg asszony haldoklik, ahhoz.
– Mehetek veled?
– Jere.
Elindultak. Az est már tökéletesen leszállt. A nyugati ég hamvaskék
alapjából azért még kiváltak a fehér házak. Az estharang is szólott, a
hazatérők csizmái is csak kopogtak a járdán. – Mintha itt most minden
ember boldog lenne – mondta Gábor – ki hinné, hogy e pár házon túl
valaki haldoklik?
A leányra nézett, az nem sietett, annak nem változott az arczkifejezése.
Szívtelen talán?…
Beléptek a házba. Az asszony ott feküdt a vaczkon. Igen szegény lehetett
s nagyon öreg. Egy pár rozoga bútor volt csak a házában, a melynek
alacsonyak voltak a gerendái, piczinyek az ablakai. Az ágy mellett egy
szál fagygyúgyertya volt, – de volt ott egy nagy csokor virág is. Olyan
mint a milyeneket Erzsébet szokott kötni.
Az asszony nem tudott már beszélni. De a mint meglátta a
«Miasszonyunkat», megtört fényű szemei még felvillantak. Szinte az élet
tért vissza beléjük.
A leány nyugodtan mosolyogva leült ágyára, megigazította fejét,
takaróját s végig símította homlokán a kezét. Gábor leült a szoba
sarkában egy rozoga székre s nézett. Erzsébet nyugodt hangon beszélt az
asszonynak. Elmondta a kis udvar száz baját. Mindegyik szárnyasról
tudott hírt adni az öreg néninek.
– Tudod Terka, az a kisebb gyöngytyukom rosszul költ. Mind összetörte a
tojásait. Most hozattam Pestről egy másikat… az öreg tyúk meg
megdöglött.
Az öreg asszony sajnálkozva nézett fel.
– Azt a kappant meg, a melyik a kis csirkékkel járt, megczibálta multkor
a czirmos.
Az öreg asszony úgy látszik mind ismerte őket, nagy figyelemmel
hallgatta a szavait. Erzsébet csak beszélt, nyugodt arczczal. Az öreg
asszony szemei meg mind üvegesebbek, mind merevebbek lesznek… egyszer
csak egyet sóhajtott – meghalt.
A leány csak mosolygott szelíden tovább. Odahajolt reá, lenyomta tágra
nyilt szempilláit, aztán felvette a nagy bokrétát az asztalról s
virágokkal hintette be az öreg asszonyt, ki folyton mosolygott ott a
fehér virágok alatt.
A házban erős virágillat terjengett.
A leány még egyszer körülnézett, aztán lábujjhegyen, ujját ajkára
emelve, kiszaladt a szobából. Gábor követte.
– Furcsa – mondta aztán hosszú hallgatás után – nálatok a halál jobban
hasonlít az élethez, mint oda fenn az élet maga…
És oly jól esett néki, hogy e perczben a leány nyugodtan a szemébe
tekint.
16.
Este, hogy Ádám hazajött, soká beszélgettek még a délutáni jelenetről.
– Látod Gábor, ime a magyar superioritása minden faj felett. A fantázia
és a rationálismus fakultásai közötti összhang és egyensúly teszi őt a
világ egyik legerőteljesebb népévé. Ez az asszony nyugodtan halt meg,
mert tudta, nem rossz helyre jut a földbe (van-e a parasztnak kedvesebb
helye a világon?) s mert tudta, hogy a halál se nem jó, se nem rossz,
hanem a lét szükségképeni és bizonyos vége. És így van népünk az elemi
csapásokkal is. Jégverés után, akkor, midőn a be nem biztosított «urak»
jajgatva lamentálnak tele hét határt, a parasztgazda, ki tán többet
vesztett, mert mindennapi kenyere is vele ment az elpusztult terméssel,
nyugodtan hazamegy s ujra dolgozni kezd, mintha semmi se történt volna.
– Hisz ez jóformán a keletiek «málese».
– Csakhogy, ha a keleti ember háza leég, hát nem panaszkodik s igaz,
hogy így kiált fel: «máles» – Allah adta, Allah elvette: a magyar
paraszt se fog panaszkodni, csakhogy azonnal a leégett ház ujra
építéséhez fog. A magyar parasztban a keletiek fiatal fatalismusába már
a nyugati népek tettvágya van beoltva… legfőbb elve: élni az életet. Így
mondja azt még typikus vallásában, a nazarénizmusban is, bár itt hozzá
teszi: «ha már egyszer ránk van mérve. Hisz a halál nem veszedelem, az
élet meg kötelesség». Ha valamivel több rationalismus lenne bennök,
sajnálnák itt hagyni a földi javakat, ha pedig valamivel több fantázia
mint kéne, rettegnének az ismeretlentől. Nincs a magyarban semmi
túlságos, harmonikus a nyelve, az észjárása, a filozofiája, még a
vallása is… Ezért jó itt, nagyon jó.
De azért Gábor csak pár napig maradt. Mind jobban áthasonulva magyarrá,
«turán» lett belőle, mint a hogy Ádám szokta mondani. Szeptember elsején
aztán haza utazott Kálnára, hol még Lőrinczczel akart házassága előtt
találkozni. Ádámék három nappal az esküvő előtt, egyenesen Ujvárra
készültek – ott fognak majd találkozni.
17.
A hogy Kálnára ért, egyenesen édes anyjához ment be, Lőrincz éppen
cserkészni volt. Ott ült Nifforné a kis dolgozószobában, előtte a
szokott himzés, körülte minden kedves tárgya. Arcza is derültnek akart
látszani, de azért szemein hosszú fátyol. Látszott egész lényén, hogy
szenvedett.
Soká némán ültek egymással szemben.
– Szeretted? – szólalt meg egyszerre édes anyja. – Nagyon?
– Szerettem, de már nem szeretem – mondta Gábor a meggyőződés hangján.
És az anyja szemében egy pillanatra az öröm fénye csillant meg.
– Én… – s most arczára ismét fátyol borult – tulajdonképpen örülök a
házasságnak. Lolly okos leány, sokat látott. Eleget járt a világban
arra, hogy most már kipihenje magát. Szereti is Lőrinczet – s ismét
fiára nézett – így hát végre is nincs okom, hogy ellenezzem a
házasságot.
Meg _akarta_ szeretni minden áron a fia jövendő feleségét.
– Igazad van, nincs okod.
– És… te?
– Én sem ellenzem. _Én_ (s e szót önkénytelenül hangsulyozta) úgy se
vettem volna el.
– De hisz – vágott szavába anyja.
Hát Lőrincz szólt volna?
– Igen… akkor kértem meg, midőn azt hittem, hogy mégis tán jobb lesz, ha
_én_ veszem el, mintha Lőrincz – a mint kimondta e szavakat, már meg is
bánta.