mindent más szemmel fogtok ám látni. Addig majd a szenvedés megtanít
benneteket is az elnézésre. Nevettek a Niki bácsin!… Hej nékem sok
galibát okozott életemben. Már a te atyáddal (szólt Gáborhoz fordulva)
kötendő frigyemet is ellenezte, hát még a tiéddel… ez az öreg bolond
mindig irígykedett a Nifforokra. Ostoba viszály ez is, a mely két
családot tett századokra boldogtalanná… a helyett, hogy századok
boldogságában egyesítette volna. Második férjem ellen is mindig
áskálódott, midőn főispánná nevezték ki, nem szégyelte az ellenzék élére
állni s pártoskodni ellene… csak azért, mert ő is az akart lenni. De hát
én mindezt megbocsájtottam neki. Mert sajnálom, mert tudom, hogy
szerencsétlen ember, ki sokat szenvedett maga is, és mint a kicsinyes
embereket mind, úgy őt is megviselte a sok kis, való vagy csak álmodott
baj, melyek aztán az önmaga életét csak úgy mint a környezetét
tűrhetetlenné tették.
– És a lányok… mit tartasz a lányokról?
– Mit tarthatnék mást, mint ti mind. Szegény, szegény boldogtalan
teremtések. Sötét mult sötét árnyai. Nem e világba valók.
2.
Vagy tizennégy nap elteltével, egy reggel arra ébredtek, hogy Lőrincz
kanyarót kapott s egy pár napig nem hagyhatta el a szobát. Pedig Lőrincz
nagy mulatságokat tervelt, Gábor hazajöttének tiszteletére tűzijátékot,
bált akart rendezni. Szegény Lőrincz bizony nem valami nagy örömmel
vette tudomásul, hogy pár hétre el van a külvilágtól zárva.
Gábornak ez mindegy volt. Sőt (be kell vallanunk önzését) még örült,
hogy így többet lehet öcscsével. Egész nap szobájában ült, felolvasott
neki, beszélgettek jövőjükről… légvárakat építettek. Este pedig az udvar
jött be hozzá s nagy kártya-partiekat rendeztek.
A betegség Ádámék látogatását is elnapolta. Hetekig nem jött vendég a
kastélyba.
Egy este Lollyról volt szó.
Lőrincz hevesen, csak úgy, mint már egyszer, oda vágta, hogy nem érti
bátyja viselkedését.
Miért nem veszed el, ne légy oly válogatós. Jobbat tán nem is kaphatsz
nála!
Gábor csudálkozva nézett reá. Öcscse mélyen elpirult s aztán zavartan
akadozva folytatta:
– Miért ne vennéd el, én azt hiszem, boldoggá tenne _még_ téged is.
– Még engem is? – kérdte Gábor élesen.
– Téged nehezebb lesz, mint mást.
– Miért?
– Mert nehezebben vagy megérthető, mint más.
– És _te_ mondod ezt nékem.
– Én s miért ne mondanám én?
– Mert _te_ vagy a legnehezebben érthető s legnehezebben vezethető
emberi lény, a kit ismerek… Gábor ezt hevesen mondta, a mint kiszaladt a
szó a száján, tudta, hogy öcscsét nagyon megsértette. De már akkor késő
volt.
– Igazad van, – mondta Lőrincz gúnyosan mosolyogva – én vagyok a
legkomplikáltabb masina, kit ismerek, de hát itt van az én jó bátyám,
leszen az a masinisztám, – s megölelte Gábort. Megölelte… de a csepp
üröm ott maradt a lelke mélyén, egy csepp üröm… Meg a Lolly képe.
Pár napra ezután Lőrincz már majdnem tökéletesen helyreállt. A parkba
már kijárhatott, sőt már egy este ki is lovagolt. Egy este, úgy fél
kilencz felé, éppen midőn vacsorához indultak volna, félreverték a
szomszéd falu harangját. Lángtengerben állott a szomszédos Ballaháza
felső része, a czigányváros. A kastély férfi lakói pár percz alatt
tűzoltó-díszben rukkoltak ki, uradalmi tisztek, cselédek, mind, az egyik
öreg komornyik, egy inas és – a lábbadozó Lőrincz híján.
Gábor is ment volna, de édes anyja visszatartotta
– Ne menj, látod Lőrincznek nagyon rosszul esne.
Gábor megértette – s hon maradt.
A vacsora is így késett. Már kilenczre járt az idő s még szó se volt a
tálalásról.
A billiárd-teremben voltak. Lőrincz idegesen próbálgatott egy nehéz
formát a billiárdon. Csak a billiárd-golyók koppanása hallatszott,
különben mélységes csend volt. Az öreg grófné patienceokat rakott, Gábor
olvasott. Egyszerre Lőrincz letette a dákót és sápadtan a felindulástól,
reszkető hangon így szólt.
– És… az bánt leginkább, hogy ti… miután ma hűvös éjszaka van – ha
egészséges lettem volna, sem eresztettetek volna ki az oltáshoz.
Hangja olyan éles volt, mint a beretva. Gábor idegesen felnézett
könyvéből s már felelni akart. Tán éppen olyan élesen vágott volna
vissza, de anyja csendesen intett neki. Az anyai szívnek több tapintata
van.
Így nem felelt az igazságtalan vádra egyik sem.
Lőrincz egy pillanatig várt – azt hitte, azt remélte, felelnek valamit s
így majd kiöntheti lázongó szivét. De hát azok hallgattak… némán
eltűrték, a mit mondott.
A vacsoránál csendben, némán ült mind a három. Nem hallatszott semmi,
csak az evőeszközök koronkénti csörrenése. Az öreg Johann nesztelenül
szolgált fel. Az ablakokon bevilágitottak az égő falu ide pirosló
lángjai… Oly csend volt, hogy tán még a szivük dobbanását is meg
lehetett volna olvasni.
Az öreg asszony nem evett. Könnyei egyenkint hulltak a tányérjára. Maga
sem tudta miért, de sírt. Tán megérezte e perczben a közeledő szakadást
a két fiú között.
Lőrincz komoran, szemlesütve evett, egyszerre odaintette Johannt és
súgott neki valamit. Johann lehozta a viola d’amourt, Lőrincz csendesen
elvette tőle s félre ült a fal mellé egy magas székre és elkezdett egy
szomorú, régi Tinódi-féle nótát játszani, de olyan keservesen, mint tán
még soha azelőtt.
Meg akarta engesztelni őket. Szóval sohase birta volna kinyögni azt, a
mit hegedűjén olyan mesterileg fejezett ki. A szenvedést, a melyet
okozott, a saját keserűségével, bánatával akarta eloszlatni.
Édes anyja csak sirt, Gábor pedig kereste, kereste öcscsének tekintetét,
a mely azonban el volt távolodva még e perczben is tőle, még e perczben
is, midőn bocsánatát kérte.
Soká ültek így, addig míg csak a csöndes szomorú dal hangzott. A közeli
nyomorból – csak a lángok fénye jutott el idáig, – de az a másik nyomor,
a mely e perczben a három ember lelkén keresztül iramlott, tán még
vígasztalanabb volt az amazok szenvedésénél is.
Nifforné homlokon csókolta fiát, midőn kiment. Gábor megfogta a két
vállát s erősen megrázta.
– Lőrincz szeretsz még? – kérdte keserűen.
És Lőrincz hegedűjén elhalt a hang s udvariasan, sok szóval felelt a
kérdésre, de azért most már szembe nézett bátyjával.
3.
Egy szép juliusi reggelen Miczi jött át Lollyval látogatóba. Miczi
teljesen az öreg asszonyt foglalta le, hogy így Lolly egyedül
maradhasson a két fiúval.
– Rég készültünk átjönni, de hát Miczivel nem jöhettem, félt – féltette
a gyerekeket, hogy elkapják a kanyarót, papa meg Hanzi Bécsben voltak s
így várnom kellett.
– És mit csínált Lolly grófnő azóta? – kérdte Gábor.
– Untam magamat, mint Ujváron rendesen. Mit tehettem volna mást? Azt
hiszik, mulatság ez az élet?
– Hát milyen életet szeret a grófnő? – szólalt meg Lőrincz.
– Szeretem a szabadságot s mindent, a mi a szabadsággal jár… lássa
férfinek születtem.
– Hiszen szabad – annyira, mint senki.
– Maga is azt találja Lőrincz, hogy annyira szabad vagyok?
– Nem tudom, nem ismerem még eléggé.
– Pedig azt szeretném, hogy megismerjen. Márfay jobban ismer, magyarázza
el a karakteremet öcscsének.
– Én – _neki?_ – És Gábor maga sem tudta hogy miért, de az utóbbi szót
erősen hangsúlyozta.
– Jól van grófnő, de tán üljünk itt le egy kicsit.
A park nagy fűzfájához értek, a hatalmas fát körülvevő gombaalakú kis
tabourettekre telepedtek le. Lolly egy pillanatig élesen szembe nézett
Gáborral, szinte kihívóan, aztán közönyösen a porondot kezdte piros
napernyőjével piszkálni.
– Hát igazán elmondjam, mit tartok magáról?
– Tán csak nem hiszi, hogy félek a kritikájától?!
– Tudom, a grófnő semmitől se fél…
– De igen, önmagamtól félek…
– Ezt értem – mondta félhangon Gábor s aztán beszélni kezdett, de most
már határozott erős hangon. – Erősen modernizált kisasszony… és pedig
osztrák kiadásban. Tiszta, mint a kristály s azért nem átlátszó. Hideg-e
vagy csupa érzés? Ki tudja, ki felel erre? Talán az, a ki majd a szívébe
írja a nevét? Vagy az se. Mert annak majd nem bocsájt meg… hisz sokkal
büszkébb, semhogy megbocsájthatna annak, ki lenyűgözte… Uralkodik még
önmagán is, annyira uralkodásra született… Hát hogy tűrné el más
uralmát?
– Beau paysage d’un beau pays. Nem, nem vagyok ilyen szubtilis lény,
mint a milyennek csupa irántam való jóakaratból öcscsének lefest.
És ime, elhintette a konkolyt a két fiú között, Lőrincz tekintete
megakadt Gáboron s arcza egy pillanatig kétkedő nyugtalan kifejezést
öltött fel.
– Szeszélyes, bolondos teremtés vagyok. Ma ilyen, holnap olyan. Érzéseim
vezérelnek s így sohasem tudom, hová jutok és milyen eredményre. Kit
egyszer megszerettem, azt egészen a szivembe zárom – igen a szivembe…
És kihívóan nézett Gáborra – aztán Lőrinczre tekintett, ki némán,
kigyulladt szemekkel, mereven figyelte.
– Lőrinczczel barátságot kötöttünk. Mert érzőbb s a mellett nem olyan
romlott czynikus, mint én s maga Márfay. Igen, mert maga is, én is, azok
vagyunk. Nem tehetünk róla. Részben az élet tett azzá. Magát a Kosmos,
engem Bécs. Lőrincz folyton falun volt. Lássa, tanítson meg arra, hogy
higyjek annak, a mit érzek, és hálás, örökké hálás leszek.
Lőrincz zavarodottan tekintett maga elé, Gábor gúnyosan mosolygott.
– Nézze, nézze, Lőrincz hogy mosolyog, nem hisz abban a mit mondtam, és
nem hiszi azt, hogy maga megértett engem… Nos Márfay, nincs igazam, nem
találtam el a gondolatát?
– Dehogy, Gábor érti magát s engem még jobban és így nem nevethetett
rajtunk – mondta Lőrincz, pedig igen jól látta Gábor mosolyát s
boszankodott is rajta.
Gábor nem felelt. Úgy érezte, hogy Lőrincznek e perczben hallgatnia
kellett volna.
– Nem érünk mi sokat. Én azt hiszem, az élet azzal, hogy mindent vagy
nagyon sokat adott meg nékünk – elvette tőlünk az egyetlen kincset, a
boldogságot – így szólt Lolly s leeresztve legyezőjét, e perczben oly
szép volt, mint a minőnek Gábor (legalább e pillanatban úgy hitte) még
sohasem látta.
– A természet mindent kiegyenlít. Nekünk megadta mindazt, a mire a
boldog ember – az egyszerű, a szegény ember vágyakozik a boldogság
híján. Mit ér mindez? Mulatság! élvezet! Az-e? Nézze Gábort, bejárta a
félvilágot, látott embert annyit, mint az előtt egy pár generátio alatt
se láttak. Ismeri a sivatag mákonyát, s a párisi meleg házak levegőjét.
Mit ér neki mindez? Azt hiszi Lőrincz gróf, hogy azért boldog? Nézzen a
szemébe. Én ismerem, sohase lesz az és sohase fog senkit se boldoggá
tehetni…
Igy szólt s mély, szürke szemeivel hosszan a szemébe nézett elébb az
egyiknek: Gábornak, a _kiről_ beszélt, s aztán Lőrincznek, a _kinek_
beszélt.
– Tekintsen engem. Azt hiszi tudom, hogy mi a nő hivatása? Mit ismerek
az életből? Hallgassa meg életrajzomat Lőrincz: egy diplomata gyermeke,
14 éves koromig három székvárosban éltem. Atyám szeretett s atyám _tud_.
A tudás almája fanyar – ezután mi? Tizenöt éves koromban, midőn már
Szent-Pétervárt, Londont s Párist, abból a mit papa mesélt s a mit
barátnőim pletykáztak, ismertem, azt hittem, ismerem már az életet is –
letelepedtünk Bécsben. Papa alig birta fizetni adósságait. Hogyne!
Hiszen diplomata volt, vagyona meg kevés. Láttam, hogy adják férjhez a
fiatal leányokat. Az élet ezen oldalát akkor ismertem meg, midőn Miczi
férjhez ment. Miczi nem volt ostoba – s nem is volt rossz leány. Nos –
Tomit ismerik. Puis quoi? A magam debut-jét is elmondjam?…
Nos, mindig ünnepeltek – s épen ez utáltatta meg velem a társaságot. A
legtöbb ostobaságot egy ünnepelt leány hallja s nekem az a
szerencsétlenségem volt a mellett, hogy magam nem voltam ostoba…
Felnyíltak tökéletesen a szemeim. Ülve hát nem maradtam, meg is kértek
nehányan. De hát hogy mertem volna _én_ olyanhoz menni (pedig hát volt
köztük nehány olyan is, a ki szeretetreméltó s becsületes ember volt) –
ki nem ismert. Maguknak beszélek magamról, szeretném, hogy tudják,
milyen vagyok. Úgy érzem, barátaim, Gábor mindig az volt, bár a maga
módja szerint, magát pedig mindig ott éreztem a Gábor oldalán…
Míg így, hevesen szenvedélyesen beszélt, igazán nagyon szép volt.
Szemeinek lencséi kitágultak, úgy, hogy szinte sötétek lettek belé a
szemei, homloka szélesebbnek, ajkai nyugodtabbnak látszottak mint
rendesen. Senki se hitte volna, hogy ez a szűzies homlokú, nőies leány,
a hirhedt bécsi jucker-comtesse: Klienigstein Lolly.
A két fiú lélegzetét visszatartva, megfeszített figyelemmel hallgatta.
Egyszerre önkénytelenül szembe néztek egymással és elvörösödött
mindkettő.
– És… és… – kiáltott fel önkénytelenül Gábor, hogy valamit mondjon.
– És mit még? – kérdte a leány – ki lesz elég erős nékem valaha
megmutatni az utat, a melyet követnem kell? Pedig erősnek, nagyon
erősnek kell lennie annak, a ki majd elvesz. Ki magyarázza el nékem
gyengéden, de azért erős kézzel fogva meg a kezemet, hogy mi az asszony
hivatása? Ki fogja kigyomlálni lelkemből azt, a mit az élet plántált
beléje, úgy, hogy meg ne sebezzen, sőt hogy ez által új életre ébredjek…
Várom a megváltómat… Az, a ki egyszer életében olyat fog mondani, a mi
egy kézzel lerántja a világról a hazugság leplét… annak megcsókolom a
kezét – s uramnak, parancsolómnak nevezem. Eh, de mit filozofálunk itt
hiába – hánykor lesz az ebéd?
És most már a két fiú nem mert egymásra nézni többé, felkeltek mind a
hárman és lassan, nagyon lassan felmentek a kastély felé.
E perczben csak a leány mozdulataiban és vonásain volt életerő, bizalom,
erély kifejezve. Igen, mert e perczben már a két fiú tudta, hogy
vetélytársak: féltek egymástól s féltek e leánytól.
Mi lesz velök?
4.
Midőn az ujváriak kocsija elrobogott, Lőrincz kiment vadászni, Gábor
pedig felment anyjához. Egy darabig csendesen, szótlanul ültek a kis
boudoirban. Az öreg grófné hímzett, fia merengve némán ült oldalán. Az
ablakon a késő nyári estalkonyat teli szinei ragyogtak keresztül.
Narancs fényben úszott minden, a nyitott ablakból ide látszó közeli
templomok ablakai visszaverték a lenyugvó nap piros fényét, a távolról
haza térő csordák kolompja, meg tücsők cziripelés hallatszott.
Gábor egyszerre végig simította homlokát s aztán szeretettel, bizalommal
nézett anyjára. S úgy érezte, hogy végtelen boldogság rejlik abban, hogy
itt e kis szobában, otthon van, a révpartra jutott… Tekintete az édes
anyja tekintetével találkozott, ki mintha csak e perczben valami
elhatározásra jutott volna, arcza oly gyorsan változott át, s ajkai oly
idegesen rezdültek meg. Előbbi nyugodalmas vonásai, szinte keserű
kifejezést öltöttek fel.
– Igen Gábor, már rég akartam e tárgyban veled beszélni. És a mai nap
éppen a legalkalmasabb reá. Tudom, ne tagadd, szerelmes vagy. Tudom, (az
anyai szív sohase csalódik) Lollyt szereted.
Aztán látva, hogy Gábor nem is igyekszik mentegetni magát s nem ad rá
tagadó választ – még nyugtalanabb, még keserűbb hangon folytatta:
– Lásd, ez a leány nem néked való. Mit akarsz vele? Te zárkózott, komoly
fiú vagy, mint a milyen az atyád volt. Daczára, hogy annyi évet
töltöttél külföldön, otthonülő, háziasember maradtál s tán éppen ezért.
Mit akarsz vele? Hiszen ennek a lánynak egyéb gondolata sincs, mint a
fényűzés és a pipere…
Nifforné elhallgatott. Míg beszélt, folyton fia arczvonásait vizsgálta s
most úgy látta, hogy az végtelen szomorúságot, keserűséget fejez ki.
– Édes, édes fiam, ne sértsen az, a mit mondok. Anyád beszél hozzád,
érted, anyád! Csak javadat akarom. Édes fiam… mosolyogj reám… nézz reám
szeretettel – tekints fel reám!
S a fia fejét két kezébe temetve, hosszan-hosszan nézett a szemébe, míg
csak szemei fel nem vidultak, míg csak szemeiből minden más el nem
mosódott a gyermeki szeretet végtelen, mély kifejezésén kivül.
– Úgy Gáborom… most már nem félek ezen az úton haladni tovább, – mondta
s még mindig két kezébe tartva Gábor fejét, annak homlokát ajkaihoz
emelte.
– Anyám – mondta Gábor megrezgő hangon – ma jobban szeretem, mint valaha
szerettem és azért sohasem fogom elvenni… Ezt igérem neked.
– Édes, szegény fiam, úgy úgy – látod ez jól esett… El fogod felejteni,
mert hiszen látod, lehetetlen, hogy igazi szerelem legyen az, a mit
iránta érzesz. Nem szeretheted benne az asszonyt, mert hiszen épp az
hiányzik belőle. Czifra báb, ragyogó tollú arany madár… de nem életre
való. Aztán milyen nevetségesek velem szemben. Tudod, Miczi miről
beszélt azalatt, míg ti oda lenn jártatok a kertben? Hogy Lolly milyen
jól ért a ruhavarráshoz, hogy csinálja a ruháit stb. Kétszeresen ostoba
asszony. Mint Nifforné nékem Márfay leánynak, ki egy Márfay neje volt s
egy Márfayt szült – mer ez a bábu ilyet mondani?… Mintha egy Márfay
Gábor viskóba vinné a feleségét! Annyira boszantott, hogy azt mondtam,
minden ruhámat magam csinálom most is… és menyemtől is azt fogom
megkívánni…
Gábor nem állta meg, még e komoly pillanatban sem, hogy anyja
filippikáján ne mosolyodjék. Egyszerre a Márfay nagyasszony gőgjét látta
felébredni a Niffor had ellen, pedig most már második férje révén
hozzájuk tartozott.
– Csakhogy nevetsz fiam, bár bevallom, jobb szeretném, ha ezen
boszankodnál. Kis aranyszájú katiczabogárka, hízelegni akart nékem, de
nem ért vele czélt. Maga varrja a ruháit?… Hiszen csak Ultzelnál hatezer
forintnál többet tesz ki a Lolly három éves kifizetetlen számlája, egész
Bécs tudja, hogy már-már pörbe akarta az öreg diplomatát fogni… Tomi
izzadta ki ezt is értök… Ilyen meny kellene nékem éppen. Örülök, hogy te
is beláttad, pedig hogy kerülgetett a Lolly is engem. El akart velem a
konyhába és az éléstárba jönni, be akarta járni a svájczereit, megnézni
velem, hogy nő a káposzta, mintha bizony a gazdaságomhoz jött volna
látogatóba, nem is hozzám. Ezek a mai kis juckerkisasszonykák azt
hiszik, hogy azért, mert czigarettával szájukban jönnek a világra s az
«Imitátio» helyett Gyppel élnek, azért, mert tennist játszanak és angol
czipőket hordanak, nagy dámák s mi, a régi gárda tagjai, olyan szakácsné
és tenyész-állat közötti productumok vagyunk… Szegény kis leányok… Ha
tudnák, ha tudnák – s az öreg asszony jóízűt nevetett, de úgy, hogy még
a könny is kicsordult a szeméből, – igen, de a fiaink, azok kellenek
nékik… Ugy-e nem veszed el fiam… Ugy-e nem?
– De édes anyám, hát nem néked szóltam volna ez esetben legelébb? Kihez
fordultam volna bizalommal máshoz, mint hozzád Azt hiszed, egy perczig
titokban tartottam volna, ha komoly szándékaim lettek volna vele?… Hogy
szeretem – arról nem tehetek. Édes atyám végrendelete megtanított a
megismerésre, szeretem őt – szeretem minden hibájával, a melyet tisztán
látok, szeretem kételkedve benne – szeretem ostobán, bolondul… De nem
veszem el!
– Édes fiam, – s az öreg asszony boldogan átölelte fiát és hosszan
átölelve tartotta, nem is álmodva, hogy a nagy veszedelem nem erről az
oldalról fenyegeti, nem is álmodva, hogy az a másik, ki előbb cserkészni
ment, most ott ül egy nagy tölgyfa alatt az erdőben és sápadtan néz bele
a puska csövébe… Majd felszökel s oda dől a nagy fa törzséhez és
megcsukló hangon zokogni kezd… Zokogó, csukló hörgése betölti az erdő
nyugalmát.
5.
Este Gábor bement Lőrinczhez, ki pedig egész vacsora alatt nem tekintett
reá, és vacsora után kisiklott a billiárd-szobából azon ürügy alatt,
hogy a titkárjával van dolga.
Lőrincz kiváncsi arczczal felkelve ágya mellől, hol gondolatokban
merülve ült – fogadta.
– Parancsolsz valamit? – kérdezte reszkető hangon.
– Édes anyámmal beszéltünk egy fontos thémáról, azt akarom közölni
veled.
– Ülj le öregem… Nem vagyok fáradt, örülök, hogy bejöttél – mondta
zavartan.
– Lollyról beszéltünk vele, mondta Gábor hirtelen s Lőrincz szemébe
nézett. Az elveresedett, a mellette levő asztalról gépiesen vett fel egy
pohár vizet s lehajtotta.
– Lollyról? – kérdte aztán közönyös hangon.
– Igen, Lollyról, édes anyám beszélt róla. Szivemhez szólott,
megmagyarázta végtelen bölcseségével, hogy mit ér – s elém tartotta
jövőm tükrét, ha elveszem. Elmondtam neki mindent s elmondtam azt is,
hogy úgy gondolkozom felőle, mint ő – és…
– Igen, azt, hogy szereted, – mondta Lőrincz majdnem élesen.
Gábor egy pillanatig csodálkozva nézett reá.
– Tán csak nem hiszed – szólt most Gábor, majd oly élesen, mint ezelőtt
testvére – hogy azért beszélek ellene, mert _én_ szeretem s mert
észrevettem, hogy te is belebolondultál. Igen… észrevettem…
Lőrincz már e pillanatban belátta, hogy helytelenül s méltatlanul itélt,
de már késő volt. A megtörténtet meg nem történtté nem tehette senki.
Csak úgy, mint Gábor, nem változtathatott azon, a mit kimondott. Egy
pillanatig szembenéztek, szótlanul, némán mind a ketten.
Tegnap még testvérek, ma már vetélytársak voltak. Majd Gábor szólalt
meg:
– Igen-igen. Nagy szerencsétlenség, nem tudom, a fátum vagy más okozta.
Valószínűleg az ő akarata volt ez. Ezzel akarta tán erejét megmutatni.
Látod, édes testvérem – mondta most lágy elérzékenyült hangon – eddig
egyedül küzdöttem, most majd ketten tán könnyebben küzdünk meg a közös
ellenséggel. Nyujtsd jobbodat, erős támaszod lesz e kéz s legyen a tied
az enyém. Szembeszállunk azzal, a mi reánk nézve csak a legrosszabb
lehet. Faragjuk e ferde, e lehetetlen helyzetből vígasztalásunkat.
Merítsünk abból erőt, hogy egymást támogatjuk… Testvérem!… Gáborom…
szeretett bátyám, – és Lőrincz, a ki már napok óta kerülte bátyját,
elérzékenyült, mintha csak megmozdult volna valami a szivében, oda dőlt
a testvére keblére s úgy érezte, itt van a legbiztosabb helyen széles e
világon.
– Látod, édes Lőrinczem! Nem nekünk való dolog ez. Tegyük fel, hogy én
venném el – s tekintsünk el attól, hogy ma már te is szereted. Mi lenne
akkor? Mi történne velem? Édes anyánk oly tisztán, oly bölcsen
magyarázta el nékem ma, hogy nem tehetek egyebet, mint hogy szavait
ismétlem…
És gyorsan pár szóval elmondta azt, a mit Niffornéval ma este
megbeszéltek.
– Látod, lehetetlen nekem és még nehezebb lenne te néked.
Ismét többet mondott, mint kellett volna. Úgy, hogy Lőrincz azon kezdett
el töprengeni, hogy miért veszedelmesebb ő reá, mint fivérére nézve…
6.
Pár nap mulva kora reggel jött be Lőrincz Gábor szobájába – ki egész
éjjel nyugtalanul hánykolódott ágyában és csak reggelfelé aludt el.
– Ma – kezdte akadozva – hírt kaptam Ujvárról. Carousselt rendeznek,
reám is számítanak…
– És?
– Hát én elfogadtam.
Gábor hallgatott.
– Ne haragudj ezért reám, mit tehettem volna egyebet.
– Az igaz, mit tehettél volna egyebet.
– Annál is inkább, mert már a multkor, mikor itt voltak (ismét
akadozott) megigérte, hogy egy hármas hajtó-iskolában Bálványossy Julie
és Lollyval együtt lovagolok. Ezért… most… mindennap át kell mennem
Ujvárra. Úgy-e, nincs ellenedre…
– Ellenemre? De hát hogy és mi jogon szólhatnék én bele abba, a mit
teszesz?
– Ha így beszélsz, lemondok. Látom szemedből, hogy nem tetszik néked.
– Édes Lőrinczem – semmi esetre sem tartanálak vissza semmi mulatságtól
sem. Aztán meg azt hiszem, _kevésbbé_ veszedelmes lesz reád nézve, ha
mindennap látod, mintha _nem_.
– Én is azt hiszem, mondta Lőrincz alig palástolt örömmel – aztán meg
Bálványossy Julie is ott lesz – mondta, így akarván megnyugtatni Gábort.
– Édes öregem… légy nyugodt. Látod… erős leszek.
És Gábornak eszébe jutott, hányszor, de hányszor ismételte önmagának e
frázist az utóbbi két év alatt.
Erős? Erős, mint az orchidea, erős mint a japáni csecsebecsék, erős,
szilárd, mint a velenczei üvegek s aranylánczok… Pedig! Jaj annak, a ki
gyenge.
7.
Gábor egy reggel, midőn Lőrincz gazdaságában volt elfoglalva, átment
Tomiékhoz. Egyedül akart beszélni Lollyval. Szerette volna tudni,
egyoldalú-e a dolog… vagy pedig igazán Lolly oldaláról jött a
veszedelem? Tomiék még nem keltek föl, midőn a kastély udvarán
belovagolt. Lolly épp az istállók felé tartott – lovaglóruhában.
– Grófnő, megengedi, hogy elkísérjem?
– Hogyne, édes Gábor, várjon reám egy perczig. De rég nem láttam! Úgy
látszik, most kerül.
Gábor nem felelt… Pár pillanat mulva Lolly lóháton jött vissza.
– Nos… mit akar?
– Tehát igazán azt hiszi, hogy valami fontos dolgom kell hogy legyen,
mert átjöttem?
– Nem hiszek semmit, nem tudok semmit. De örülök, hogy látom, – ritka
emberrel kedvesnek kell lenni, – már udvariasságból is.
– Lolly. – Mit akar? – kérdte Gábor hirtelen, élesen.
– Mit akarok? – kérdte Lolly meglepett arczczal. Most ki akarok
lovagolni, holnap – s egy év mulva… úgy mint mindig, békét. A boldogság
úgy-e ebben áll?
– A boldogság? Boldogságról beszél?
– Mért ne beszélnék a boldogságról? Higyje el, a boldogság minden
embernek hatalmában van. Jöhet olyan percz, midőn csak kezét kell
kinyujtani utána s birtokába jut… Maga azonban mindent elkövet arra,
hogy soha el ne érje…
– Másról beszél, mint a mit kérdtem.