melyen Hanzi ült, a hátára téve, másikkal a taktust verve, énekelni
kezdett. Niki és Stapszi két oldalán álltak, segítettek a lánynak fújni.
Lolly kihívó mozdulattal kisérte a kuplét, Niki a halántékán levő gyér
hajat símogatta, Stapszi jodlizott. Mindnyájának meg szinte karikát
hányt a szeme.
Miczi karját a herczegnőébe fűzve oda állt a zongorához, Stázi néni
pedig, ki eddig valami pikáns történetkét beszélt el fontoskodó arczczal
Klienigsteinnek, abba hagyta mondókáját s áhítatos arczczal, édeskésen
mosolyogva hallgatta a kuplét.
Gábor, Lőrincz, meg Poldi szájtátva bámultak a kurjongató éneklő
csoportra.
A kuplét nem dalolták végig, az utolsó versszakot Lolly hirtelen
megszakítva, karját Niki vállaira fűzte s szédítő gyorsasággal
keringőzni kezdett el vele.
– És maga tán csak nem hágy ülve? – kérdte Julia Lőrinczet, merészen oda
állva elé.
Ezek is tova siklottak… e perczben a salon tulsó ajtói felnyiltak s a
czigány-zenekar folytatta az elkezdett marsot.
Poldi odakúszott Bálványossynéhoz s neki és Stázi néninek szörnyű borsos
adomákat kezdett el beszélni s azok rendkívüli érdeklődéssel hallgatták.
Az öreg kutya szent arczokat vágva csak beszélt, a zene szólott, s Tomi
öntelt mosolylyal nézett végig az úgylátszik pompásan mulató társaságon.
– Gábor!
– No, Lonczi, mit akarsz?
– Ne mennénk…?
– Csak tánczolj tovább… nézd, Lolly intett néked.
Most Hanzi is felugrott a zongorától és a haldokló Miczit repítette
végig a termen.
Egy óra multán abbahagyták a tánczot. Lőrincz lassú, fáradt mozdulattal
kivette a primás kezéből a vonót. De korántse játszott oly melegen, mint
szokta, minden pillanatban megszakította a játékát s mentegetőzni
kezdett, hogy nem szokott közönség előtt játszani, hogy már oly rég nem
volt hegedű a kezében, hogy így, hogy úgy… végre egy félórai játék után
belemelegedett s játszott úgy, hogy még Poldi szava is elakadt a
hegedűje hangjára.
Lolly kisuhant a balkonra, hol már Gábor várt reá.
Felettük a csillagos ég, álomterhes csillagos éjszaka, akáczvirág illata
a légben. Fülemüle száll a közeli erdőkben Lőrincz hegedűje elsírja oda
benn a szerelem dalát… csend a szívben.
Pár perczig hallgattak.
– Ért már? – kérdte Lolly.
– Igen, értem már.
– Nem igaz, felelt rá hirtelen a leány, engem senkisem értett meg, még
önmagamat se értem.
– Mondja, mit akar nékem mondani?
– Azt akarom, hogy megértsen.
– Miért? Mi jó háramolhatnék ebből magára és én reám?
– Azt akarom, hogy ne ily hangon beszéljen én velem.
– Mégis, azt hiszi az elébb…
– Nem hiszek semmit, nem tudok semmit. Nem is akarok tudni semmit…
– Én azt akarom, hogy megtudjon mindent. Ah! Gyűlölöm ezeket. Nézze ezt
a hadat! Ezek a fiúk udvarolnak nekem, de azért sem a Niki, sem a
Stapszi el nem vennének soha. Szegény vagyok nekik, még tán nevem sem
elég fényes nekik a – Bálványossy herczegeknek. Hiába van hatvan ősöm.
Ez nékik nem elég… Pedig jó birkák ezek a fiúk. Lágyak. Nem félek tőlük,
nem tudom mit csinálnék belőlük, ha feleségök lennék…
– Miért mondja el ezt… _mindezt_ én nékem?
Lolly nem felelt, csak a hegedűszó hallatszott.
– Feleljen.
– Miért? Mert valakinek el kell, hogy mondjam. Maga az utamba jutott,
látom a homlokán, hogy becsületes. Azért nevezem így, mert bár ezek mind
tisztalelkű emberek, nem tudnám őket becsületeseknek nevezni. Bizonyos
perczekben nem lennének azok… Lássa én jucker-lány vagyok. Tudja úgy-e,
mi az, de hogyne tudná? Hát az, a mi egy negyed óra előtt voltam; de
azért nem mernék ezek közül egygyel sem, tán a Poldi bácsit kivéve (s
ezért nevezem bácsinak) itt egyedül a csillagok alatt e tárgyról
beszélni. Nem mintha félnék valakitől, ne értsen félre, csak az önmagam
méltóságától félnék. Egy hajszálnyival több, mint kéne… s én leugranék
fejjel lefelé erről az erkélyről, és _ezt_ nem kívánom magamnak…
– Itt hagyjam?
– Nem, _maga_ maradjon. Magától félek. Maga maradhat itt. – Mondja,
hiszi hogy én szeretni is tudnék?
– Nem.
– Igaza van. Lássa, a kit én szeretnék, olyan nincs. A kit annyira
tisztelnék, hogy visszaadhatna önmagamnak. A ki azzá tenne, a mi vagyok.
A kitől félnék, mert ha lágy lenne velem szemben, erőt adna önmagamat
legyőzni, ha kemény, erőt elbirni sújtó kezét. Ismer ilyen férfit?…
Ugy-e nem?
– A maga környezetében nem.
– Ezért lássa, vígasztalásra szorulok. Szán engemet?
– Nem szánom.
– Köszönöm, ez jól esett. Nem tűrném el, hogy valaki szánjon. Pedig
magának feltártam a lelkemet… S így, jogot formálhatna rá.
– Nincs a grófnővel szemben semmiféle jogom. Jöjjön be, lássa megfázik,
ki van melegedve…
– Maradjunk még, _benn_ fázom, nem itt.
– Jöjjön, _kérem_, hogy jöjjön be.
És Lolly engedett. Lőrincz már bevégezte játékát. Túlságos szomorú volt
nékik, nem értették meg, de tapsoltak neki.
Most megint Hanzi ült a zongorához, egy bécsi dalra tanította a
czigányokat.
– Nem így van Hanzi, jaj de hamisan játszol. S oda állva mellé, az új
kuplét kifejező mimikával dalolni kezdte.
39.
A társaság úgy tizenegy felé szétoszlott. Poldi hamarább megszökött már,
Gáborral elhatározták, hogy hajnalban indulnak a sajtosokhoz.
Gábor Lőrincz szobájába ment. Pár perczig hallgattak, majd Lőrincz törte
meg a csendet.
– Nos, hogy állsz vele?
– Sehogy – s így a legjobb.
– De miért? Hisz szép, okos, megért téged… ez nem elég?
– Nem, mert én nem értem meg… én nem bízom benne. Tudja isten miért, de
sohasem hiszem azt, a mit mond…
– Bolond fiú, mindenkiben kételkedel.
– Én kételkedem? És _te_ mondod ezt _nékem_. Anyánkban, benned, Ádámban
kételkedtem valaha?
– Én, a helyedben elvenném.
– Inkább vedd el te Bálványossy Juliát, öregem, jobb lesz, mint
tanácsokat adni nékem…
– Hát már te is! Nem szeretem, nem rokonszenves a családja…
– Pedig éppen ilyen feleség kéne néked. Egyenes, okos, kissé tán hideg
leány, ki miután szeret, éppen veled szemben érző. Kell-e több ennél?
Aztán olyan nyugodt, olyan összhangzatos, olyan egységes a lénye. Semmi
félszín, semmi árnyalat… olyan mint anyja, jó magyarfajta. Szókimondó,
itt-ott tán hatalmaskodó is, de azért a legjobb leány a világon, ki
kitünő élted párja lenne… ki…
– Ki, attól félek, egy szép napon el találna náspángolni – vágott
szavába Lőrincz nevetve.
– Bolond gyerek! És aztán? Az se ártana koronként néked… felelt rá épp
oly derült hangon kaczagva Gábor, – néked boldogságodhoz csak egy dolog
hiányzik s ez a családi élet. Tele vagy jótulajdonsággal, a legérzőbb,
legmelegebb ember vagy, kit ismerek… csak – eddig érzéseidet méltatlanra
pazaroltad. Pilléből fecskévé kell válnod s fészket kell raknod fiú…
Nehogy úgy járj öreg napjaidra, mint Niki bácsi. Kár volna, ha egy
Hausfräulein oldalánál öregednél meg.
Gábor egyszerre, a Lőrincz arczkifejezését látva, tudatára ébredt, hogy
bár e perczben az igazság igéjét hirdette, rossz útra tévedt. Megingatta
öcscse bizalmát.
Megijedt. A szó szinte elakadt torkán. Egy pillanatig hallgatott, aztán
megragadta öcscse mindkét kezét, egész testében megrázta, szinte ki
akarta rázni abból a kedélyállapotból, a melybe e perczben jutott.
– Higyj nekem, hidd el, ne érts félre, hogy bármikép is beszéljek, vakon
kell, hogy bennem bizzál… Hiszed azt, a mit mondtam?
– De, hisz Gábor, figyelemmel hallgattalak, olyan szépen beszéltél –
felelte udvariasan mosolyogva Lőrincz.
– Meg akarsz házasítani, látom. Ezért hálás is vagyok.
– Ne úgy fiam. Látod ez fáj. Légy egyenes velem, mond ki mindazt, a mit
e perczben érzesz, hogy így megérthessük egymást.
– Hogyne, hogyne Gábor. Hisz tudod, hogy te vagy az én «öregebb»-em.
– Ne tréfálj e perczben. Úgy se jő szívedből a tréfád.
– De ha biztosítalak, hogy nincsenek, – mondta Lőrincz és átölelte
bátyját. – Leszek pilléből fecske, ha az öregebbem úgy akarja. Csak ne
holnap még! Egy-két napig várj még!
– Ne tréfálj, érts meg. Hisz mindezt csak azért mondom, mert _hidd el_,
féltelek.
– Te is? – szólt most hirtelen, elváltozott, keserű arczczal Lőrincz.
– Hát ki még?
– Óh, mind. Tomi és a felesége attól félnek, hogy mésalliance-t
csinálok, anyám, óh értem, ha nem is szólt… te, mindenki…
– Nos, egy okkal több, hogy megházasodjál. Akkor legalább mindenkivel
egy véleményen leszesz… de hát, felelj erre, ezentúl is bizodalommal
fordulsz hozzám?
– Ugyan kiben biznék, ha benned nem.
Átölelték egymást, de azért mind a kettő érezte, hogy maradt vissza a
lelkében valami, a mi, ha nem többel, de egy hajszállal távolította el
őket egymástól.
40.
Gábor és Poldi hajnal óta jártak. Bebarangolták az ujvári havas egész
vidékét, végtére egy kis szűk völgyben telepedtek le. Hatalmas kősziklák
vették a hasadékot körül, a hasadék közepén tengerszem volt. Semmi nyoma
az életnek. Távol, távol a küzdelemtől, itt csak csend, nyugalom.
– Látod, ide járok el néha… Szeretem e helyet.
– Olyan mint egy Böcklin – mondta Gábor.
– Az olyan, ez a kis világunk egy része, hiszed, hogy még ez is
szervesen függ össze a Niki vénasszonyos tetteivel – nevetett Poldi, bár
igen komolyan értette.
– Hogyan érted? Magyarázd ki magadat. Érdekel a dolog…
– Nos, ez természetrajzilag épp úgy utolsó státiója a mi
mindenségünknek, mint szegény öreg Nikink. A sajt-tenyésztés füvei,
tájképe, a szál erdők ősfái után jön a magasztos pusztulás, a
tengerszemek sziklavilága… értesz?
– De hát a mi talajunkat tán még meg lehet termékenyíteni!
– Mi rajtunk akarsz változtatni gyermek? Hogyan? Meg birsz küzdeni a
fajjal, elég erősnek érzed magad, szembe szállani azzal, a mit századok
állapítottak meg? Birsz új vért önteni ereikbe? Meg birsz küzdeni
századok öröklött, megcsontosodott erkölcseivel, szokásaival? Birsz új
érdeklődést önteni azokba, kik már igazán semmi iránt sem érdeklődnek?
Szinte megérezték, hogy már csak a semmittevés-, a pusztulásra jók.
Ültess hát e sziklákra pálmákat s gyönyörködj benne. És miért tennéd,
ambitió dolgozik benned vagy mi?
– De hát akkor mit tegyünk?
[Illustration: – Olyan, mint egy Böcklin.]
– Mit? Gyönyörködjél abban, a mit látsz. Hisz már maga ez a látvány is
ritka érdekes. Nézd… mily különös szép és gyönyörködtető a rothadó anyag
újjászületése, a kiválás processusa, hogy ád uj életet az, a mi már maga
életre képtelen. Trágyának nincs jobb ennél… Engem érdekel.
– De hát sohasem érezted szükségét annak, hogy ezen változtass?
– Öregen születtem, mint öreg halok meg… Sohasem akartam változtatni
ezen. Az ember egész jövőjével együtt születik. Nagyjából elő van írva
az útja… Tán változtatnak valamit rajta külső körülményei, sokat
mindenesetre nem… A végponthoz csak a vére viszi. Nevelőkben nem bíztam
soha… emberbarátokban se sokat. Reformátorokban meg éppen nem hiszek.
– Hogyan?
– Nos, igen. A reformátorok, akkor midőn születnek, a kor szüli őket.
Nem ők a kort. Lárifári, összeteszem a két kezem s nem akarok
változtatni semmin. Nem ítélek el semmit, csak gyönyörködöm…
– De, abban, a mit itt látsz, tán csak nem?
– Ebben jobban, mint másban. Végre is még jobban érdekel mint más, mert
ugyanaz az anyag, melyből magam vagyok. Nem akarok az ellen küzdeni,
hogy egyszer el fogok pusztulni, ez ostobaság lenne. Miért küzdenék hát
az ellen, hogy a társadalmi tért, melynek egyik kinövése én vagyok,
elpusztuljon. A világon minden csak azért jött létre, hogy végül
elpusztuljon.
Gábor komolyan hallgatta. Érezte, hogy neki is igaza van, érezte, hogy
egy más hang ennek éppen az ellenkezőjét mondja a lelke mélyén.
Melyiknek higyjen?
– Nézd, Poldi, nem hiszed, hogy vannak emberek, kik annak, a mit most
elmondtál, épp az ellenkezőjét vallják?
– Hogyne. Ugyanannyian vannak, mint azok, a kik azt állítják. Igazság
nincs, csak egyéni vélemény… Az emberek között még vannak olyanok, kik
meg vannak győződve. Ez a fiatalabb, erősebb része az emberiségnek. Ezek
a küzdők. Vannak olyanok, kik gyönyörködnek, ezek mi vagyunk, – mondta
Poldi mosolyogva.
– De én küzdeni akarok!
– Ezt nem akarja az ember, hanem teszi. Te fiam még czinikusabb vagy
(kedvencz szavam, ne vedd rossz néven, ha rád is alkalmazom), mint én.
Úgy hiszem, a legokosabb úgy élni, mint a hogy _én_ élek. Én az
úgynevezett igazság ezen oldaláról körülbelől meg vagyok győződve. Te?
meg vagy arról is győzve, a mit én mondok. Meg ennek éppen az
ellenkezőjéről is. Te fiam… küzdeni! Ugyan ülj le, fáradt vagy, pihenj
meg. Te nagyon is sok állomást tartanál még addig is… míg csak irányodat
megtalálnád. Tudod, ki küzd az egész családunkban, ki az egyetlen?
– Nos?
– Miczi húgom. Ő tudja, mit akar s halad ezen az úton… «ah cette petite
vie mesquine de Budapest m’étouffe» mondta Poldi utánozva Miczi hangját.
–? ’will halt a Weanerin sein. Tudod, hogy bámulom e kis czinegét. Ennek
van ereje… hidd el. El fogja vétetni Lőrinczczel Juliát, Tomit
kinevezteti valami fő-fő udvari méltóságra, be fog jutni a bécsi
legselektebb társaságba s gyermekeit… tönkre teszi.
– De hisz ez az asszony nem a mi húsunk, vérünk.
– Nem-e? Ugyanaz a faj, mint a legalsóbbak, csak más formában. Tót
katuska ez is! Minden nyafkaságával, ravaszságával, alattomosságával, a
tót minden kicsinyességével… Idősebb nénje a Niki bácsinak.
– De – szólalt meg Gábor határozott erős hangon – de hát most azt mondd
meg, én mit tegyek?
– De hát édes öcsém, mit akarsz te tulajdonképpen tenni?
– Nem ismered atyám végrendeletét?
– Hogyne ismerném. No és?
– De hát már ezért is _kell_ valamit tennem.
– Nos, tudod, mit ajánlok én néked? Végy el egy jó erős, anyának
született alföldi vagy dunántuli nemes kisasszonyt, kinek családja egész
biztossággal nincs a mieinkkel össze keverve. Vedd el, mondom, aztán
telepedj le falun. Gazdálkodjál, nézd, hogy nő a fű… s szüless újjá a
szerelmedben…
– De hát bolond fiú, ez nem az, a mire szántak.
– Mondd, hát ambicziózus vagy?
– Bárcsak az lennék!
– Nos, hát akkor mit akarsz? Akkor úgy se csinálnál semmit,
biztosítalak. Csak elnyomnának azok, ha a legjobb akarattal feküdnél is
neki a dolognak, kiket kapaszkodási tehetséggel áldott meg a sors. Az
emberiség halad, halad előre s minket csak seper maga előtt.
– De te festesz.
– Én festek. Magam se tudom, hogy miért. Tán ezzel elfelejtem, hogy
élek. Festek… mert azt hiszem, ez vígasztal.
– Ah há, tehát szenvedsz?
Az öreg bölcs végig tekintett kék szemeivel egy perczig rajta, aztán
felkaczagott:
– Beszélj csak a saját bajaidról, attól felmentelek, hogy az enyémeket
is végig hallgasd… no rajta, beszélj!
– Poldi, bocsánat!
– Nem sértettél meg. Rinoczérus bőröm van. Meg nem is akartál sérteni,
tudom… Te, tudod, hány szeretője volt Bálványossynénak? – kérdte
hirtelen s arcza eltorzult a nevetéstől; Gábor meglepetve nézett rá.
– Nem, de miért kérded ezt?
– Hét s ezek között az atyád volt az utolsó – még a házassága előtt. Ő
még a «tett» embere volt. Kaczagott tompán s egyet lódítva egész testén,
felugrott ülőhelyéből s lengő hajjal lefelé kúszott a szakadék keskeny
szikla útján. Gábor elszomorodva ment az öreg kutya után. Egyszerre
Poldi ismét megállt.
– Rabszolgák vagyunk fiú, hibáinkon nem lehet változtatni. Azok, a kik
valamit elértek a világtörténelem folyamán – azok is rendesen az emberek
rossz tulajdonait hozták mozgásba – s nem erényeiket. Ha ha – cynikus
vagyok, az… az. Látom az életet. Te megjárod. Sokat vársz az élettől.
Ezt nem szabad. Nem álmokkal állunk szemközt, hanem az élettel. Érted.
Pozitiv dolgokkal.
– Mit nevezesz annak?
– No – majd elmondom. Hanem üljünk le, mert már fáradt vagyok. Így ide –
ez alá a kereszt alá. Furcsa hely ez arra, hogy az ember oly iszonyú
dolgokat mondjon, mint a minőket én e perczben mondani készülök, ha, ha…
nevetett az öreg kutya, kiben a cinismus került megint felül. – Félsz
Gábor? – félted az ártatlanságodat?
– Na, öreg, hagyjuk a tréfát.
– Hisz komoly vagyok. Nos – kezdem. Mi a szerelem czélja? A faj
fentartása. Jól van. És ezt a pap elé viszszük. No, én nem vagyok
ellene, azt találom, hogy oda való a pap elé, a sors tréfás volt ez
esetben is, mint mindig. No, de akik a «masinában» mást látnak. Ha, ha,
outfully shoking, mondanák barátnőid, a «Pall mall gazette» missei.
Ebből az aktusból fakad a házasság. Olvasd el Tolstoi Kreuzer-sonátáját.
Arról majd beszélek aztán neked. Gyermeki ragaszkodás? Felülről van.
Alulról?… No, de félek elrontom étvágyadat, te pedig ma még a Miczi
franczia konyháján vagy s ezt nem szeretném, va gredin… mondta, s Gábor
gyomrára ütött, – ez az utad – látod ott az út végén, az a tündérpalota
vár reád.
– És te? – kérdte Gábor.
– Én? Megyek a sajtosokhoz aludni. Festeni fogok ott valamit.
Gábor ugyan azt szerette volna megjegyezni, hogy semmi festőszerszámja
nincs vele, de aztán lenyelte a szót.
– Unom a Miczi konfiture-jeit. Az öreg herczegnének meg már elég
disznóságot mondtam el tegnap, még rágódhatik rajta ma este is.
– Avanti signe – kiáltotta s aztán futólag megérintve Gábor kezét, a
hegyek irányába kezdett koczogni.
Gábor pár perczig lefele haladt, aztán megállt s utána nézett.
Mily csudálatos lelki szövet. Mily óriási skálája az érzelmek- s
gondolatoknak. Ez ember, kit meghasonlott lelke bölcscsé tett, ugyan
annak a lelki szenvedésnek a humora néha sárral frecskelte be. Mert nem
volt méltó koronkénti viselkedése, szavai, önmagához. Szavai nem egyszer
határtalan cynikusak voltak s ebben kíméletet nem ismert ő, ki más
tekintetben oly gyengéd, oly finom érzésű volt.
Nagyon fenn s nagyon lenn járt mindíg.
41.
Csaknem elkésett az ebédtől. Már mind az asztalnál ültek, midőn
lóhalálban átöltözve, az ebédlőbe jött. A Bálványossyak már elmentek.
Neki nem volt terítve.
– Ah… de ilyen késő!… Már bocsáss meg, de asztalhoz ültünk. Azt hiszem,
ez a legudvariasabb volt, a mit tehettem.
– Hogyne, hogyne édes Miczi. Bocsáss meg, de hát olyan járatlan utakon
kódorogtunk, hogy nem csoda, ha elkéstem – szólt Gábor és leült Lolly
mellé, kinek másik szomszédja ma Lőrincz volt.
– Aztán Poldival voltál… nem rossz. Tulajdonképpen micsoda különös
passziója is van ennek a fiúnak, hogy így hegyen-völgyön kóborol. Hogy
meg nem unja – szólt Tomi vontatott hangon.
– Festőnek a természet egyetlen mestere – felelt meg neki Lolly s Gábor
szemei közé tekintett. Az hálásan mosolygott reá.
– Mindazonáltal illetlenek voltatok a Bálványossyakkal, ehez kétség nem
fér. Micsoda furcsa dolog volt így megszökni előlük? Nyafogta Miczi,
szemrehányó pillantásokat vetve Gáborra.
– Az igaz, bevallom, illetlenek voltunk. De hát be kell látnod, oly rég
nem láttam Poldit s annyi megbeszélni valónk volt együtt.
– Na jó van, jó… absolutiót adok. Hanem máskor majd nem engedünk néked
ilyen «escapade»-okat. Nem hiába utazott, látott annyit az ember, a
látottak elbeszélésével tartozik is barátainak…
Ezzel a kesernyés grófné abba hagyta a thémát, a melyet kimerítettnek
tekintett s atyjához fordulva a Bálványossyakról kezdett beszélni –
kedvencz thémájáról.
– Mi azalatt – szólalt most meg hirtelen Lolly – nagy barátságot
kötöttünk Lőrinczczel. Könnyű volt különben – egymásban találtunk
menedéket a Bálványossy had támadásai ellen, – nevetett jóízűen ötlete
felett. Lőrincz melegen nézett reá.
– Barátságot kötöttünk Lolly grófnővel – ismételte Lőrincz, Gáborhoz
fordulva, kissé a mentegetőzés hangján.
– Barátok voltunk már azelőtt is, magában. Azt akarom – így szóltam ma
Lőrincz grófhoz, kinek játéka annyi rokonszenvet ébresztett a lelkemben
– hogy bátyja távollétében – Gáborja legyek neki. S ő elfogadta az
ajánlatot.
Gábor Lőrinczre nézett. Ez maga se tudta miért, de zavarodottan nézett
bátyjára.
– Na, ez jól van így – mondta Gábor, egy pillanatnyi hallgatás után –
csak azt kívánom, kevesebbet harczoljanak együtt, mint a mennyit mi
szoktunk öcsémmel.
– Oh, mi nagyon megértjük egymást Lőrinczczel, legalább egy thémát
illetőleg.
– S mi az? – kérdte Gábor – majd észrevéve Lolly, hogy Lonczi mereven
szembenéz vele, boszankodott ügyetlen kérdése felett.
– Nos, a théma – a lovaglás meg a zene – nevetett Lolly, kissé gúnyosan.
Mindhárman elhallgattak.
E közben Hanzi nagy zajjal, szörnyű meidlingeni bécsi nyelvén a
Bálványossy fiúkat utánozta: Ah Lolly – die wären etwas für Dich, Gott
wie dumm.
Miczi, sem az öreg diplomata nem voltak egy véleményen vele. Kitünő
derék, gentlemannlike fiúknak tartották. E felett aztán nagy vita
támadt, alig fogytak ki a pro- és kontrából. Az udvar – pedig nézett és
hallgatott.
Ebéd után Lőrincz, Miczi, Tomi s az öreg Klienigstein a tarokk-asztalhoz
ültek.
Az udvar tízkor visszavonult. Lolly Gáborral a kis dohányzóban egyedül
maradt.
– Igen, Gábor, összebarátkoztunk Lőrinczczel. Azt hiszem, megért ez a
fiú s elhiszi azt, hogy az vagyok, a minek látszom. Maga kételkedik
bennem. Hogy meri-e azt tenni?… Ne mentegesse magát, érzem s ez bánt és
ezért szeretném, hogy megismerne.
– Én nem kételkedem magában, mert nem tudom milyen _igazán_ s így nem is
tévedhetek megismerésében.
– _Igazán_ – a szót megnyomta. – Hát komédiásnénak hisz. Miért lennék
az… de nem mentegetem magamat, çá me daigne. Lőrincz jobban megért.
Tisztább lelkű fiú, mint maga. Jobban szeretem. Igen… barátomnak fogom
fogadni. Majd ha ő megismer… akkor majd tán maga is meg fog érteni.
– Erre törekszem már rég. Nem voltunk eleget együtt. Tán ezért félek
magától.
– Mitől fél? Miben lehet ártalmára… Miért mondja el ezt nekem.
– Mert úgyis tudja. Ezt érzem.
– Mást nem?
– Sok mindent, sokkal többet, mint a mennyit elmondani birnék… Mit
tervez a télire? – kérdte, hirtelen más thémára vivén át a társalgást.
– A tél messze van még, még csak a tavasz «virágait» tapossuk. Az őszt
itt töltöm. A télen… istenem tán csak férjhez megyek már.
– Magától függ.
– Igen, az izlésemtől.
Gábor nem akart arról beszélni, amit a másik hallani szeretett volna,
más théma pedig e perczben egyiküket sem érdekelte volna. Majd pár
perczig hallgattak, ez alatt Lolly gépiesen a fényképeket nézte… majd
hirtelen felugrott, átment a szomszéd szobába.
– Gábor szörnyen untatott, elálmosodtam. Megyek aludni. Adio la
compagnia. Ezzel búcsút véve – kitánczolt a salonból.
42.
– Nagyon érdekel, – szólalt meg a mentegetőzés hangján Lőrincz, midőn
Gáborral egyedül maradtak hálószobájukban – aztán úgy érdeklődik
irántad. Már pedig látod, én akárkivel el tudnék – én az oly unalmas
társalgó – órákig beszélni rólad… az már barátom, ki rokonszenvezik
veled.
– Édes, öreg fiam, tudom, hogy így van. De hát Lolly rokonszenve
problematikus. Ne higyj neki. Azt hiszem, még arra is veszedelmes, akit
szeret. És barátsága?… Te rajtad keresztül akar engem megismerni.
– Azt hiszed? – kérdte Lőrincz kissé sértett hangon.
– No, ezzel nem akarom azt mondani, hogy irántad nem érdeklődnék… de
hát… csak tudnám miért? Miért éppen engem? Vagy igazán szeret? Vagy oly
rosszul megy a dolga a bécsi világban? Ki tudja…
– De szerény vagy Gábor. Hisz tudhatod, hogy mindenki érdeklődik itt
irántad, lehet mondani, a mióta élsz. De hogyne, hiszen atyád
végrendelete ugyancsak korán reád terelte a figyelmet.
– És te mit tartasz róla?
– Én egyenes, férfias, szókimondó, aranyszívű leánynak tartom.
– Tán igazad van. Bárcsak úgy lenne. Meg volna könnyítve életem –
elvenném.
– Vedd el Gábor, vedd el – mondta Lőrincz hevesen.
– Meglátjuk… tán csalódtam ebben is? – kérdte önmagától Gábor, a nélkül,
hogy feleletet tudott volna adni saját kérdésére.
MÁSODIK KÖNYV.
1.
A kis körútról visszatérve, pár elragadó hetet töltött a két fiú édes
anyja oldalán. Mindegyik érezte, hogy tán megsértette valamivel a
másikat s így felül akarták egymást múlni a szeretetreméltóságban.
Lőrincz annyira ment ebben, hogy még pár estére sikerült néki udvarát is
eltávolítani, úgy, hogy a legszűkebb családi körben töltöttek el pár
boldog estét…
És oly jól esett mindkettőnek ott, így hármasban, a nagy lámpa körül, a
billiárd-szobában, az édes anyai szív melegénél, elbeszélgetni az utolsó
hetekben látott, tapasztalt dolgokról.
Az öreg asszony abbahagyta patience-ait, elhallgatta a két fiú beszédét,
majd maga is hozzá szólott, mindig jósággal, enyhén, nem ítélve el egyik
csudálatos rokonát se, mindeniket mentegetve, magyarázva kicsinyes
hibáik eredetét.