lám-lám, alig hogy osztok, már a piros dáma kerülget. Úgy ám fiacskám.
Szerelmes beléd valaki… valaki, a ki nincs innen messze. Sieh’ das gute
liegt so nah’. Ugyan ki lehet? Ki lehet… nevette az öreg asszony és
meglegyintette ismét Gábor arczát. – Született Don Juan, a hány város,
annyi lányka. Ismerjük a Márfay fiúkat, mind egyformák, ismerem őket,
mind a hány, mind szerelmes volt belém… a Kázmér, a Niki és azt hiszem
atyád is, pedig akkor már öreg voltam. Téged is csak a vénségem ment
meg, úgy ám Gabriel… különben te is úgy járnál, mint a többi… De most te
Lőrincz, te emelj. Oh te rád kincs vár… gazdag lész, nagyon. De hogyan?
Utadba nincs, csak a fekete ember. Der treff König. Pedig a házasság és
a fény egymás mellett állanak. Gazdag nagy partiet csinálsz… Csak a
szerelmet, azt nem látom… Hol van! Ej, ej tu n’es pas Niffor mon fils.
Nálad is úgy kellene állni a constellátiónak, mint Gábornál. Csak nem
vagyunk partie-vadászok?… He?
Lőrincz ingerülten fel akart ugrani székéről, Gábor még idejekorán
észrevette és megnyugtatta öcscsét, intve néki és szelíden mosolyogva
reá. Az öreg herczegné nem vett észre semmit, csak vetette a kártyát
tovább.
– Koronák, királyok vesznek körül… fényes polczra jutsz – csak kérlek,
ne mondd el Tominak, mert sok álmatlan éjszakát okozna neki az irígység…
Mondd, szólalt meg egyszerre, letéve a kártyát és stechert emelve
szemeihez: Tetszik neked Bálványossy Julia?
– Ugyan néni, már te is?
– No, csak ne olyan ingerülten. Öreg néni kérdhet egyet-mást, még olyat
is, a mit különben még a páternek sem mondanánk el a gyóntatószéken. Jól
van, hát _még titok_. A Miczi él, hal az eszméért. Lolly azt mondja,
akkor bele jutna az öreg Czéni herczegné társaságába. Furcsa! Én nem
törtem magamat annyira hajdanában s azért mégis mindig az elsők között
voltam. Persze én nemcsak a férjemmel jártam a világba, volt minden
ujjamra két udvarlóm. Miczikének meg nincs más soha, mint az örökös
Tomi! Nos Niffor-Bálványossy, nem is rossz combinatio. Jól hangzik: gróf
Niffor Lőrinczné sz. Bálványossy Julia herczegnő. És mondd csak,
herczegnőnek fogod czímeztetni vagy csak grófnénak?
– De édes néni, eszembe se jut elvenni.
– Eh, tudom, hogy nem beszélhetsz. Trés bonne éducation. Nos, én
grófnénak neveztetném csak. Egy Niffor nagyon is jó arra, hogy idegen
czímmel traktáltassa a feleségét… Végre is mint család, a mienk többet
ér!
Lőrincz látta, hogy e thémába nyakig merült az öreg asszony, tudta itt
nincs más menekülés, mint a búcsúzás. Felkelt s vele Gábor, azután kezet
csókoltak neki.
– Már? No de öreg asszony vagyok. Csak örülnöm kell, ha jöttök.
Visszatartani titeket nincs jogom, nem is tehetném. Néha jertek el
hozzám, majd beszélünk másról is. Aztán nem is vagyok olyan nagyon
előitéletes, én nem hiszek ezekben a lapokban… No, de majd máskor. Az
anyátokat csókoltatom s küldjön nékem abból a jó befőzöttből, nagyon
megköszönöm, ha küld.
Az ajtóig kisérte őket, ott lábujjhegyre pipiskedve, megcsókolta a két
fiú homlokát, majd könnyed bókkal visszatipegett kanapéjához.
Az előszobában már a két komorna várt reájuk. Egyszerre beszélt
mindkettő. Elmondták, hogy ez a hely (hol negyvenöt éve vannak)
türhetetlen, az öreg főméltósága nem tudja őket az idegenektől (az alatt
Tomi cselédjeit értették) megvédelmezni. Nem ád nekik elég bért, a
mostani cselédek sokkal több fizetést kapnak. Nem bánik velök jól stb.
Gábort a jó Isten tudja mi szállta meg, de szokása ellenére, egyszerre
nyersen, kiméletlenül leszidta őket.
– Hallgassanak. Ha nem tetszik a hely, ám menjenek. Kapunk komornát
annyit, a mennyi csak kell. És főleg pedig bánjanak tisztességesen a
főméltóságával… értik!
A két komorna elhökölt. Ehhez nem voltak szokva, Miczi és Tomi még
rendesen egy negyed órai audientiát adtak nékik… És ezek? Mit tehettek?
Bókolva lekisérték őket a lépcső aljáig és számtalan «kiss die Hand»
kiséretében kifejtették, hogy tulajdonkép nem «úgy» értették a dolgot.
Majd összedugott fejjel visszasiettek, a mai fiatalságot szapúlni.
35.
Úgy négy óra felé pompás négyfogatú mailcoach állott meg az újvári
kastély udvarában. Bálványossy herczegné leányával és két fiával, Miklós
és Márton herczegekkel érkezett rajta. Gábor és Lőrincz a szobájukból
nézték érkezésüket. Az egész inas-ármádia, a legnagyobb díszben futott
le eléjük.
[Illustration: Pompás négyfogatú mailcoach állott meg az udvarban.]
– Úgy látszik, várták őket – mondta Gábor. Tán táviratozott értök a
gondos Miczi – tette hozzá.
– Nem lehetetlen, hisz erővel el akarják általam vétetni a kis Juliát.
Nem mehet mégsem olyan igen jól a dolga Bécsben, hogy én rám szorultak.
– Jól megy, de tán kérője nincs. Ma már ritka madár a komolyan
számbavehető partie – nevetett Gábor – de menjünk le, mulatságos lesz az
érkezésüket látni. Kiváncsi vagyok, mennyire feledkezik meg megint
magáról Miczi.
Lementek a nagy salonba. Ott voltak már mind, együtt. Az öreg
Bálványossy herczegné Mária Teréziára emlékeztetett. Ősz, majdnem
egészen fehér haj, erős vonások, hajlott orr. Erős, majdnem túlerős
termet, a melyet igazán csak királynői mozdulataival mentett meg.
Leánya, Julia, hasonlított hozzá, csak soványabb kiadásban. Magas szikár
leány volt, túl hosszú karok és lábakkal. Sas orra, sűrűn összenőtt
szemöldökei voltak. Typikus bécsi kisasszony volt, mozdulatainak
merevségében csak úgy mint öltözési modorában, csak mint argotjában.
Külsőleg sokban hasonlított Lollyhoz.
Két fivérének (Niki és Stapszi herczegeknek – ez volt a gúnynevük)
soványságával csak öntudatosságuk tarthatott lépést.
A mint Gábor és Lőrincz beléptek a salonba, Miczi már ott hajlongott az
öreg herczegnő előtt, csókolva arczát s két kezét:
– Comme tu es gracieuse chére Leonie. Nem is mertem reményleni, hogy
eljön. De egy világért sem… Ilyen sárban! Mert úgy-e, nagy sár van?
Aztán a Bálványossy vár kocsi-útja oly meredek… Na persze, oly kitünő
kocsissal, mint prince Niki!…
– Én hajtottam, nem a bátyám. Tudok én is egy kicsit hajtani, ha nem is
születtem majoresconak, mint a Nikerl! – kiáltott szavába rikácsoló
hangon Stapszi.
– Ahá Stapszi herczeg? Fieus ő hajtott. Tudom, milyen nagy kocsis, hisz
a mult esztendőben a rotundában nyert is az egyik versenyen… De igazán
édes Leonie tu es adorable…
– Eljöttem s nem bántam meg. Az igaz, kicsibe mult, hogy kétszer fel nem
fordultunk, daczára, hogy a monarchia két leghíresebb sportsmanje ült a
bakomon. Se baj. Bár nem volna valami igen híres dolog a meredek bakról
(magam se tudom, hogy ültethettek engem oda föl – engem vén tyúkot!)
lerepülni!
– Talán pihenni fogsz ebédig.
– Nem szoktam. Nincs a véremben. Soha életemben nem aludtam nappal. Tán
a fiúk lemennek egy kicsit szundikálni. Mi? De nini, most veszem észre,
hisz azok a cousinjeid. Ah a Lőrincz! Vegye úgy Lonczi gróf, mintha
magáért jöttünk volna idáig… És a fiatal Márfay. Tiens, hazajött?
És elővéve lorgnette-jét, végig mustrálta a két fiút tetőtől talpig,
akár mintha csak paripák vagy csinos bútorok lettek volna.
– Ez Márfay, minden mozdulata, minden vonása Márfay. Furcsa, mennyire
rajta a két fiún a két család jellege. Az egyik a szőke Márfay, a másik
a tüzes… no nem… a barna Niffor. Egyik holdsugár, másik délinap. Régi
tánczosaimra emlékeztetnek.
Ez alatt Julia is oda ment a két fiúhoz és férfias mozdulattal
megszorította a kezüket.
– Márfay még nem ismeri a két bátyámat, ez itt a Niki, ez meg a Stapszi…
Becsületes nevükön Miklós és Márton.
A fiúk kezet szorítottak. Lőrincz kissé el volt fogulva, tul sokat
udvariaskodott, segített a herczegnének köpenyét levenni, Juliának pár
szót mondott «pompás arczszínéről», beszélt, beszélt, maga se tudta mit
és miért.
– És Lolly… merre jár? – kérdte Julia.
– Óh, az istállóban bizonynyal, – felelte éles hangon a nénje – istálló
hetessége van.
– Nékem is Miczus, felelt neki Julia, le megyek hozzá.
– Előbb azonban átöltözünk édesem. Öt óra, van s ti hatkor esztek.
Höchste Zeit, – mondta a herczegné.
E perczben a salon ajtaja feltárult és Czobor Lipót lépett be rajta, nem
éppen salonképes öltözetben. Nyakán az ing nyitva, a gallérját csak egy
kis madzag tartotta össze. Nyakkendőnek se híre, se hamva. Salonkabátja
teljes, de teljes telí pecséttel, nadrágja alúl rongyos, egyik czipője
felhasadva, úgy, hogy a hüvelyk-ujja kikandikál belőle. Úgy látszik
azonban, fogalma se volt kinézéséről. Egyenesen oda ment Miczihez s
kezet nyújtott neki.
– Ki ez? – kérdte bámulva az öreg herczegné Tomit, ki halálra válva
nézett a jövevényen végig.
– Oh?… _ez_. Ez a Czobor Poldi… tudja herczegné… igen, egy távoli
rokonunk, – mondta halkan.
Gábor, ki mellette állott s minden szavát meghallotta, ingerülten
felpattant:
– Nem olyan igen távoli rokonod bíz ő. Nékem csak úgy mint neked,
másodfokú unokatestvérem. A mellett meg mint tudod, családjaink igen
gyakran házasodtak össze. Nagytehetségű ember, kire büszkék lehetünk.
– Igen, igen… csak hát… bolond. Tudja herczegné, bolond.
– Van _annyi_ esze, hogy _sokan_ bolondnak tartják – folytatta Gábor
mind hevesebben.
Az öreg herczegné látva, hogy kettőjük között a beszélgetés mind élesebb
lesz, oda ment Miczihez (ki sápadtan, az ingerültségtől reszkető ajakkal
igyekezett Poldinak pár szót kinyögni). – Édes Miczi – mondta derült
hangon a herczegné – mutasd be a cousinodat nékem.
– Nem az, csak a férjemé, – rebegte elhaló hangon Miczi. – Czobor Lipót
_báró!_ – mutatta be a határozott felszólításra, Poldi czímét erősen
hangsúlyozva.
– Óh örülök. Nagyatyja, a megboldogult kanczellár, nagy pártfogóm volt a
bálokban. Örülök, nagyon örülök, hogy találkoztam az unokájával,
különben Czobor-Bálványossy c’est cousin, úgy-e Stapszi? Te ismered ki
köztünk a legjobban magadat a genealogiában.
– Eddig azt hittem, hogy rokonunk – súgta oda félhangon Stapszi
Lőrincznek nevetve, aztán megemberelve magát, kifejtette a két család
gyakori összeköttetését.
– Így, Poldi öcsém, engedd meg, hogy tegezzelek – mondta a herczegné s
kezét nyujtotta a festőnek, ki azt önkénytelenül ajkaihoz emelte.
– Mais allons… de hisz… így! chère Leonie, _mi is_ rokonok vagyunk. Tomi
nagyanyja a kanczellár húga volt.
– Ah, az igaz… persze. No, hát akkor _mi is_ rokonok vagyunk. Majdnem
elfeledtem! De hát mi Miczikém, mi már rég tegeződünk!
– De… ha a herczegnő… úgy gondolom… hebegte Tomi.
– Ah maga? Igaz… no hát akkor tegeződjünk mind össze, nem bánom. Mert
hát így a Czoborok révén Gáborral meg Lőrinczczel is rokonok vagyunk,
csak úgy mint Tomiékkal. Julia tegezheted újon felfedezett
unokabátyáidat.
És Julia oda ment Poldihoz, kezet szorított vele.
– Bemutatom magamat néked, ujdonsült unokahúgod Bálványossy Julia
vagyok.
Poldi udvariaskodva kezet fogott vele, bár egy csepp hatást se tett rá a
fiatal herczegnő ajánlata.
– De most már alavanti! Menjünk gyerekek, mert még elkésünk az ebédtől.
Egy óráig csak eltart, míg kiöltözünk!
Miczi az asszonyokat kísérte el, Tomi a két Bálványossy fiút. Gábor,
Poldi és Lőrincz szobáikba mentek.
36.
– Hát te veled mi történt öreg vakand, hogy úgy megugrottál.
– Hát… megugrottam – mondta az öreg kutya misztikusan. Állát egyik
kezébe temetve, nagy salonkabátjába szinte eltűnve, guggolt a széken.
– Aztán hol jártál? – kérdte Lőrincz.
– Te, Gábor, van kedved feljönni a sajtosokhoz?
– Mikor?
– Holnap.
És Gábor Lollyra gondolt, aztán egyet simítva homlokán: – nem bánom,
felmegyek… de… miért?
– Miért? Hisz egyszer azt mondtad, érdekelne a havasok világa.
– Felmegyek bizonynyal.
– Hát én velem mi lesz, ha ti elhagytok? – kérdte Lőrincz siránkozó
hangon, komikusan.
– Te rajtad osztozkodni fognak a dámák. Itt maradsz lány-inspektornak,
tréfált Poldi.
– Akkor én se maradok. Én egy idő óta úgy félek a comtesse-ektől. Azt
találom, csak az egyszerű, a romlatlan…
– Mit értesz «romlatlan» alatt, kis király?
– Bolond Poldi, azt, ha a lánynak nincs selyem alsó szoknyája.
– Az már más. Pedig látod… Én nem akarlak házasítani, nem az én
kenyerem, de ez a Julia helyes leány.
– Látod, Poldi, én is ezt akartam Lonczinak mondani. Éppen nekivaló,
higgadt, okos, elszánt leány. Kissé tán hideg, de azért őt szereti s így
annál dicsőbb. Tudja a kétszerkettőt, (hej, de ritka tulajdonság, a
mostani lányoknál) ismeri az embert s annyira okos, annyira józan, hogy
még tán az ilyen mi fajtánkbeli összetett masinának is alá tudja magát
vetni. Ehez pedig rengeteg sok józan ész s nagy akaraterő
szükségeltetik…
– Édes fiaim, hallgassatok el, mert bíz’ Istók!… Mondtam már, hogy nem
szeretem, ha házasítanak. Ezt tudjátok, vagy mi?
– Na, jó van gyermekem. Ezt csak úgy mellesleg mondtuk, úgy-e Gábor. Mi
_ehez_ úgy se értünk!
– Hát így te is feljösz? – kérdte Gábor.
– Azaz még se mehetek. Mert akkor a vaddisznó-vadászat czíme alatt kéne
mennem, úgy meg Tomi, meg a Bálványossy fiúk is velünk tartanának.
– Ebből pedig nem kérünk!
– Nem ám.
– De, hát akkor így hagytok egyedül, ezzel a két lánynyal?
– Ne félj, Lonczim, nem esznek meg a lányok, kivált… Julia nem, –
nevetett Poldi nagyot.
– És… hánykor mentek?
– Tán holnap hajnalban, az éjszakát is ott töltjük s csak másnap jövünk
vissza. Majd meglátod Gábor, milyen az élet másik oldala, az, a mely oly
igen távol esik a tietektől… Az egyszerűség világa.
És az öreg bölcs szinte végleg összeesett, feje egészen eltünt kabátja
szárnyai között, már csak az az óriási holdvilág világított ki a
karosszékből a feje búbján.
– Ist’s erlaubt? – kérdte egy rikácsoló hang.
– Szabad, – szólt Lőrincz.
A két Bálványossy fiú csörtetett be az ajtón.
– Hát itt laktok? Kerestünk már titeket az egész kastélyban s nem
tudtunk rátok akadni. Ki lakik itt közületek? – kérdte Stapszi a
fiatalabb, egy keskeny arczú, szőke pofaszakállas, sápadt, savó-színű
fiú, fürkésző arczczal tekintgetve körül.
– Én, Marczi, felelt rá Lonczi. Rendesen kereszt – s nem gúnynevén
nevezte a két fiút.
– Úgy-e bár, mi is laktunk e szobákban Niki?
– Azt hiszem, – felelt rá Niki közönyös hangon. A Bálványossy herczeg
egy kis faszéket lovagolt meg. Tisztára úgy nézett ki rajta, mint egy
telivér jockey. Simára fésült haj, majdnem tökéletesen szőrtelen áll s
ajkak, nagy ránczok (daczára 24 évének) a két pofáján. Zöldeskék, hideg,
metsző szemek, gúnyos ajk, vékony, felfelé álló orr. Nem volt e két
fiúban semmi, a mi magyar eredetre vallott volna. Telivér osztrák volt
mind a kettő s inkább Máriahilf, mint a Herrengasse felé húzott.
Anyjok ősrégi magyar családból származott, de azért a Bálványossy csak
kiütött rajtuk, a mely nemzetség (mint a hogy ezt Stapszi igen gyakran
el is szokta mondani) 9 ízben házasodott össze osztrák családokkal, «még
pedig a javából», szokta ilyenkor hozzá tenni Niki.
– Hát, ez a te szobád. Hé, csinos toilette-ed van. Hol csináltattad?
– Pesten, tudod annál a fodrásznál, a kinél egyszer együtt voltunk.
– Ah há! De úgy-e furcsa Niki, hogy Pesten az ezüst toilette-eket egy
fodrász állítja össze. Komische Stadtl. No nálatok minden furcsa, nem
olyan, mint más normális helyen.
– Mit nevezesz te normális helynek? – kérdte Gábor kissé nyersen.
– No… egy nagy várost, Bécset… vagy!
– Vagy?
– No, Bécset. Más várost nem ismerek, másutt még nem voltam. Nem
utazhatott mindenki annyit, mint te, hiszen te olyan vagy… No igen, mint
ez a táska.
– Olyanabb, – felelt neki tréfálva Lőrincz – ez a táska éppen csak
Pestig volt.
– De, ti mind ilyenek vagytok – szólalt meg Niki vontatott orrhangon,
mint a hogy ez a Bálványossy nemzetség fejéhez illik. – Csak Pest és
Pest. Enfin, ha nincs más, hát jó az is. Én unnám azt a kis fészket.
– Nekünk Pest a világ közepe, – szólalt meg félhangon, hunyorgatva a
félszemével, Poldi.
– Néked is? Ez nem rossz. Pedig néked még arra nincs jogod, hogy
chauvinista legyél, egy ilyen kóbor legénytől az ember inkább azt várná,
hogy mint a czigány, hazátlan legyen… No, de nekem mindegy. Legyetek
mind «budapestiek». Azért «es giebt nur a Wean»… Kérdezd meg csak
Lollytól, hogy nincs-e igazam… No, de most Lőrincz, nyilatkozzál, jó,
hogy eszembe jut. Mit tartasz a kis sógornőről, mi?
– Nem az, csak úgy parasztmódra… Én csinos, szeretetreméltó lánynak
tartom.
– S azonkívül?…
Lőrincz nem szólott.
– És te, – kérdte Poldi Nikit kiváncsi, naiv arczczal.
– Én jucker-komtessnek tartom.
– Hát, ez mi? – kérdte Poldi még ártatlanabb arczkifejezéssel.
– Ezt se tudjátok. Pedig ezt a typust Pesten is ismerik nagyon. Nos… ime
a természetrajza: Tartozik a jól «született» hajadon-világhoz.
Erkölcsei, szokásai férfiasak. Testén majd mindig férfias Ultzl-féle
ruha, férfiing és férfinyakkendő. Olyanféle rövid óraláncz, mint a
milyet huszártisztek hordanak lovaglásnál, végén lecsüggő nagy
Szent-György tallérral. Férfias mozdulatok, angol férficzipő alacsony
sarokkal. Szokott dohányozni annyit, mint mi, tán többet…
– Hisz nemsokára már csak az asszonyok fognak dohányozni, ezeknek még
lesz idejük rá – szólalt közbe Poldi a legkomolyabb arczczal.
– A typus érdekesebb példányainak – folytatta Niki – salon helyett
dohányzója van, hol maga fogad, megvetve a garde des dames-ok elavult
typusát. Egyedül hajt ki, egyedül lovagol. Hetenkint intim körben
összejő barátnőivel s ha jó kedvök szottyan, meghívnak egy-két urat is
teára (a házi kisasszony mamája lévén az egyetlen jelenlevő garde des
dames). De ezen kiválasztott uraknak sok mindent kell tudni, hogy a
lányok el ne unják magukat. Nem kell kímélni ötleteiket, a melyek néha
még gorombák is lehetnek, hogy hatást csináljanak. A jucker-lány
összetart, vállvetve bolondítván a férfihadat. A jucker-lány, úgy mint a
fiatal asszony, néha hord már ékszert is, ismeri az utolsó kuplét és a
jucker-lány arra született, hogy jövendőbeli férjét megjuckolja halálig…
– S azt hiszed, Lolly grófnő is csak ilyen «jucker-comtesse»?
– Csak ilyen?…
– Hát elvennél egy ilyen lányt?
– Hm. Ez már más kérdés, tekintetbe véve azt, hogy a feleségemet végre
is csak magamnak veszem el.
– Lehet másnak is? – kérdte komoly csudálkozó arczczal Poldi.
– Igen, lehet – folytatta Niki alig hederítve rá s még tovább praelegált
volna, ha ebédre nem hívják őket. Mire a két Bálványossy ijedt arczczal
szobájába szaladt, hogy még, szerintök hiányos toilette-jöket
bevégezzék.
Poldi, Lőrincz és Gábor a nagy salonba mentek.
37.
A salonban még csak Miczi volt egyedül. Amint beléptek, magához intette
Gábort.
– Te, néked is lehetne valamivel több belátásod… ilyen jelenetet
csinálni. Ezt tanultad külföldön – súgta neki halványan, reszkető
ajkakkal.
– Micsoda jelenetet… ah igen, Poldit illetőleg…
– Igen, azt hiszem, mindenki zavarba jönne, a mi esetünkben. Képzelheted
milyen unalmas reánk nézve, hogy _épp_ most jött…
– Éppen most? Mit értesz az «éppen most» alatt? – kérdte Gábor gúnyosan.
– Na igen, most, hogy a Bálványossyék is itt vannak.
– Hisz így ennek csak örülhetsz, most már legalább tegeződhetsz velök.
– Na, bizony… Nagy dolog is az. Hisz majd az összes bécsi urakkal
tegeződöm, – felelt rá Miczi kérkedve, még mérgesebben.
– De, csitt… jönnek… ah, liebe Leonie, schon fertig? – szólalt meg
egyszerre mézes hangon s oly gyors mozdulattal ugrott le a
chaise-longueról, hogy kivágott czipőjének két sarka nagyot koppant a
parquetten. Ebben a hirtelen átmenetben benne volt a kis asszonyka egész
lénye.
– Pontosságra tanított már az édes anyám is – mondta a herczegné.
– Azért vagyunk mindig az elsők a bécsi picnickekben – nevette Julia,
kezet fogva Miczivel.
– És a fiúk? – kérdte Miczi a nagy intimitás hangján.
– Óh, azok nem tanultak tőlem. Mindig elkésnek.
– Úgy mint én, oh pardon herczegné… De én is olyan vagyok, mint uraink
most rendesen – nyafogta Tomi berohanva az ajtón, az estélyi smokingban,
még áttetszőbbnek, még soványabbnak, még hosszabbnak látszván.
– Igen, most az urak késnek el. Sokat tanultak mitőlünk… s mi sokat
tőlük. No, de nem csoda, – nevette mély hangján a herczegné – annyit
voltunk együtt!
E perczben az ajtó két szárnya feltárult s az öreg Stázi herczegné
tipiskélt be rajta, ünnepi köntösben s abban a főkötőben, a melyet Miczi
a nagy alkalmakra hozatott neki Párisból.
Mindenki bókolt, amint belépett, még a herczegné is, ki oda sietett
hozzá, aztán megcsókolta kezét, két arczát.
– A kedves Leonie… milyen öröm, milyen meglepetés. Hogy örülök, hogy
láthatlak – súgta gerle hangján az öreg asszony s oda vonta őt egy
kanapéra és tüstént mély társalgásba merült vele.
Lolly édes atyjával s Hanzival érkezett. Az utóbbiak még nem látták a
Bálványossyakat, Hanzi tüstént Julia mellé ült és bolondozni kezdett
vele, a diplomata pedig, a két öreg asszony mellé telepedett a kanapéra
és most mind a hárman úgy látszik világrendítő fontosságú dolgokat
beszéltek meg, mert egyiknek nagyobb fontoskodással járt a szája, mint a
másiknak. Lolly a három fiúhoz lépett.
– Na, Poldi báró, hát mit fest? Mikor látjuk már képeit.
– Majd jövőre hozok vásznat is magammal.
– Ah há, jövőre! Ezt ismerjük már. Maga csak olyan festő, mint a milyen
zenész a Lőrincz gróf… Maguk csak önmaguknak művészkednek, mi nem
látunk, nem hallunk belőle semmit.
Miczi most nem annyira azért, hogy Poldival szemben elkövetett hibáját
tegye jóvá, de hogy a Bálványossyék előtt elkövetett ügyetlenségét
kijavítsa, leereszkedett ehez a csoporthoz is, sőt még Poldit is
«megtisztelte» megszólításával.
– Ah, a Poldi képei… tiens, nem rossz ötlet. Hát Poldi még képeket is
festett?
– Hát még nem jártál őszszel Pesten a műkiállításon? – kérdte tőle Gábor
élesen.
– Pestre csak a lóversenyekre megyek, oda is csak néha – mondta Miczi
büszkén.
– Sajnálatos, valóban sajnálatos, még reád nézve is, mert ha másért nem,
Poldi képeiért is érdemes lenne kis székvárosunkba lefáradni.
– Tudom, hogy ti egymást mind az égig dicsérítek. Te meg tán versköltő
vagy Gábor, hogy így jusson a családnak egy titkos festője, zenésze és
poétája…
– Nem, azt nem teszem Miczi, – nevette Gábor.
– Az, a mit Gábor gondol, az felér azzal, a mit én muzsikálok, tette
hozzá Lőrincz.
– Jó, hogy mondod. Messieurs et mesdames – szólalt meg Miczi olyan erős
hangon, hogy az ember azt se tudta honnan jő a hangja, olyan élesen
hangzott – gr. Niffor Lőrincz, a czigányok grófja, az oly ritkán hallott
zenefenomenon, ma este, ha úgy fog tetszeni neki, hallatni fogja magát.
– De Miczi, mi jut eszedbe, – súgta Lőrincz neki réműlt arczczal – hisz
az én játékom nem közönség elé való, – folytatta hangosan.
– De, igen, igen Lőrincz, játszanod kell, – hangzott minden oldalról.
– Már oly rég vágyom hallani – mondta Julia, szembe nézve vele.
– És én is – tette hozzá a kanapéról a herczegné.
– Tudod – súgta neki Stázi Tante, – legjobban otthon szeret játszani a
parasztlányoknak ez a vad fiú.
– Majd elhozatjuk ebéd után a czigányokat, kisérni fogják őt… ez famóz
egy heccz lesz – rikácsolta Tomi.
Lőrincz mit tehetett egyebet, hallgatagon köszönte meg a nem kért
kegyet, hogy meghallgatják.
– Mi lenne, ha ebéd után megugranánk? – kérdte Gábor halkan.
– Bolond gyerek, most már ki kell inni a feketelevest.
A komornyik jelentette, hogy tálalva van. A két Bálványossy csak nem
jött. Mielőtt párosba sorakozott volna a társaság, Stázi néni egy
ablakfülkébe tipiskélt s oda intette magához Gábort.
– Édes Gábriel, te jó fiú vagy, atyádhoz is hasonlítasz – súgta az öreg
asszony megcsókolva Gábor homlokát – sokat is láttál, de azért engedd
meg, hogy egyre figyelmeztesselek, mondta kissé köhécselve s elég élesen
– a cselédeimet majd csak én fogom rendre utasítani… ez az én dolgom,
jegyezd meg jól fiacskám. Pas de rancune n’est-ce pas? – csicseregte
most már ismét vígan s vissza tipegve Bálványossynéhoz s Klienigsteinhez
a kanapéra.
– Egy kis ügyünk volt az öcsémmel, szót sem érdemel – mondta s
Klienigstein karján az ebédlőbe vonult.
E perczben lépett be a két Bálványossy nagy lármával vagy négyféle
nyelven mentegetve magukat, hogy elkéstek. Az ebédlőben nagy pompával
volt felterítve. Az asztal csak úgy görnyedezett az ezüsttől, az
abroszon szétszórt virágok voltak. Az «udvar» ma másutt ebédelt.
38.
Ebéd alatt általános tárgyakról volt szó. Csak a Bálványossy fiúk s a
Hanzi vicczei villanyozták fel a kissé fáradt hangulatú társaságot.
Ebéd után, a feketekávénál, Lolly odament Gáborhoz, ki a terem egy
sarkában meghúzva magát, egy albumot lapozott.
– Alig lehet magához férni.
– Én ugyanezt mondhatnám a grófnőről.
– Lássa… én házikisasszony vagyok itt. De majd később… jöjjön ki az
erkélyre… beszélgetünk.
– Ahogy parancsolja.
– Kértem. Adjon egy czigarettát Márfay, – tette hozzá hangosan. Úgy, én
most be fogom magának mutatni a bécsi Klienigstein Lolly-t. Ezzel egyet
fordult a sarkán s odament a két Bálványossyhoz.
– Hanzi, menj a zongorához… mi pedig dalolunk, no kezd el a Weaner
Herzen-t.