tót cselédséggel vették magukat körül. Tisztjeik, várnagyaik,
kulcsárjaik – szeretőik mind tótok voltak. E környezet aztán bizonyos
tulajdonokat fejlesztett ki náluk, meg olyan tulajdonok ragadtak át
róluk, a melyeknek nagy része szláv. Ezek közül aztán nem egy
átöröklődött. Csak szláv mind, legyen az Czobor, Márfay vagy Niffor.
Férfiaink gyengék, nincs akaraterejük, érzékenykednek,
szőrszálhasogatók. A mi kevés erejök volna, azt nem a nagy, hanem a kis
dolgokra adják ki. Kleinmeisterek, kicsinyesek. Sehol nincs annyi
perpatvar, családi viszály, haragtartás, mint fenn a mi kis bérczes
hazánkban. Ha valamiféle félreértés támad köztük, ki nem beszélik
magukat. Így, mint jól tudod, harmincz éves fachék fordulnak elő a
legközelebbi rokonok között is, kik még hozzá egy faluban laknak. Nézd
Márfay Tamást és Miklóst, nem nevetséges a viszony közöttük? Aztán a
Nifforok viselkedése Czobor Pál nagybátyáddal szemben! Én nem tehetek
róla, de az ilyen dolgok vérig lázítanának, ha annyira nevetségeseknek
nem találnám. Hidd el, ha szerelemből nem vettem volna el a feleségemet,
hát elvettem volna azért, hogy az ereinkben csörgedező fáradt, elalvó
vért kissé felfrissítsem. Hisz nekem sincs tetterőm!
Ádám mind hevesebben beszélt, látszott rajta, hogy kedvencz thémáját
pendítette meg.
– Aztán ezek az ósdi institucziók, például az egyes nagyurak «udvarai».
Egy olyan dolog elintézésére, a melyet az illető végezhetne el
legjobban, három embert tartanak, a kik mind az egymás útjában vannak s
az egymás dolgát hátráltatják. A gazdasági rendszer csakúgy, mint az
életmód olyan, mint a minő századok előtt volt… ósdi, mint
gondolkodásmódjuk, mint minden ott, a mi rokonainknál. Azok aztán, a kik
az újításra gondolnak, azok a reformokat a fürdőszobák berendezésével
kezdik meg, hogy mást ne mondjak… Felfordul a gyomrom, ha ezekre a
viszonyokra gondolok.
Mély hangja megrezdült, hevesen végig simította a homlokát, aztán egy
kis csend után így kiáltott fel:
– Valóban, kezdek hinni abban a theoriában, a mely azt mondja, hogy a
fajok egy bizonyos időn túl életképességüket elvesztik.
Majd mintha álomból riadt volna fel, felugrott ülőhelyéből, párszor fel,
alá járt a szobában.
– És pedig hiába, hiába, szomorú dolog ez. Hiszen Magyarország nem egy
dicsőséges korszakát e nemzetségek képviselik, a melyeknek haldoklását
kell most végig néznünk. Egyik-másik család nevének felemlítésekor a
magyar történet majd minden egyes lapja eszünkbe jut. Bár néhány
történeti nemzetségünk már a vegyesházak alatt meg volt mételyezve. A
viszály, az intrigálás történelmünk hány lapján fordul elő. Pedig a
magyar egyenes, büszke, önérzetes. Hibái: hiúság, visszavonás,
hivalkodás, – de sohasem a ravaszság, alattomosság, az érzékenykedés.
Ezeket a tótoktól szedtük fel…
Gábor szomorúan hallgatta bátyja szavait, hiszen érezte mindezt rég, de
soha sem állott előtte az igazság oly tisztán, mint ma. Éppen e
perczben, midőn majd e világgal kell élnie, ebben kell helyét
megcsinálnia és erre a világra kell építeni…
Mintha Ádám kiérezte volna benső gondolatait.
– Azért mondtam el néked mindezt, hogy még kellemes meglepetésekben is
részesülhess. Nem kell kétségbe esnünk! – mondta, azonban hangja az
ellenkezőjét árulta el annak, a mit mondott.
– Van még közöttünk legény is a talpán. Lőrinczből még minden lehet.
Öcsém Lipót, az öreg bölcs, na ő nem éppen praktikusan használható elem,
de bölcseségét mindannyiszor igénybe vehetjük, ha szükségünk lesz reá.
Az annyiak által üldözött Czobor Pál bátyámban pedig van valami a régi
vasembereinkből, érzik rajta, hogy Czobor Miklós fia és a vaskanczellár
unokaöcscse. Pál azért olyan népszerűtlen, mert szókimondó, nem ismeri a
félszineket, nincs elragadtatva a Miklós bácsi ebédjei által,
nevetségesnek tartja a Tomi öcsénk kapaszkodását, bécsieskedését,
megveti a Klienigstein hadat… szóval meg tudja az aranyat az
aranyfüsttől különböztetni…
– Én nékem is rokonszenves volt a Pál bácsi mindíg, de hát alig
láthattam családi «égard»-okból.
– No ezekről mind majd akkor, ha vissza jösz… Illetőleg Dálnán, egy
hónap mulva. Kiváncsi vagyok már itéletedre.
Erzsébet lépett be az ajtón.
– Tehát végre mégis csak eljutunk Dálnára? Papa csókolj meg! Jutalmazz
kétszeresen!
Oda nyújtotta hófehér homlokát atyjának, kinek arczkifejezése egyszerre
megváltozott, mintha minden arczizma egyszerre megnyugodott volna.
– Látod Gábor, Rozgonyi Cziczelle megint győzött!
19.
Másnap Gábor haza utazott Dálnára. Lőrincz nem szerette, ha bátyja
Czoboréknál hosszú időt töltött. Maga se tudta miért, de inkább
ellenszenvet érzett Ádám iránt. Az egyenes, kissé nyers Ádám
szókimondása sértette őt.
– Aha, már megint négy napot töltöttünk az Ádáméknál, pedig velem még
alig voltál.
– Ugyanannyi napot töltöttem náluk, mint itt, az igaz, hogy veled nem
lehettem egész nap, de ennek oka nem én vagyok.
E pár szót, a melylyel öcscse udvarára czélzott, alig hogy kiejtette
Gábor, már meg is bánta.
– Tán én?
Lőrincz a Gábor nagy örömére nem értette el a czélzást.
– Most tudom, hogy velem kell maradnod, nem eresztelek egy perczre se,
de még a mamához se. Ezt mondta és értette is. Azonban az «együttlét»
csak a direktor, a tiszttartó, ügyvéd s még nehány ember társaságából
állott. Napokig nem voltak egyedül.
Pedig Gábor beszélni szeretett volna vele. Igen sok olyan dolog volt, a
mi sem az egyikre, sem a másikra nem tartozott azok közül. Lehetetlen
volt intimebb dolgokról beszélni; egyik-másik mindig ott ült a nyakukon.
És így sokszor nagy ingerültségében, napokig nem mutatta magát
testvérénél. Édes anyjuk, ki eleinte nem tudta mi van köztük,
lassan-lassan rájött a dolog bibéjére.
– Igyekezzél Gáborral egyedül lenni. Tudod, hogy nem szeret veled amazok
előtt beszélni.
Más embernek ezt így meg lehetett volna mondani, Lőrincznek nem.
Érzékeny volt s könnyen megneheztelt. És, ha így megmondtak neki valami
igazságot, akkor valami a belsejében éppen ennek ellenkezőjére
ösztökélte. Nem szólt Gábornak anyja szavairól semmit, de most még
ritkábban volt bátyjával egyedül, mint azelőtt. Pedig hát mennyi
megbeszélni valójuk lett volna: jövőjük, vagyoni viszonyaik, terveik…
Gábornak ez nagyon rosszul esett, mind ritkábban mutatta magát esténkint
a dohányzóban. Mindketten fejesek voltak, nem szóltak egymáshoz és csak
szenvedtek azért, a min az egyik csak olyan könnyen segíthetett volna,
mint a másik. Gábor folyton azon gondolkozott, hogyan mondja meg neki.
Ha közvetlenül úgy szól öcscséhez, mint a hogy más egyszerűbb emberhez
szólna, tán megsérti, ha pedig kerülő útakon, azt meg kiérzi s az is baj
lesz. Valamit pedig kellett tennie, mert hisz Lőrincznek is éreznie
kellett, hogy van valami a levegőben, a mi az egész, őket körülvevő
atmoszférát megmérgezi. Egyszer, hogy kibeszélhessék magukat, Nyitrára
kellett menniök – a czukrászhoz. Ott angolul beszélték meg a dolgot.
– Látod, Lőrincz, szólnom kellett már veled, már alig bírtam…
– Mit?
– Kérlek, intézd úgy dolgaidat, hogy néha-napján egyedül is lehessünk.
Sohase lehet veled komolyabb dolgokról beszélni.
Utóbbi szavaival már többet mondott, mint kellett volna, érezte, tudta,
hogy öcscsét ezzel már megsértette. Az mosolyogva, szeretettel nézett
reá, de azért tekintete fátyolozott volt, szemein keresztül nem lehetett
a lelke mélyébe látni.
– Hogyne, édes öregem. Hiszen a legjobban tudod, mennyire szeretek veled
filozofálgatni.
A feleletből már érezte, hogy Gábor neheztel.
– Édes fiam látod, légy közvetlen, egész közvetlen velem. Ne nézd
szavaim formáját, ha tán rosszul is fejezem ki magamat, a mit irántad
érzek, az színarany… Értesz?
Egész lelkét e szavakba igyekezett önteni. Tudta, hogy úgy kell
öcscsével bánni, mint egy ritka velenczei üveg-bilikommal, a mely a
legcsekélyebb érintésre elpattan.
Lőrincz szó nélkül kezét nyújtotta neki.
Gábor látta, hogy mozdulata közvetlen, hogy e perczben megértette. –
Látod, magadra nézve is jobb ez így! – mondta, de érezte, hogy _ezzel_
már sokat mondott.
20.
Néhány nap multán, a két fiú rokonai látogatására indult. Lőrincz
befogatta a négy sárgát, kocsisa, vadásza díszbe öltözött. Szinte
ragyogott az egész fogat a fénytől, pompától. Ebben az egyben volt csak
Lőrincz hiú. Családjára, nevére, rokonságára, mindarra, a mire magyar
uraink tartanak, nem adott sokat. Hanem külső megjelenésének díszére,
ruháira, lovaira, vadászatainak fényére annál inkább. E látogatások
alkalmából szintén a legnagyobb fényt akarta kifejteni.
Legelébb nagybátyjukhoz, Márfay Miklóshoz mentek.
Az úton a két testvér alig beszélt, a négy táltos Lőrincz egész
figyelmét lekötötte. Kissé elkésve indultak, már délre járt az idő,
midőn a kocsi a Márfay hatalmas hárs-allén végigrobogott s a nagy
Mátyás-korabeli kastély előtt megállott.
A fiúk érkezése óriási felfordulást okozott. A kastély mindegyik
ablakában volt valaki, vagy három huszár, egy inas s a komornyik
segítették le őket. Mind ijedt arczczal, megdöbbenve látták az elkésett
látogatókat… a testvérek nem jelentették be látogatásukat, mint a hogy
ezt a Márfay Niki-féle házitörvények előírták.
– Mit fog most ehhez a méltóságos úr szólani?
A korhadt, széles falépcső alján Adelgunda kisasszony, a házgondviselőné
fogadta őket. Az egészségtől majd kicsattanó piros arczczal mutatta meg
mind a harminczkét fogát, bár sovány, aszott bájait elrejtő kendőjét
szemérmes mozdulattal húzta össze a keblén. A két fiú előtt félszegen
meghajtotta magát, szellemes mosolyt erőszakolt ajkaira:
– Ach, die gnädigen Herrn, milyen meglepetés… ach! A «meglepetést»
erősen hangsúlyozta s csak mosolygott, még mindig jelentősen, fanyaran.
A fiúk a lépcső felé mentek.
A lépcső első fordulóján négy unokanénjök, a négy Márfay hajadon: Lizi,
Toni, Stefi és Lóri kisasszony fogadták őket. De az ezek arczáról már
határozott megdöbbenés volt leolvasható.
– Um Gottes Willen, warum habt Ihr nicht geschrieben, szólalt meg a négy
szája, a legidősebb, a legtapasztaltabb, a «gonosz csont», mint a hogy
őt Czobor Ádám hajdanában tréfásan elkeresztelte. Gábor csak hallgatott,
azonban Lőrincz már túludvarias kezdett lenni.
– De édes néném, bocsáss meg, korábban akartunk jönni, de… hát… az útak.
Igazán nagyon, de nagyon örülök, hogy ilyen jó színben láthatlak… És a
kedves bácsi… reménylem jól van ő is?
Folytatta volna tovább, de Lizi két újját odanyújtva a fiúknak,
megszólalt ismét, de most már hidegen, kimérten:
– A bácsi igen jól van, köszönöm. Hanem ti bizony írhattatok volna
elébb. Nem tudom, örülni fog-e annak, hogy így, váratlanul jöttök.
Ezalatt a háttérben vagy tíz cseléd, inasok, huszárok, szobaleányok
sürögtek-forogtak, majd fellökve egymást, el lévén azzal a nagy dologgal
foglalva, hogy a két fiú porköpenyét felvigyék az előcsarnokba.
Gábor tűkön állt, nem magáért, mit bánta mindezt ő, de öcscséért, kinek
érzékeny lelkét tudta, mennyire bántani fogja ez a kissé valóban furcsa
fogadtatás.
Azalatt felértek az előcsarnokba s ott nagybátyjuk, Márfay Miklós, Niki
bácsi, mint a hogy a család hívta, várta őket. Fején hímzett sipka (az
egyik vén leány hímezte), sötétzöld bársony reggeli öltöny a testén.
Kicsiny, vézna ember volt, arczvonásai finomak, szúrós mandulavágású
szemei voltak, csak úgy, mint majd minden Márfaynak. Keskeny orra,
vékony szájszéle volt. Bajusza, szakálla ritka finom szálú, arczbőre
sárgás fehér, tele ránczczal. Borotválva bízvást vén asszonynak lehetett
volna nézni. Haja símán lefésülve kandikált elő a kaczér hálósipka alul.
Folyton idegesen izgett-mozgott, hol a vállán rántott egyet, hol az
egyik kezefeje mozdult meg.
– He, he, szólalt meg vékony rikácsoló hangon, tót kiejtéssel – he, he,
hát pontátlánok vágyunk. Nágy urákhoz méltón, kik ilyen mágámféle
szegény emberhez jönnek.
– De hiszen, édes bátyám, egy órával jöttünk az ebéd ideje előtt, hogy
mertünk volna elkésni, hiszen tudjuk jól a házi szokást.
– He, he, spectábilis. Jól ván. Hiszen nem is azért mondtám… vágy mi. A
mi szerény asztalunknál nem tesz különbséget egygyel több vágy kevesebb…
a ki nem eszik, éhen márád. Nicht wahr Lieschen?
Lizi némán, mereven bólintott a fejével.
– Jertek fráterek, menjünk a dohányzóba. Fräulein Adelgundá, két
terítékkel többet. A lováknák zabot, szénát. Kocsisnak bort… inast is
hoztál? Kérdte mosolyogva Lőrinczhez fordulva.
– Vadászt bátyám… tudod, a négy ló igen sok bajt okoz. Előre nem látott
eshetőségekre is kell számítani. Azért merészkedtem…
– He, he. Az én korombán két lóval jártunk. A két ló lassan járt, szép
ápátok… atyusom spórolós ember volt. Hja… más idők, más emberek Mi
egyszerűek voltunk.
E perczben méltóságos márfai Márfay Miklós, a pápai Szent-Gergely rend
vitéze és kamarás komornyikja kitárta a nagy lovagterem ajtajának két
szárnyát, a melynek küszöbénél két aranypaszomántból alig látszó hajdú
állott mereven s a társaság nagy hajlongások között eltünt a nagy
tölgyfaajtók mögött…
21.
– Ime öcsém, Ánná húgom idősebb fiá – á Márfáy – mutatta be Miklós
Gábort egy kicsiny, összetöpörödött úriembernek, ki a dohányzó nagy
kerevetéről felkelve, eléjök tipegett.
– Örülök, örülök, domine spectabilis, hogy láthatom. Ismertem apját,
nagyapját, kedves urak voltak, jó urak, okos urak… a főispánnál, kedves
uramöcsém atyjánál patvaristáskodtam. Hm… régen volt, nagyon, nagyon
régen. Öreg a legény, szú eszi a csontját, öreg rom…
Mondta volna tovább, de Márfay Miklós egy méltóságos mozdulatával
elcsitította, mire az öreg «rom» megingó térddel meghajtotta magát,
remegve kezet nyújtott s ismét visszatipiskélt a nagy kerevethez, a
melynek puha finom párnái között úgy eltünt, hogy éppen csak a kopasz
tarkója, meg a nagy csibukjának a vége látszott ki. Bánfalussy Péter
volt, Márfay Miklós örök vendége, ki harmincz év előtt egy hétre jött
hozzá látogatóba s azóta nem mozdult ki a Márfay-kastélyból.
A másik szoba ajtaján most egy magas, igen elhanyagolt külsejű ember
lépett ki. A meghatározhatatlan életkorú – de úgy látszik még elég
fiatal férfi világos kék szemei ártatlan kifejezéssel tekintettek körül.
Tompa orra, kóczos nagy szakálla, óriási homloka, a mely kopasz
tarkójába veszett, az antik-világ bölcseire emlékeztetett. Sokratesnek
is hívták: de Czobor Lipót volt a becsületes neve. Az Ádám öcscse, a
«vándor bölcs», a kóbor festő, volt a fiú, három vármegye csudája, kiről
legendákat beszéltek azok, a kik nem látták még soha, a kiről azonban
még csudálatosabb történeteket tudtak elmondani azok, a kik mindennap
látták.
Az «öreg kutya» (ez is egyike volt számos csúfneveinek, a melyekkel
önmagát szokta illetni) oda csúszott hátulról a két fiúhoz, s
hamiskásan, sunyin rámosolyogva, lopva megérintette a vállát. – Pók
király ismersz még?
A két fiú hirtelen visszafordult s elfelejtve a Miklós bácsi fagyos
világát, elfelejtve illemszabályt, merev házi szokást, mindent,
egyszerre átölelték az öreg kutyát s örömükben majd megfojtották.
– Hát te mit csinálsz itt? – kérdte Gábor közvetlenül – azt se tudtuk,
hol, merre bandukolsz s egyszerre itt akadunk reád.
Poldi helyett Niki bácsi felelt a kérdésre.
– Hm. Hát ez úgy ván, fráter, hogy ez az unoka-öcsém néhá elellátogát
hozzám s nem fél attól, mint sokán, hogy szerény házámban elunja mágát.
Lőrincz helyre akarta Gábor ügyetlenségét hozni:
– Most, hogy Gábor is itthon van, igen gyakran fogjuk tiszteletünket
tenni kedves bátyámnál.
Gábor azonban nem figyelt reájuk. Egy sarokba vonta az «öreg kutyát» s
ezer kérdést intézett hozzá:
– Rég nem láttalak Poldim, hány éve már, hogy utoljára találkoztunk?
– Mikor utoljára Párisban jártam. Lehet már vagy két esztendeje.
– És azóta?
– Élek, festek, kóborlok.
– Átjösz holnap velünk Tomiékhoz?
– Nem bánom, átmehetek, úgy se voltam már náluk rég.
– És hát Tomihoz mentek elébb?
– Tán Kázmér bácsihoz… még nem tudom. De miért ne mennénk Tomiékhoz
legelébb? – kérdte Gábor hevesen.
– Ott van a «szitakötő» is.
– Annál jobb… nyarat jelent.
Poldi majd minden rokonának, barátjának adott gúnynevet, a mely
legtöbbször kifejezte az illető egész gondolat- és érzésvilágát,
alakját, benne volt e gúnynévben testestűl, lelkestűl, a mely aztán az
illetőre gyakran egy élet folyamára rászáradt. Így lett a folytonos
szőrszálhasogatással elfoglalt Niki bácsiból Sardanapalus, így nevezte
el Gábort Pók királynak, így Klienigstein Lolly grófnőt, a híres
pozsony-bécsi szépséget szitakötőnek, így önmagát öreg kutyának.
Ez alatt Niki bácsi letette világos kék bársony fövegét, beleült egy
magashátú empire székbe, egyik lábát egy kis tabourettere tette, fényes
ritka haját símogatva, előadást tartott nékik az életről:
– Gábor, jer ide, ülj le. Te is Poldi. Hagy lássam a három fámiliá
reményeit mágám körül. Te Lőrincz, te csak tündöklésre születtél,
lovászok, fényes nágy istálló, tele lóvál. Négyes, vagy három komornyik,
négy inás, franczia szákács, ti Nifforok vágytok köztünk a nágy urák. Ti
arany kanállál szájátokbán jöttök a világra. He, he… he, mi Márfayak
szegények vágyunk… (e perczben a másfél milliójára gondolt, meg arra,
hogy ha meghal, ez a három fiú, örökölni fog tőle; gyűlölte őket.) –
Szeretlek titeket, bár örömöm nincs bennetek. Te Lőrincz, te csak
gavalléroskodol, a Gábor áz olyán, mint az ápjá volt, olyán bolond
gyerek, nágyon sokát utázott nékem. Nincs gyökere – mondta vihogva –
félek, elfújja az első nagyobb szél.
Gábor és Poldi összenéztek.
– Igen, igen fiúk. Keresztűl látok a koponyátokon. Kinevettek, ázt
mondják, öreg á legény, nem ért hozzá. Öregség tánít meg fiatalon látni.
Én látok tisztán, nem ti. Ez á Poldi meg igázi kóbor-czigány. Illik áz
egy Czoborhoz, á nágy váskezű kánczellár unokájához, az én ides ányám
egy testvérének unokájához, ki még á Czobor Lipót keresztnevét is
viseli, hogy erdőt-mezőt gyálog csátángoljon be, hogy kilógjon á
hüvelykújja á czipője orrából, hogy egy inggel járjá be á rokonáinák
kástélyáit… he he he, bolond világ, bolond embereket szűl…
Az «öreg kutya» szemérmesen húzta össze a nyakán az inget, úgy
összekuporodott, hogy a testéből, ruháiból alig látszott valami, a
mellett meg ártatlanúl nézett maga elé.
– Czinizmus fráter, czinizmus! Én se mágámnak öltözöm fel minden reggel.
(Hanem Adelgunda kisasszonynak, gondolta testi-lelki barátja, Bánfalussy
Gábor, ki harmincz éve lévén házában, ismerte már a «házi szokást») –
egyik nágyon is sokát ád mágára, (itt Lőrinczre hunyorgatott) másik meg
semmit. Az én időmben máskép volt. Öregszem. Pár év még csak… legyetek
türelemmel, aztán májd á Márfay sirbolt ájtájá ujrá megnyílik. Szegény
Niki bácsiért nem lesz kár, csak szekírozni tudott benneteket.
Lőrincz, mint a Niki bácsinál majd mindig, tűkön ült. Hol elhalványult,
hol pír futotta be az arczát. A másik két fiú nem sokat törődött a
nagybácsijuk jóakaró megjegyzéseivel.
– Ná fráterek, nem oly gonosz á bácsitok még se… he-he-he. Ezzel
felkelt, oda ment egy fali szekrényhez, a mely telis de teli volt
ékszerekkel, kivett belőle egy tokot. – Ez a győrő, ez egy Márfayé volt,
a ki a Nifforok várkastélyát egy hétig ostromoltá. Ezt neked ádom…
Lőrincznek nyújtotta át, ki még mindig piros arczczal, udvarias
frázisokat rebegett neki. Gyönyörő győrő – folytatta Niki bácsi tótosan,
rikácsoló hangon – ádd májd á feleségednek. Néked Gábor… he-he-he… mert
mindig utázol, egy delejtőt ádok. Egy szábádkőműves Márfayé volt;
(bolond ákádt csáládunkbán mindig elég) májd irányítáni fog, ráviszen
tálán á józánság útjára is, szép régi dáráb, szerettem… Gábor némán
átvette a kis tokot s megvizsgálva, halkan rebegett hozzá valamit. –
Néked Poldi, he-he-he. Egy darabig keresgélt a csecsebecsék között. –
Ezt a rubintokkal kirákott keretű kis tükröt ádom. Czobor Erzsébeté
volt, ki első Márfay Gábor neje lett. Világszép asszony volt. Sok pénzt
vert el, fiának kevés márádt, ápád szegény ember volt, mikor ányádát
elvette, (szólt odafordulva Gáborhoz) á Márfáy fájtá mindig szegény
leszen. Ezt á tökröt néked ádom Poldi öcsém, majd meglátod benne, hogyán
áll á nyákkendőd… Látjátok fiáim, áz öreg szegény elhágyátott Niki bácsi
bőkezű is tud lenni…
A négy Márfay szűz, kik eddig a háttérben egy kerek asztal mellett
kuporogtak, most újjongva lármázva körülzajongták nagybátyjukat.
– Ach, der liebe, gute Onkel wie generös! kiáltotta mind a négy
egyszerre. Még az öreg Bánfalussy Péter is kötelességének tartotta
előczammogni ülőhelyéről és pár szót mormogni «nemes szív és nemes
lélekről».
Niki bácsi pedig akár csak Napoleon császár a jénai csata után, oly
diadalmas arczot vágva, visszaült karos székébe.
– De ázért, szólalt meg, midőn pár pillanat multán a komornyik
jelentette, hogy a levest felhordták – máskor irjátok meg elébb, há
jöttök. Önmágátokat okozzátok máma, há koplálni fogtok. Szegény házámbá
nem lehet váratlanul megérkezni, ázt á luxust, hogy mindennáp tíz
vendégre legyen terítve, ázt csák egy Niffor engedheti meg mágának. Egy
szegény Márfáy nem. No, májd jól láktok krumplivál!…
Ezzel meghajtotta magát Márfay Lizi előtt s karját nyújtotta neki, az
asztalfőhöz vezette. Ott ismét meghajtotta magát előtte, a melyre Márfay
Lizi ugyancsak egy mély udvari bókkal felelt. Utánna a többi párok
vonultak ki nagy méltósággal, az inasok betették a nagy tölgyfa-ajtókat
s a vendégek feszesen, kimérten leültek a kristálytól, ezüsttől
görnyedező asztal mellé, a melynek közepén ezüstaufsatzon egy óriási
feltrancsírozott páva díszelgett.
Az említetteken kívűl még a Miklós bácsi «udvara» volt jelen: Sztrehina
Aloysius, a falu plébánosa, egy kicsiny, gömbölyű arczú papocska, ki
egyúttal az udvari bolond szerepét is elvállalta. Azután Jakuth Viktor,
a bonorum direktor, meg Hammel, a titkár. Mind ott ült az asztal végén,
összedugott fejjel, mint birkák a déli napon, nem merészelve se szólni,
se feltekinteni, tán még gondolkozni se, csak enni, de enni, annál
többet.
Márfay Miklós szerény krumplis-ebédje két óráig tartott, vagy hétféle
bort szolgáltak fel s nem volt hossza-vége a drágaságnak, inyencz
ételeknek.
A midőn a tündöklő páva-pecsenyét körülhordták, az eddig néma ház ura
(kinek egy külön inas folyton külön ételekkel szolgált) felkelt, haját
kétszer megsimította s aztán imígyen szólalt meg:
– És emelem pohárámát az itt jelenlevő három ősrégi családunk kitűnő
sárjáira, kik épp oly nágy reményekre jogosítánák kitűnő tulájdonáik,
mint nevelésök által. Bevállom (itt mekegett egy kicsit) böszke vágyok
őket itt mágám körűl látni. Böszke vágyok á Czoborokát egy már neves
festő személyiben tisztelhetni, böszke vágyok, hogy á legfiátálább, bár
észjárásra legidősebb Niffor («Na Niffor Tomi, nesze neked, fogd meg
jól», súgta Poldi a Gábor fülébe) nálám láthatni, ki már oly nagy
érdemeket szerzett a sport (Poldi egy köhintése) s a földmívelés terén s
végül áz én csáládom ifjú sárját, á nágy reményű Márfay Gábor
unokaöcsémet, ki oly méltón viseli két elődjének, az előbbi két Márfáy
Gábornak nevit… no… igen (belezavarodik az öreg látom, súgta Poldi
Gábornak)… így… igen… igen – örítem pohárámat á három nemzetségre!
A toaszt nagy riadalommal lett fogadva.
Miklós bácsi nagy büszkén egymás után koczintott a fiúkkal, majd
udvarának tagjaival, kik nagy bókok között tolongtak a Méltsás urak
körül.
Az erős tokaji felvillanyozta a társaságot, az elébbi ünnepélyes
hallgatást lárma váltotta fel. Eddig, mintha csak mindenki az alkalmi
toasztra várt volna, most már folyton megkönnyebbűlt arczczal nézett a
szomszédjára, hogy azt a méltsás úr valóban elméltóztatott mondani:
– És az ifjú urak mind bejárják az egész környéket? – kérdte Hammel
jelentős arczczal.
– Igen, rokonainkat látogatjuk meg, – felelt Lőrincz.
– Ellátogatnak persze Ujvárra is a grófhoz? – kérdte Hammel Niffor
Tomira terelve a társalgást, tudván, hogy ezt a házat szapulni, a
méltóságos úr kedvencz foglalkozásai közé tartozik.
– Hogyne, valószinűleg a holnapi estét töltjük ott.