tetszeni fog á Gábornák, olyán bolond lyuk áz. Nem hágyták á kástélybán
követ kövön. A fiatal ásszony nágyon czivilizált teremtés, Bécsbe járt á
világba, volt már Metternich herczegnénél is fálun. «Nur Wean is a
Stadt»… Juché! Bécs drágá városká. Tudjá á pénzköltés módját. Most egy
lovárdát építenek, miután már áz idénre nágyobb költekezés módját nem
találták fel.
– Niki bácsi nem szereti őket.
Szólalt meg az eddig hallgatag Poldi ártatlan arczczal, beleugratva őt.
– Én? Nem-e? Egy Niffor és egy Márfáy ne szeretné egymást! Nem rossz.
Hisz gyerek korától ismerem, járt hozzám, mióta él a Tomi öcsém, a
felesége meg helyre asszony, sokszor átkocsikázik hozzám délutánonkint.
Teát iszik nálám, s ürűczombot eszik hozzá (mással nem él, mert ez az
örök ifjú Pauline herczegné kedvencz pecsenyéje!), én is eljárok
hozzájuk minden évben kétszer. Négy lóval… kettővel nem mernék
beállítáni hozzájuk, mert kiégne a szemem. És azt mondod, nem szeretem
őket. A multkor még egy kutyakorbácsot is káptám a Miczitől, ez nem
mutát szeretetre? He… he… he. Tüstént elkorbácsoltám vele ázt á
vizslámát, á melyet egyszer á Tomitól vettem kétszáz forintért s nem
írte egy fábátkát.
– Miczi pedig nagyon szereti Niki bácsit, a multkor is annyit beszélt
róla. Tartotta kötelességének ezt kijelenteni Lőrincz – az örökké
udvarias Lőrincz.
– Igáz ez Páter? – rikácsolta Niki odafordulva Aloysius atyához, ki
eddig némán és sokat evett. A páter ijedve feleszmélt, letette az óriási
czombot, a melyet eddig majszolt, lenyalta mind az öt újját, aztán az
örökös stereotyp mosolytól kikerekedett képpel így felelt: – A grófné
utóljára mult év deczemberjének huszonnegyedik napján méltóztatott nékem
gyónni.
– He… he… he. Még a napot is tudjuk… páter jó emlékező tehetségünk ván.
– Utóljára pedig husvéthétfőjén ebédeltem a grófnénál. A vasárnapot
mindig itt a méltóságos úrnál szoktam tölteni, – folytatta mély
meghajtással.
– Az ebédről, á melyet náluk megevett, többet tudná szent átyánk
elmondani… nos átyus, jól evett náluk?
– Bár franczia szakácsot tart a grófi ház, nem hiszem, hogy ezt a
páva-pecsenyét úgy el tudná készíteni, mint méltóságának a pátriában
született udvari szakácsa Bafranyec mester, kit mi mindannyian úgy
tisztelünk… Ezzel elkezdett hahotázni, de nevetett úgy, hogy vastag
dereka majd csak hogy fel nem emelte a súlyos tölgyfa asztalt.
– Furcsa világ biz az, az Ujváry grófnál – szólalt meg Jakuth. – A
franczia szakács alig győzi már etetni azt a rengeteg vendéget. Az
uradalom gyér jövedelmét is ők eszik meg, a grófék meg majd csak hogy
belé nem fulnak adósságaik tengerébe. Aztán észrevéve, hogy ez a théma,
úgy látszik, a fiatal uraknak nem tetszik, más tárgyra csapott át, a
mely tán kedvesebb lesz nekik:
– Ott van most a Lolly kontesz is, az aztán a kedves jószág, akár csak
egy czukkerli, olyan aranyos!
De már erre a négy Márfay nővér legidősebbje is megszólalt:
– Olyan éppen, mint egy czukkerli. Annyi erkölcsi értéke is van csak,
mint egy czukorkának. Olyan czifra, tarka-barka, nézni való az, mint egy
bábú. Sajnálom azt a férfit, ki el fogja venni.
– Mi is, mi is – – sipogta a másik három, kik rendesen csak, mint
nővérük kórusa s viszhangja szoktak szerepelni.
– Én igen kedves okos lánynak tartom, – szólalt meg Lőrincz, egy
oldalpillantással Gáborra – ki bárkit is boldoggá tehetne. Persze,
modora kissé elüt attól, a mihez mi ezen a vidéken szoktunk… De hát ez
csak külsőség…
– Csák. Ázt hiszem jó szívű lány, legálább ázt mondják, sokákrá
pázároltá á szívét. Sokát igér… he… he.
A négy lány lesütötte a szemét…
Pár percz múltán az ebéd is véget ért.
A fekete kávénál nagy disputa támadt. Márfay Miklós kijelentette, hogy
Lőrinczet, ki a három fiú közűl legtöbbet ért a gazdasághoz, körülviszi
a majorjaiban.
– És? – kérdte élesen Márfay Stefi, ki felocsúdt hála a sok bor s a
fekete kávé izgató hatásának, folytonos hallgatásából.
Niki bácsi megsimítva haját, félénk pillantást vetett a négy lány felé,
kik összenéztek s a kiknek rendesen lesütött szemei szikrát hánytak.
– Elvinnélek benneteket is, de hát a kis phaëtonrá csák nem tértek, áz
omnibuszszál meg nem lehet á májorokát bejárni…
– Voltunk mi már elégszer a nagy omnibuszban is a majorokban s nem
történt bajunk, – szólalt meg Lóri s hevesen tépegetni kezdte a csipkés
zsebrevalóját.
– Na bizony te otthon maradhatsz, te úgyis tegnap voltál a bácsival, –
replikázott Stefi, a legfiatalabb.
– Vagy mind vagy egy se, – határozta el Lizi.
– Különben nem érdemes a szót pazarolni rá. Jertek lányok, forduljunk
egyet. Csak nem untatjuk könyörgéseinkkel a bácsit.
Utolsó szavait már savó savanyúsággal mondotta, hosszú keskeny derekát
kifeszítette, lila pántlikás hegyes fejékén igazított egyet, a derekát
körülövező aranylánczot feszesre húzta, aztán felemelkedett ülőhelyéből,
a társaságnak egy mély, de igen kimért bókot vágott s kiment az ajtón.
Három húga összenézett s aztán egyet gondolva, követték nénjöket.
Miklós bácsi feszengeni kezdett székén. Izgett, mozgott, köhintett, a
pipáját igazgatta, símogatta a tarkóját, aztán elkezdett dünnyögni.
– Hm, hm. Péter, he? Péter, mit gondolsz? Bánfalussy Péter felriadt a
kérdésre, ijedve bámultan körül nézett: – Bizonyára domine spectabilis,
a mint gondolni méltóztatol. Folytatta alázatos hangon. – Talán induljak
fogatni?
– Nem fráter, beszélek á lánykákkal, engedjetek meg fiúk… csak egy
perczre… Ezzel vette világoskék selyem sapkáját s kisietett az ajtón a
«lánykák» után.
A három fiú összenézett, ismerte már jól e házi jeleneteket. Most
Adelgunda kisasszony szólalt meg:
– Oh Sie sind unausstehlich die gnädige Fräulein, wass der arme, liebe
gute Onkel muss von Ihnen leiden, ist unaussprechlich!
Aztán folytatta németűl, irtóztató tótos kiejtéssel, minden é-t í-nek
mondva. Koronként az égnek forgatta savó színű szemeit, arcza a dühtől
már karmazsinpiros lett. Csontos hosszú újjaival fenyegető mozdulatokkal
kísérte a leánykák kegyetlenségéről elmondott hőskölteményt. Péter bácsi
pedig egy irtóztató hosszú csibukot szopogatva, koronkint helyeslőleg
bólintott fejével. Ő az Adelgunda pártján állt, lévén a házikisasszony
és a négy Márfay szűz, harmincz éve háborúskodásban egymással. Péter
bácsi azonban az első pillanattól fogva Adelgundával tartott, lévén neki
az éléstár s minden egyéb felett teljhatalma. Tudta, mit csinált.
A három fiú csak hallgatta az Adelgunda monologját – a melyet Péter oly
kifejező arczjátékkal kísért s a melyre az Adelgunda háta mögött ülő kis
papocska néha nem tetszését fejezte ki. Ő a lánykákkal tartott, kiknek
egész életükben egyéb foglalkozásuk sem volt, mint a márfai templom
számára hímezni.
Poldi látszólag nagy érdeklődéssel hallgatta Adelgundát, a másik két fiú
némán, unott arczczal ült székén s nem tudott minderre mit mondani.
Hogy aztán a Niki bácsi visszatért, az Adelgunda kereplője is beállott.
– Nos… a lánykákkal ázt hátároztuk, hogy á Stefi itthon márád veletek,
mert végre is nem férnek mind á kocsirá, (ezt ingerült hangon mondta a
bácsi, bár édesen mosolygott hozzá) a többi három lány pedig és Lőrincz
velem jő. És ti Gábor és Poldi, mit csináltok áddig?
– Mi majd elmegyünk Stefivel egy kicsit sétálni – felelt a Gábor helyett
Poldi, kissé előre hajolt derékkal felállva s gyermekes naivitással
mosolyogva Nikire, mint a ki nem lát és nem hall, mit a ki nem tud a
Márfay Miklós házi visszonyairól semmit, de semmit.
Stefi, ki e közben lehorgasztott fővel besurrant a szobába, Poldi
szavaira hálásan mosolygott és gúnyosan nézett három nővérére:
«látjátok, a nyertes mégis csak én vagyok», fejezték ki a szemei.
De nem szólt semmit – félt a Lizitől.
22.
A nagy családi omnibusz kirobogott a tágas udvarról és hogy Stefi
egyedűl maradt Poldi és Gáborral, eleredt a nyelve, de úgy, mint csak
egy oly leánynak, kit hetek és hónapok óta nem engedtek szóhoz jutni a
nénjei, ő lévén köztük a legcsendesebb és leghunyászkodóbb.
– Igen… így megy ez nálunk. De jertek erre, ezen az úton egyedűl
maradunk. Felmehetünk az erdőig együtt. A legkisebb dologért harczra
kell kelnünk az öreggel, kit egész testével, lelkével együtt az az
útálatos Adelgunda rakott zsebre. Láttad, hogy elsárgult, hogy most
megint mi győztünk?… De milyen szemtelen ez a személy. Ágyasa a bácsinak
(mondta lesütött szemmel szűziesen pirulva) és nekünk ezt tűrni kell.
Így élünk harmincz esztendeje (én húsz éves se voltam, mikor ez a
szégyen megesett rajtunk) egy személy, a szeretője oldalán, mert az édes
bátyánk kilökött az útczára. Akkor Lizi huszonöt éves se volt még… Hová
mehettünk volna mi leányok ilyen fiatalon? Nem tudtunk a világról
semmit… a Niki bácsi idecsalt… azóta itt vagyunk eltemetve…
– De hát nem lehetne ezen valamiféle módon segíteni? – kérdte Gábor, ki
maga sem tudta miért, de szánni kezdte ezt a vén leányt, kit annyi sok
évi erkölcsi szenvedés ily kerekre hizlalt.
– Hi-hi-hí… segíteni? – vihogta Stefi, de úgy, hogy egész vastag teste
megrezdült belé. – Hogyan? Késő már édes öcsénk. Öregek lettünk, én is,
nénéim is, rászoktunk már erre az élettel homlokegyenest ellenkező
existencziára. Nem tudnánk már ellenni mindennapi apró bajaink nélkül.
Csak a Lizi szokta koronkint azzal fenyegetni az öreget, hogy
hazamegyünk bátyánkhoz, a Lóri meg, hogy klastromba megyünk. A Lizi
fenyegetése diplomatikus, az hat rá, ettől tart. Csak a gyűlölt
Kázmérhoz ne… A Lórién csak nevet. Bánná is ő, ha ma felfordulnánk mind
a négyen.
Folytatta volna tovább, de egy fordulónál szembe találták magukat
Adelgundával, ki úgy látszik a távolban követte őket, attól tartva, hogy
a Márfay leányok legfiatalabbja valami olyat talál mondani a fiúknak s
kivált Gábornak, a mi ő reá «hamis» fényt vethetne.
Amint Stefi meglátta Adelgundát, hirtelen meghajtotta magát a két fiú
előtt, de olyan mélyen, hogy szinte eltünt buggyos szoknyáinak
tengerébe, aztán sarkán fordult s kicsiny aprózott léptekkel, a kastély
felé tipegett.
– Sie hasst mich, die Kleine. Sie möchte mich umbringen! – sipította
Adelgunda, még sárgábbra válva, mint a milyen azelőtt volt.
Gábor egy pillanatig utána nézett, aztán pár perczig kedvetlen arczczal
még hallgatta Adelgunda szitkozódásait.
– De nem vagy fáradt, én szívesen pihennék egy kicsit? – fordult
Poldihoz.
– Korán indultunk el Dálnáról… Merre van a szobád?
A két fiú összenézett, megértették egymást. Elbucsúztak Adelgunda
kisasszonytól.
23.
Poldi szobája helyett – a mint Adelgunda letünt a láthatárról – az erdő
felé mentek. Lassan, szótlanúl haladt a két fiú, mint a kiknek igen sok
elmondani valójuk van s nem tudják, hogyan kezdjenek hozzá.
– Soká nem láttalak Gábor, – szólalt meg végre hosszú csend után Poldi,
midőn egy tisztásra értek, s egy árok partján mindketten leültek a
földre.
– Mondd, hogyan birsz itt heteket és heteket eltölteni? Hiszen ezek
kétségbeejtő állapotok! – szólalt meg hevesen Gábor, a helyett, hogy
Poldinak felelt volna.
– Miért? Sokat vagyok itt egyedül. Hagynak tenni, menni. Igen jól
elvagyok az oldalukon. Sokszor észre se vesznek.
– De ők maguk, velök nem törődsz?
– Hol nevetek rajtuk, ha kicsinyes oldalaikat látom, hol meg sajnálom
őket, ha életczéljukat, törekvéseiket veszem tekintetbe. Haragudni
egyikre sem tudnék, – mondta a vén bölcs nagy figyelemmel vizsgálva a
lábainál rajzó hangyabojt. – Ezeknek van életczéljuk – mondta a
hangyákra mutatva – tudják, mit akarnak. Amazok, a mi nevezetes
rokonságunk, rohan előre az ürben, marakodik semmiért, kínozza magát
mindegyik külön, küzd, cselekszik, szenved,… s mindent semmiért… A
hangyák mily bámulatraméltó teremtések.
– De mily irtóztató ez a ház, milyen borzasztóan nevetséges ez az öreg
ember, aki ki van a szó szoros értelmében ezeknek a vén lányoknak
szolgáltatva, akik azt teszik vele, a mit akarnak, s ilyen vén lányféle
produktumot csinálnak belőle.
– Hát nem ismered még Sardanapalus bátyánkat, hogy ezen csudálkozol?
– Ismerem, ismerem, de azért minden újabb találkozásunknál újból fedezem
fel őt. És Kázmér bácsival, hogy vannak mostanában?
– Úgy, mint azelőtt. Tán csak nem hiszed, hogy kibékülnek még valaha.
Húsukká, vérükké vált az egymás iránt érzett harag. Most az a
szenvedélyök, hogy a márfai helyi postán nyílt levelező lapon goromba
leveleket írnak egymásnak. Persze a postásné s így indirekte a megyei
intelligenczia végtelen gyönyörűségére. Miklós bácsi soha se fogja
megbocsájtani, hogy azt a park alatti útat át nem engedte néki, Kázmér
meg bűnül rójja fel Miklós bácsinak, hogy a négy lányt magához vette.
– De hogy is volt ez a história, én már csak homályosan emlékszem rá?
– Nos. Hiszen tudod, hogy családaink veszekedései tradiczionálisak.
Sokkal kisebb ez a vármegye, semhogy három ily hatalmas nemzetség
megférjen benne egymás mellett békében. Hiszen csak egy főispáni székre
aspirál mind, a családoknak meg oly számos a tagja. Nagyatyád
testvéröcscse Endre, márv iszályban élt bátyjaival, így Nikivel is, és a
milyen rossz testvér, olyan rossz atya is volt. Csak a fiát, Kázmért
pártfogolta. Ennek akart mindent hagyni s ezért a négy lány mindentől
visszatartotta. A család oltárára estek áldozatul! De hiszen ezt tudod.
Nos, a Miklós, ki már az öreg Endrét ki nem állhatta, hogy Kázmért
megbosszantsa, (ki ábbán áz út proczesszusbán oly méltátlánul járt el
vélem – mondaná Niki) magához vette a négy lányt, sub titulo, hogy
sajnálja őket. Szó sem igaz, ezzel is csak a Kázmért akarta boszantani.
Mert nkább kínoztatja magát napról-napra, csakhogy elmondhassa a
látogatóinak: «Szegény húgáimát mágámhoz vettem, mert á szívtelen
bátyjuk kilökte őket áz utczárá».
– De hát, hogy lehet ilyen semmiségeken veszekedni.
– Gyermek, nem ismered még a mi világunkat? Egy tűszúrást itt még húsz
év mulva is megéreznek. Egy hevesen kiejtett szót, a melyet már a
kiejtés pillanatában is mosolylyal ajkainkon fogadtunk, húsz év mulva is
megemlítünk, ha a sértőről beszélünk, már t. i. a háta mögött. Furcsa
világ ez nagyon… az érzékenykedés világa, és azt hiszed mi, te és én
többet érünk mint amazok? Szó sincs róla… ismerlek titeket, mint
magamat. A különbség csak abból áll, hogy «fajtánk» tulajdonai nálunk
valamivel finomabbak, velenczei üveg finomságuak lettek. Az
érzékenykedésből szenszitivizmus lett, a szőrszálhasogatás nálunk
töprengéssé evolválódott, azért édesem te is, én is, életképtelenek
vagyunk, csak úgy, mint ők és éppen olyan szánalomraméltók vagyunk, mint
ők. A pusztulás kezdete… erjedés nálunk, náluk, mindenikünknél…
Gábor nem szólt. Érezte, igaza van a vén bölcs – gyereknek. Érezte, több
gondolatot hítt e pár szóval a lelke mélyében életre, mint a mennyit
önmagának be mert vallani.
– És nézd őket. Hidd el, szánalomraméltók. Nézd ezt az öreg gyereket, ki
egész életében egyedül volt, daczára annak, hogy módjában lett volna
megnépesíteni a házát, nővel, gyermekekkel. A ki gazdagsága közepett is
a szegények szegénye maradt s ki alapjában nem rossz ember, – ezek a vén
lányok, kiknek csak nevetséges oldalait látjuk, szánalomra méltók
szintén. Nem tudnak az életről semmit, mégis boldogtalanok, mert üres a
létük, irány és czél nélkül vegetálnak. És mégis vannak olyanok, kik azt
mondják: minden boldogtalanság kútfeje az élet… Látod öreg Gáborom, ide
jövök, ha már azt hiszem, hogy utól értem az árnyékomat. Úgy érzem, itt
még újra… életre vígasztalhatom magamat. Jó lányok ezek, lehettek volna
a legjobb anyák, a legjobb hitvesek. Hallod ott lenn a vastag Stefi
vékony hangját?… Nézd, a házi nyúlainak él – e perczben is őket
beczézgeti. Szaporaságukban születik újra… ez tartja fenn az élet iránti
vágyat benne… nevetséges szegény és nagyon szánalomraméltó.
– És te, mit mondasz magadról? – kérdte hirtelen Gábor.
– Én, pókkirály? Engem nem fogsz bonczolgatni kis öcsém! Szilárd,
áthatlan anyagból vagyok én, nem lát át rajtam senki, még górcsövön sem…
És Poldi nevetett és nevetett vele Gábor is.
Az alkonyat hűvös szellője átiramlott a tájon. Nedves, ködös estére
ébredt a két álmodozó. Tavasz van még mindig! Még virágzanak a fák, még
dalolnak a fülemülék… azért az erdőből már erjedés szaga jön idáig,
nedves, őszies zimankós levegő.
– Öregek vagyunk fiú… az _utolsók_, menjünk fel a romok közé, ott a mi
helyünk. A tavasz is nedves, a virágok is fonnyadnak a merre mi járunk,
fonnyadó virágok nyílnak a szíveinkben is, nem nékünk való a holdvilág,
– szólt Poldi élesen nevetve s az épp feltünő holdvilágra mutatott.
Lassan a kastélyba ballagtak.
24.
Szobájukban Lőrinczet találták kipirulva, szikrát hányó szemekkel.
– Soha, soha se jövök ide többé, útálatos fészek, gyűlöletesek a kik
lakják.
– Mi történt, fiam, hisz egészen ki vagy kelve magadból… Csillapodjál
gyermekem, – szólt Poldi, és nyugodtan símogatta kopasz tarkóját.
– Azért vitt magával, mert engem állhat köztetek legkevésbbé. Egész úton
kínzott. Anyám ellen, Tomi ellen, egész családunk ellen kikelt. Nem
győztem hallgatni…
– Hát miért nem feleltél meg neki magyarán, – szólalt meg hevesen Gábor
– csak én velem merjen így beszélni, csak merjen anyánk ellen kelni…
– Te tudom bátrabb vagy mint én, okosabb is vagy, útaztál sokat, te
megfeleltél volna néki tudom, – beszélt Lőrincz keserűen, – én ostoba,
gyenge filkó vagyok.
– Mi ez, Lőrincz?
– Gábor!
– No gyerekek, ne vesszetek azért ti is most össze. Hagyjatok békét a
Márfay tradicziónak. Már nagyon közönségesek lettek, hát mit mondott még
az öreg?
– Semmit, de ebben a semmiben minden benne volt. Vén pimasz róka – és
ezek a lányok! Na Gábor, büszke lehetsz rá, hogy a nevedet viselik.
– Vagyok is, büszkébb, mintha a Tomi viselné a nevemet.
– Hé, gyerekek, nagyon meleg van ebben a szobában vagy mi, hogy így
egymásnak mentek. Csend, rend és figyelem, hallgassátok meg az öreg
Poldit, az a bölcs, a mit az mond, azt kell követni…
A két fiú duzzogva ült egy kanapé két szélén, egyik se szólt egy szót
sem.
– Nos, hát az öreg kutya azt mondja ti nektek, hogy gyerekek vagytok és
értelmetlenek! Ha annyit fogtok tudni, mint az öreg Poldi, akkor mindig
és minden körülmények között meg fogjátok egymást érteni. Na, öleljétek
át egymást, egy-kettő… különben baj lesz… úgy.
A két fiút az egymás karjába lökte. Ezek egy perczig húzódoztak, majd
hirtelen egyet gondolva, átölelték egymást.
– Most mehetünk le a kedvencz «amerikai» nagybácsinkhoz. Harangoznak
vacsorára, ha elkésünk, nem kapunk tésztát.
25.
Vacsora alatt Niki bácsi Kázmérékról beszélt.
– Hát átmentek hozzá is. Hm, hm, üdvözlöm őket, he… he… he… most bájbán
vánnák tudom. Sok ádóságot csinálták míg a Kázmér főispán volt. Meg a
fiú nágyon szeret mulátni. Míg dobrá kerülhet á kástély.
– Anna néni pedig nagyon spórolt mindig.
– Niffor lány biz áz, szereti á töndöklést, á ti véretek, – szólott
Lőrinczhez fordulva.
– Anna nénit nagyon szeretem, apám kedvencz testvére volt.
– Tomit is szerette áz átyád?
– Azt is, de kevésbbé, mint az Anna nénit.
– Ez a tizenhármádik Márfáy-Niffor házasság, á mely rosszól sikerült.
– Jól sikerült, szólt Lőrincz elég határozottan egy oldalpillantással
Gáborra.
– Hiszen boldogok, szeretik egymást.
– Já fráter, áz nem elég áz üdvösségre. Há dobrá kerül á ház májd á
fejük felett, nem lesznek boldogok többet.
– Kérem, kedves bátyám, ne szóljon róluk, ebben úgy sem egyeznénk meg
soha, – szólt szavába Gábor elég hevesen s visszanézett Lőrinczre.
– Hej, hej, no lám! ejnye no… hát éljenek á Niffor Márfay-frigyek,
emelem pohárámát a Niffor Márfay-házasságokra, s nevetett torka
szakadtáig.
Ez már egyenesen Lőrincz ellen intézett sértés volt. Tudta, hogy ezzel
bántja meg legjobban Gábort, ezért tette.
A hangulat mind nyomottabb lett, a fiúk nem beszéltek. Amazoknak meg más
tárgya, mint az egymás szapulása, nem is volt s minthogy mind a három
családból lévén jelen családtag, nem bánthatták egymást, hallgattak.
Végre a vacsorának is vége kellett, hogy legyen.
A mint a társaság a dohányzóba húzódott és Niki bácsi Péterrel és
Lőrinczczel tartlizni kezdett, Poldi meg a három Márfay-lány egy
ablakfülkébe vonult pletykázni, Lizi Gábort magához intette s a szoba
túlsarkába vonult vele.
– Beszélni akarok veled, öcsém. Valamit kérdenék tőled.
– Parancsolj, néném, miben lehetek szolgálatodra – kérdte Gábor
meglepetve.
– A dolog kényes… Hidd el, nem a kiváncsiság hajt rá, hogy e húrt
megpendítsem, más, egészen más okból teszem. Rokoni érzés hajt rá… –
szólt fontoskodó arczczal, egyet köhintve a Márfay-leányok legidősebbje.
– Parancsolj velem.
– Mondom, a dolog kényes, de hát egyenesen medias res megyek. Igaz az,
hogy te Klienigstein Lollyt el akarod venni?
Gábor elhalványult, egy szempillája megrezdült, aztán nyugodtan
megsimította bajuszát, így szólt: – Nem tudok róla néném, _én_ legalább
nem tudok.
– Lári-fári, nem igaz. Látom az arczodról, hogy hazudsz. Akarom tudni és
pedig a te érdekedben akarom tudni.
– Bocsáss meg néném, de kérdésed meglep s formája még jobban.
– Azt mondod, semmi közöm hozzá. De van. Higyj nékem, vén lány vagyok,
sokat voltam egyedül, sokat asszonyokkal, ismerem a fajtámat. Ne vedd el
azt a lányt, haszontalan lány az, legalább ilyen formában, mint a hogy
ma itt áll előttünk. Ismered az apját?
[Illustration: – Azt mondod, semmi közöm hozzá.]
– Hogyne ismerném.
– Ravasz, számító diplomata. Komisz ember. Lolly meg a kedvencz lánya
volt.
– Azt mondják, nem jó ember. De hát nem igaz ám minden, a mit az emberek
beszélnek.
– De jóhiszemű lettél. A külföldön tanúltad? Tanúlj hát itthon is
valamit. Végre is bevallom, nem te néked magadnak, hanem az egyetlen
jóravaló, szép jövőjű Márfaynak mondom. Büszke vagyok a nevemre, ha nem
lettem volna büszke, tán nem hagytam volna feláldozni magamat… Azt
hiszed, nem tudtam az első percztől fogva, mi vár reám? Láttam már
jövőnket akkor, midőn a zárdából visszajöttem. Láttam, mire czéloz az
apám, mire a bátyám. Tudtam, hogy nyomorogni fogunk egy élet folyamán… s
megtettem. Mert ezt a Márfay név dicsősége így hozta magával. Én tudtam,
a húgaim, az ostoba libák nem. És… eljöttem ide, ebbe a bagoly-odúba,
beleültem ebbe a szemétbe s így feláldoztam magamat, pedig ismertem a
Niki veséjét, máját, (itt hangja fenyegető lett, dereka megnyúlt, két
szürke szeme szikrát hányt) eljöttem, s magammal áldoztam fel a húgaimat
is. Eltemettük magunkat… no jól van, megtettük a Márfay névért. Látod,
fiam, ilyen vagyok. Most már ismersz? Pedig szép voltam ám… szerettem
is, szerettek is. De hát én Márfay Lizinka… mert Lizinek ez a vén vakand
keresztelt el, szép lánykoromban Lizinka volt a nevem, – csak nem
mehettem egy községi jegyzőhöz. Ezt tudtam. Nos, a czímerünkért, a
családfánkért… érted?
Ezzel hangosan nevetni kezdett, de úgy, hogy azok a tartli-asztalnál
visszafordultak és Niki bácsi rikácsoló hangján odaszólt nékik:
– Hej, de vígán vágytok! Ejnye Lizinkó, ne forgásd el á Gábor fejét. És
így – Lizinkából Lizinkót kanyarított az öreg.
– Játszunk bácsi, játszunk a Gáborral. Mesét mondok neki a cziczáról meg
az egérről. Értesz? – folytatta halkan – nem tűröm, hogy elvedd azt a
leányt. Számító, mint az apja, hideg, okos. Olyan farkasfajta. De
üvöltése mézes-mázossá válik, ha egy falat kenyérről van szó. Vigyázz
fiú, vigyázz! Ti olyan lágyak vagytok, mint a Márfay fiúk. Olyan volt
boldogult édes atyád is… ne mozdulj… szerettem, tiszteltem. Lehetett
volna nagy ember is belőle, csak lágy volt, nem a küzdelemre született.
Kitekerték a nyakát… Ilyen lágy bolond a Kázmér, kit életében az atyja
vezetett az orránál fogva, halála után meg elbutult, nem látott többé
tisztán, ilyen lágy, de még lágyabb, hisz ez már nem is agyag, csak sár,
a Niki bácsi. Csak mi, Márfay lányok, csak mi vagyunk férfiasak, csak mi
tudunk akarni, igen, én! – és sovány, kiaszott mellére ütött – a tótfaj
asszonya erős akaratú… Én, a hogy engem itt látsz, harmincz éve vagyok
háborúban azzal a személylyel. Védem magamat és a húgaimat a körmöm
szakadtáig, életre-halálra. Ha én nem vagyok, már rég kilökött volna a
vén vakand az utczára. Ezerhatszáz forint a négyünk apanage-a, ezzel
éhen halnánk négyesben. De nem bír velem, nem is fog. És ez a harcz, ez
az életczélom, ez tartja bennem a lelket, ha ez nem lenne, már rég belé
fordultam volna a síromba. Értesz hát? Hová bámulsz? Nézz reám. Értesz?