Milyen? Ember lett belőle?
– Olyan, mint a milyen két év előtt volt, csak minden tulajdona
finomult, kiszélesedett.
– Érdekes fiú. Minden erénye, hibája egy elmuló korra világít. Ő egymaga
egész elpusztuló, régi magyar olygarchiánk quintessentiája. Egyike
azoknak, kik csak uralkodni, parancsolni tudtak. Ő se tudja megtanulni,
hogy századunk jelszava: «il faut savoir servir».
– Meg fogja tanulni, – mondá Erzsébet halkan, de biztos hangon.
– Na nézzék, Erzsi! politizálni is szoktunk. No nézzék a kis
honleánykát!
– Nem, csak Lőrinczről beszéltem.
– Tudom, hogy gyengéd volt mindig; annyi tulajdonotok ellentétes, hogy
meg kell értenetek egymást – nevetett fel Ádám s megsimogatta Erzsébet
képét, ki egy szemérnyi szemrehányással szemeiben, de azért nyiltan,
egyenesen szembenézett atyjával.
– Ellentétek? És miben? – kérdé Gábor kiváncsian.
– Oh sokban. Erzsébet olyan paraszt-fajta, mint a milyen én magam
vagyok. Egyenes, semmi árnyalat, finomultság nincs az egyéniségében. A
mit mond, az úgy van és nincs máskép. Nem érzékeny, a félhomályban nem
lát, aztán nyugodt. De olyan nyugodt, mint a milyen csak egy ilyen, a
turáni nemes fajból származó nőszemély lehet.
– Papa, hagyjuk a turáni nyugalmat.
– Ez azt jelenti, hogy a multkor, igen Gábor, ne nevess, te meg Erzsi ne
pirulj (leánya egy egyszerű tagadó-mozdulattal felelt édes atyja
szavaira), a leányom majd elájult, a szegény kis ideges gyermek.
Tizedes, a paripám megbokrosodott, majd kitörtem a nyakamat a porta
előtt és… Erzsit elhagyta turáni nyugalma.
– Elájult? – kérdé Gábor nevetve.
– Jól ismered. Kiszaladt a ház elé, megragadta a Tizedes kantárszárát és
visszarántotta. Megfékezte a lovat és megmentette édes atyja becses
életét.
Erzsébet szeretettel mosolygott atyjára. Nem szabadkozott egy cseppet
se.
– Olyan, akárcsak Rozgonyi Cziczelle! – mondá Gábor.
– Néked nem szabad Ez atyám privilégiuma. Nevezz becsületes hajadon
nevemen Erzsébetnek. Tudod Gábor? Ezzel a leány felkelt, nyugodtan kezet
adott a fiúnak, megcsókolta atyja homlokát s kiment a szobából.
– Tán csak nem haragudott meg? – kérdezte nyugtalan arczczal Gábor.
– Ugyan dehogy. Nincs hiúság, érzékenykedés egy csepp se benne. De
gyere, menjünk át a dohányzóba. Beszélgessünk.
A kis teremben víg tűz pattogott. A hüvös tavaszi estéken még Ádám
rendesen begyújtatott a kandallóba.
– Akarsz egy jó szivart, vagy tán csibukot parancsolsz?
Gábor czigarettára gyújtott, Ádám egy hatalmas török csibukot vett elő a
pipatóriumból. A kandalló elé telepedtek.
A kis szoba kifejezte Ádám egyéniségét. A falakat könyvek lepték el,
egymás mellett Darwin, Hæckel, Spencer, Geoffroy-St.-Hilaire, Lamasch
művei. Nehány jó regény, nehány költemény. A kandalló panopliján
fegyvergyüjtemény, a melyet keleti útjáról hozott. A szoba egy sarkában
foszilok felhalmozva. A kis kabinetet csak egy zöld ellenzővel fedett
dolgozólámpa világította be. Az ablaktáblákat a ház előtti nagy ákáczok
hajlongó galyai kopogtatták. Otthonos, meleg zug volt.
– Mily jó itt, milyen távol vagyok utazásaimtól, távol a szállodák
fagyasztó hangulatától, az idegen világok idegen érzéseitől. Itthon
érzem magam itt nálad, bátyám…
Ádám megveregette vállát.
– Atyád is szeretett itt üldögélni. Rendesen váratlanul érkezett. Késő
este betoppant… majd mindig e kis szobában talált rám. Szinte látom
magam előtt, a mint az ajtón hirtelen belép magas termetével,
vadász-csizmákban, vadász-kalappal. Beleült abba a székbe, abba, a
melyben te most ülsz. Pár perczig hallgatott, aztán lassú, mély hangon
terveiről kezdett beszélni, meg kedvencz tudományáról, a biologiáról. A
családi viszonyainkat hosszan fejtegette; beszélt utazásairól. Majd tíz
évvel volt idősebb nálam, mesteremnek tekintettem. Mesterem, kinek
mindent köszönhetek: nyugodt, boldog életemet, s mindazt az örömet, a
melyet a munka okoz nékem. Én is csak olyanféle tésztából voltam gyúrva,
mint fiatal uraink szoktak gyúrva lenni. Lovagláson, vadászaton járt
csak az eszem, az életnek csak a felszínét láttam…; egy ízben – de ezt
még nem mondtam el néked, pár év előtt még tán meg sem értettél volna
tökéletesen, ma… meg fogsz érteni.
Gábor közelebb húzta a támlás széket Ádámhoz, feszült figyelemmel
hallgatta. Lehetett volna érdekesebb tárgy a világon annál, mint midőn
gyámja édes atyjáról beszél neki?
– Nos – folytatta Ádám, felszítva pipája tüzét, – a téli időben történt.
Vadászni voltunk Ujvárt, a Nifforoknál. Halálosan belészerettem egy
leányba; nevét nem mondom, minek mondanám. Öreg asszony ma már,
megviselte az élet. Talán a szenvedés meg is tisztította a lelkét azóta.
Akkor még szenyes volt. Én bomlottam utána, jártam városról-városra a
nyomában. Képzelhetetlen dolgokat követtem el érte. Adósságokat
csináltam, kis vagyonom egy része ráment a bolondságomra. Ez a
szenvedély vitt, vitt feltartózhatatlanul, s a leány csak bolondított
szinte egy álló esztendeig. Egy év mulva aztán máshoz ment, ki gazdagabb
volt mint én s kevesebb bolondságot követett el érte. Azt hittem, tönkre
megyek; az ivásra adtam magamat. Igen Gábor, a hogy itt látsz, egy
féléven keresztül minden éjjel korcsmáztam és jártam a bolondját. Egy
ilyen éjjel – úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna – a galgóczi
korcsmában ittam egész éjjel, két banda húzta oldalamon a
körmeszakadtáig. Talán a tizedik üveg bornál jártam; az üres
czilindereket hogy kiittam, egymásután a korcsma ablakaiba hánytam. Már
egy se volt ép…
– Te, Ádám bácsi, te?
– Igen én, fiam. Látod, látod, így változik az ember… de figyelj. Úgy
éjfél után két órakor lehetett. Egy négyes fogat állott meg a csapszék
előtt. Apád volt, ki így kocsin igyekezett Nyitra felől Márfára,
Miklósékhoz. Magam se tudtam miért, de mindig szerettem apádat, olyan
derék, jó ember volt. Megértett mindig, oly elnéző volt velem szemben;
pedig bizony akkoriban nem igen érdemeltem meg. Nagyon elszégyeltem
magamat, a midőn belépett az ajtón. Mintha csak látnám. Szerettem volna
a föld alá bújni. Ilyen szégyen! Nem tudtam, mit mondjak néki, nem
tudtam szólni, nem tudtam, felálljak vagy ülve maradjak… nagy kamasz
voltam pedig már, több huszonkét évesnél. A czigányok csak húzták,
húzták. Csittítottam volna őket, de megakadt a szó a torkomon.
Becsületérzés volt már akkor is bennem… aztán meg szegény apád nem
tudhatta, miért cselekszem így. Emlékszem, ügygyel-bajjal felkeltem s
hebegve, ostoba észszel így szóltam hozzá: «Ugy-e későre jár az idő,
Gábor bátyám?» Ő… nem szidott, nem korholt, mint hittem. Komolyan
megállt a korcsma küszöbén s határozott hangon így szólalt meg: «Küldd
el a bandát, Ádi, késő van, kettőre jár az idő». Én, szinte megigézve
tekintetétől, elküldtem őket s e percztől kezdődik életem, hisz addig
jóformán nem is éltem.
Gábor villogó szemmel hallgatta Ádám szavait, ki egy pillanatig
elhallgatott, megigazította a kandalló hamvadó tüzét, végigsimította
homlokát, mintha csak e mozdulattal a fájó emléket s vele előbbeni
életét akarta volna eltörülni.
– Aztán – folytatta – az én komoly, nagy tudományú, szeretett Gábor
bátyám nem átallotta, odaült velem szembe, a bortól csepegő piszkos
asztal szélére, nem átallott velem e perczben szóba állani. És nemcsak
hogy szóba állt, többet is tett ennél. «Ádám, édes pajtásom, öcsém –
szólt a szívemhez – figyelj reám. Tudom, bánat nyomja a lelkedet,
tudom». Egy perczig némán a szemébe néztem, aztán a jó Isten tudja mi
fogott el, de azt hittem, odaborulok a vállára és zokogni kezdek. Nem
tettem, e perczben még nem mertem volna megtenni. Csak odakönyökölve az
asztalra, bután belebámultam a lámpába, szólni nem tudtam semmit. De
minek is szóltam volna… úgy is megértett. «Figyelj, fiam», folytatta
szavait, «boldogtalannak érzed magad e perczben, tudom. Tanuld meg
azonban édes öcsém, hogy a szenvedés tisztábbá, nemesebbé teszi az ember
lelkét. Férfinek születtél, ne add oda hát magad a szerelemnek egészen.
Ha ebben szerencsétlennek érzed magadat, tekints fel, emeld fel fejedet
s keresd más czélokban a megelégedést…» – «De miben, hogyan», kérdém
halkan, lekonyult fővel. «Igyekezzél társadalmunkat szolgálni s ezáltal
a hazát.» E perczben, emlékszem, a czigányok a Rákóczi-induló hangjaival
igyekeztek hazafelé, ezzel akartak urok s parancsolójuknak kedveskedni.
Az induló – a magyar hősiesség, bátorság diadalhymnusza – hangzott s
elnyomta szívemben a szerelmi dalok viszhangját. Atyád szavai
összevegyültek a nagy Rákóczi nótájával, szívemben megrezdült valami,
úgy éreztem csodás, előttem ismeretlen világ tárult fel, mely vonz, visz
magával; éreztem, hogy mint a mindenség egy paránya is, használhatok
valamit. Úgy éreztem, hályog hull le szemeimről, látok. Atyád
megérttette velem az életet. Éreztem, a szenvedést nem azért kapjuk
osztályrészül, hogy ezáltal tönkre menjünk, hanem hogy új életerőt
szívjunk belőle. Csak hallgattam, hallgattam atyád szavait. Feltárta
előttem társadalmunk hibáit, a melyeket azonosoknak éreztem
önmagaméival. Egyúttal erőt éreztem magamban: – tenni, küzdeni,
megváltozni… és…
– És? – kérdé Gábor büszke arczczal, feszült figyelemmel.
– És… nem tehettem egyebet, mint zokogva odaborultam atyád vállaira.
Elsírtam neki ez oly áldásos pillanatban egész eddigi hiábavaló,
haszontalan életemet. Ő kebléhez szorított s atyai csókkal illette
homlokomat – ekkor először.
Ádám elhallgatott, valami összeszorította a torkát, hangja megcsuklott.
De nem titkolta a meghatottságát, nem törölte le azt a könycseppet se, a
mely a pilláin ragyogott; egyenesen szembe nézett Gáborral, ki kezeibe
temetett arczczal ült ott és szinte dermedten figyelt szavaira.
– Másnap vele mentem Márfára – folytatta Ádám – s e percztől fogva
nesztorom volt. Megmagyarázta társadalmi viszonyainkat. Feltárta
előttünk régi, ódon társadalmunk korhadt alapját s előkészített így az
élet tudományára. Sokat olvastunk együtt. Erről különben tudtok. Sokat
beszélt nagytudományú német nevelőjéről, Bodmerről, kinek
természettudományi, biológiai ismereteit köszönheti. Nagy ész, nagy
szellem volt atyád; sokat lendíthetett volna pusztuló világunkon, ha
hamar meg nem hal… Haláláig az oldalán voltam. Nem tudtam nélküle élni;
szeretett mint fiát, mint tanítványát. Felébresztette bennem a
tudvágyat, sajnos, a tetterőt nem birta – azaz egy nagy szenvedés
embergyülölővé tett. Azóta kerültem a társaságot s így a társadalomért
se tehettem semmit. De éltem boldogságát csak neki köszönhetem.
Másodszor halálos ágyán csókolt homlokon; mikor ott álltam az ágya
szélén, úgy éreztem, egész benső világomat viszi el magával. Hiszen
mindazt, a mi ma _én_ vagyok, azt ő öntötte lelkembe. – Sovány elsárgult
ujjaival megsimította a hajamat. «Hajolj reám, úgy… végrendeletem
végrehajtója te lész, te meg fogsz érteni… fiamat reád bízom. Látod, a
saját lelkemet hagyom te reád… vigyázz reá, értesd meg vele az életet.
Ha szenvedni fog, légy az oldalán. Te tartozol ezzel nékem. Légy
jótevője, tiszteld emlékemet.» Ezek voltak utolsó szavai.
Ádám elhallgatott.
Gábor felkelt ülőhelyéből, odament Ádám elé, megfogta kezét szilárdan,
nyugodt arczczal, de fénylő szemekkel szembe nézett vele, aztán így
szólt:
– És most, Ádám bátyám, te rajtad a sor. Ezzel reá hajolt.
Gábor úgy érezte, az édes atyja ajkai érintették a homlokát…
16.
Másnap reggel Erzsébet körülvezette Gábort a kertben. Előbb felmentek a
ház mellett levő kis dombra, honnan csinos kilátás nyílt a pusztára.
Aztán bejárták a kis angol kertet, be a szőlőlugast.
– Látod Gábor, ez a mi boldogságunk. Ez a kis ház a béke… A kert alapját
édesatyám vetette meg. Látod e szőlő-fajokat, mind ritka fajta; kedvencz
bibelése a kertészkedés… sokat csinosítottunk már a kerten az utolsó
években is. Ezt a nagy nyárfát én szabadítottam ki, ezt a tisztást is én
törettem az erdőben, most innen a házig fellátni… És Erzsébet komoly
naivsággal beszélt kertjükről, mindennapi életükről, boldogságukról. –
Nézd e gyümölcsöst, milyen szép ilyenkor! Valóban az volt. A fák mind
virágban, egy virágtengerré folytak össze az alacsony fák lombjai. A fák
alatti pázsitot lila iriszek, fehér százszorszépek, illatos kakukfüvek
tarkították.
Virágban minden; darázs meg méh sziszegve repül át a légen, messziről a
pacsirta hangja hallik. Gábor meg olyan boldognak érezte magát e
perczben, hogy a földre szeretett volna borulni s elrejteni fejét a fű
és a virágok közé… Maga se tudta, miért. Végig haladtak a kerten.
Szélére érve, megálltak, innen gyönyörű volt a kilátás a pusztára.
[Illustration: Virágban minden…]
– Látod Gábor, ez a mi világunk; szűk, kis világ, de széles lesz az
által, a mit nekünk érzésben jelent. Itt oly sokszor elüldögélünk
apámmal; én vállára hajtom fejemet s elhallgatom a puszta csendjét,
gondolatom meg túlrepül a láthatáron… aztán oly jó megint idetérni
vissza. Apa átfogja derekamat s esténkint, midőn a gulya kolompja
megcsendül, midőn az első pásztortűz felvillan, a tiszai halászok is már
hazatérnek, még mindig csak itt ülünk egymás mellett. Néha meg ilyenkor
anyámról beszél… kit úgy szeretett.
Ádám egy parasztleányt vett el; talán ez volt az oka, hogy miért
tartotta magát oly soká távol a nagyvilágtól. Nem mintha szégyelte volna
nejét bemutatni, sőt semmire se volt oly büszke, mint nejének
szépségére, egyszerű szívére, jóságára; de nem akarta őt a nagyvilág
mérgének kitenni. Tíz évi boldogságot köszönhetett nejének, ki fiatalon
halt meg, magával víve férje szívének felét. A másik fele Erzsébeté
lett.
– Sehol se beszélt anyámról annyit, mint e helyen. Mindig azt mondta, ez
a táj az ő lelkének a képét tükrözi.
– Milyen jóságos ember a te atyád, Erzsébet!
– Tudom és büszke is vagyok rá.
– Édes anyád… hiányzott neked nagyon?
– Hiányzott, mert szerettem s mert feledni nem tudom. De pótolja
veszteségemet atyám kettőzött szeretete…
– Aztán mit csináltok egész nap? Apáddal csak nem lehetsz reggeltől
estig. Nem unod el magad?
– Ha apám nincs itt, babrálok valamit. Sokat olvasok. Azután el-eljárok
a falunkba. Falum egész kis világ… vannak ám rokonaim is a parasztok
között.
– És eljársz hozzájuk? – kérdé Gábor, bár tudta, hogy a leány mit felel
majd reá.
– Hogyne járnék. Sok igazságot tanultam tőlük.
– Aztán, hogy neveznek?
– Miasszonyunknak. Sohase neveztek másképen. Egy dajkám nevezett így,
még kis leánykoromban; nagyon komoly kis teremtés voltam, kiérdemeltem
az elnevezést. Különben matrónájuk is vagyok; van vagy húsz
keresztgyermekem, az Álgyoséknál csak a multkor voltam a paszitán,
nyoszolyóleány is voltam már ugyanannyi helyen. El is járnak hozzám
mind. Ismerem őket, a mióta élek, a hány hajadonleány van a faluban,
mindnek ismerem a szíve titkát. El is járnak hozzám, akár a tiszafüredi
paphoz.
– Menjünk a faluba. Hadd lássam Miasszonyunkat a maga helyén.
Egy fasoron haladtak végig… Erzsébet elragadóan nézett ki a hatalmas fák
alatt. Nyitott haját, nagy szalmakalapját bearanyozták a nap sugarai;
könnyű fehér ruhájában, virágokkal kezében olyan volt, mintha maga a
tavasz szállott volna le a földre, az Istenáldta virágfakasztó,
szerelmet ébresztő dicsőséges tavasz!
A mint így könnyű léptekkel elhaladt Gábor oldalán, annak egyszerre az
jutott eszébe, hogy e leány illenék a legjobban Lőrinczhez. Az ő édes
anyjának legméltóbb menye lenne ez ártatlan arczú, nyugodt,
összhangzatos fiatal leány…
17.
Mintegy negyedórai gyaloglás után, a falu alá értek. «Miasszonyunk,
gyere be hozzánk!» kiáltotta egy gyermek, az egyik kukoriczaszár-fedélü
kis házból. Pár pillanat multán a házat lakó egész család kijött s
körülsereglette Erzsébetet. Mindegyikhez volt nyájas szava, mindegyikkel
érdeklődéssel beszélt.
Behívták a házba. Ott, a tiszta kis szobában leült a tulipános padra s
ölébe ültetve az egyik kicsiny, még alig beszélő gyermeket, beczézni
kezdte.
– Hát Pista, hogy van a «gyi lovam?» A gyermek, ki elébb Gábortól még
húzódozott, most bátran az Erzsébet szemébe nézve, csacsogni kezdett.
Ezalatt a szomszéd is meghallotta, hogy a kisasszony itt jár. Tele lett
a pitvar, tele a szoba, körülállták. Csak nézték, nézték; mély, egyszerű
szívük egész világa sugárzott ki a szemükből. Látszott rajtuk, hogy
imádják. Egypáran leültek mellé a padra. Egy öreg asszony rétest hozott
neki nagy tálon, a melyből aztán Miasszonyunknak csakúgy, mint Gábornak
enni kellett. Ágoston Pista pedig, az Erzsébet egyik komája, odaállt
mellé:
– Úgy ám, Miasszonykánk, táncz lesz itt nemsokára. Lakodalomra
készülünk; a mi Marink megy férjhez, elvárjuk ám. Velem tánczolja az
első tánczot, úgy-e?
És Erzsébet egyszerűen, minden leereszkedés nélkül megigérte neki, hogy
eljő, nyoszolyóleány is lesz, tánczol is vele…
Gábor csak nézte, nézte; maga se tudta miért, de oly nagynak, nemesnek
látta a leányt e perczben. Oly mélységes mély az érzés világa, hogy
magához tudta vonzani a nép egyszerű, de nagy vonalú érzésvilágát.
Egygyé vált velük, _daczára_ annak, hogy édes anyja nem egygyel közülök
rokonságban állott.
Erzsébet mindegyikhez intézett pár nyájas szót; egy öreg asszonynak
orvosságot igért, egy leánynak súgott valamit, egyik gazdának a felesége
után kérdezősködött. Jóakaratot lehelt egész lénye; mintha ajkairól,
szívéből, ruháiról a boldogság áradt volna szét. Mindenki szeretettel,
boldogságtól sugárzó szemekkel tekintett fel reá.
Majd az egész falu népe összeszaladt; sokan ki is kisérték őket a
határig. Soká álltak még ott a mezőn, a könnyű léptekkel ellebegő
Erzsébet után nézve…
Gábor hallgatott, tele volt lelke azzal, a mit látott.
Érezte az _egyszerűség_ hatalmát. Érezte, hogy ebben nyilvánul a magyar
faj ereje, ebben életképessége.
Törpének, gyengének érezte magát e leány egyszerűségével szemben.
18.
Vacsora után megint ott ültek, Gábor és Ádám a kis dohányzóban, a
kandalló mellett.
– Tehát elhatározott szándékod holnap indulni, Gábor?
– Sajnos, nem maradhatok tovább, Ádám bátyám, hiszen anyámékkal is alig
voltam még, no meg hátra van még a fekete leves is: a rokonságot is
végig kell látogatnom.
– Ezért ugyan nem irigyellek. Bár majd nemsokára nekem is nyakamba kell
vennem a tót mindenséget. Erzsébetet mutatom be nekik, ki még sohase
járt fenn a brinza birodalmában. Néked különben tanulságos kéjút lesz
ez. Kiváncsi vagyok benyomásaidra. Hány éve, hogy nem jártad körül őket?
– Talán tizenöt éves koromban voltam mindnyájánál, Niffor Tomiékat és
Miklós bácsit kivéve. Ezekhez persze minden évben átmentem párszor; már
muszájból is.
– Majd ha végig jártad őket, jőjj vissza hozzám. De igaz az, hisz pár
hét mulva fenn találkozunk, akkor majd ott helyben megbeszélhetjük a
kimuló olygarcha-világot. Azt hiszem, három-négy hét mulva felmegyek
hozzátok Dálnára. De… most még pár szót vagyonodról.
– Ohó, Ádám bácsi, a hét szilvámra jutottunk!
– Igen, a mely, hála az Úrnak, csinos szilváskertté nőtte ki magát. Mit
csinálunk a birtokkal? Magad fogod kezelni ezután vagy bérben marad,
mint eddig?
– Én azt hiszem, reám nézve a legjobb lenne, ha bérben maradna. A
gazdálkodáshoz csak nem értek. A parasztok jól fizetnek, jól is
munkálják a földet.
– A te vidékeden mindenesetre a legjobban, csak úgy mint itt. Hisz
szinte kerti művelés alá veszik az egyesekre eső kis darabot.
– És mennyi lesz mégis a jövedelmem?
– Lesz úgy 15 ezer forint évente. Bért 13 ezer forintot fizetnek a
parasztok és értékpapirokból, regálékból is vagy két-három ezer forint
bejő. Nem nagy vagyon, de rendezett. Ez pedig nagy szó minálunk, hol
éppen megfordítva állanak a viszonyok. Meg vagyok róla győződve, hogy
Niffor Tominak a negyven ezer hold erdejéből nincs annyi jövedelme. A
terjedelmes direktoriális rendesen sokat megemészt.
– Hát a paraszt bérletet pártolja?
– Nálunk mindenesetre. Nézd, milyen virágzók a földjeim, aztán milyen
pontosan fizetnek. És milyen viszonyban áll az ember velök; soha ez más
árendással nem lenne lehetséges. Aztán meg a hol farm-rendszer van, ott
nincs agrár szoczialismus! Különben az én esetem különleges is. E kis
birtok mindig a Bélváryak kezében volt, bár e család soha se lakott itt.
Nagyatyám, hogy a községet birtoka egyrészére telepítette, oda adta
nekik minden földesúri jogait. Így a regáléval mind ekkoráig nem volt
bajuk. Ezért is hívják e falut Szabad-Mártonfalvának. Sohase robotoltak,
szinte földesúri jogokat élveztek. Az «úr» fogalma kiveszett náluk.
Talán innen önállóságuk, egyenes, tiszta jellemük. Én aztán, hogy ide
jöttem lakni, ilyen szűzien igyekeztem fajukat megőrizni. A világ s
kivált a szomszédaim (kiket ritkán kerestem fel) kötni való bolondnak
tartottak, én pedig élveztem azt, a mit a köreinkben született emberek
közül csak igen kevesen élvezhetnek: a természet friss, éltető
levegőjét. Mily jót tett nekem józan világnézetük, nyugalmuk a «tanuló
évek» lármás, izgató élete után. Ma is úgy tekintenek reám, mintha
közéjük tartoznék s ennél, hidd el, nem kivánok tőlük többet. Tanácsért,
vigaszért hozzám jönnek, csak úgy, mint mikor örömtől dagad a szívök.
Hiszen láttad, Erzsébet hogyan közlekedik velök… Lőrincz nagyot nézett
tavaly, mikor itt járt. Ő sehogy sem értette a dolgot. Hiába! hússá,
vérré vált benne az «uralkodási hajlam», a melynek, azt hiszem, épp az
ellenkezője fejlődött ki én bennem.
– De hogyan? Ne hidd, hogy ezt azért kérdem, mintha nem értenélek. Csak
szeretném, ha még jobban megvilágítanád a dolgot.
– Ezt is atyádnak köszönhetem; ő nyitotta fel szemeimet. A mi kis megyei
mindenségünk hibáit, gyengéit tán senkise látta olyan tisztán, mint ő…
– Kérlek, beszélj e tárgyról, hisz ez mindennél jobban érdekel. Hiszen
ebben a légkörben kell majd élnem, így szeretném ismerni atyám
felfogását e világról. Tudom, hogy e kis világ sok kinövésébe fogok
beléütközni; ezt érzem már most is…
– Nos, atyád sokat foglalkozott e kérdéssel. Szerinte nemzetsége
pusztulásának okai következők: először is az «Innzucht». Évszázadok óta
folyton öt-hat család házasodott össze, csak egy pár nemzetség érezte
magát elég réginek, hogy keveredjék egymással. No meg az is hozzájárult,
hogy bizony családjaink nem igen mozdultak ki sasváraikból s így nem
vehették el csak a szomszédaik leányát. Így tettek a mi családjaink is;
Czobor, Márfay, Niffor-házasság is van vagy húsz. Én önmagamnak
nagybátyja s unokatestvére vagyok. Ennek a folytonos keveredésnek
produktumai a Márfay Miklós (e kézi Sardanapalus), a Tomi, mint a faj
legalsóbb typusai. Előrehaladottabbak s így egyúttal jellemzőbbek a
fajra magára: öcséd, meg Czobor Lipót. Ezek az erjedés korszakába jutott
faj érdekes üvegházi növényei. Hány évszázad választja el fejlődés
szempontjából Czobor Miklós országbirót, a vasembert, a csupa érzéssé
finomult Lőrincztől? Alig hinné az ember, hogy egy családból valók. Nem
kellett e ritka, üvegházi plánta előállításához más, minthogy Niffor
Miklós unokanővérét: anyádat vegye el.
– De hisz én is egy ilyen házasságból származom?
– Az igaz, hogy anyád nem volt első ízben unokatestvére apádnak, bár
Márfay-leány volt. Különben ezzel nem azt akarom mondani, mintha te
valami igen erős, primitiv faj sarja lennél!
– Nem, az nem vagyok! – mondá Gábor mosolyogva.
– A családok másik veszedelme, a téves irányban haladt ambicziók…
– Pedig talentumokban nincs hiány.
– Bizony nincs. Pedig még nyers talentumnak is lehetne egyik-másikát
mondani. Bár koponyáinkat differencziálva, kikészítve örököltük, az
edény kész, csak éltetadó folyadékkal kell megtöltenünk… Családjaink
harmadik veszedelme az, hogy elszlávosodtak. Igen, daczára, hogy
bizonyosan tudjuk, hogy családjaink soha szlávokkal nem keveredtek,
mégis jellemvonásaikban, főbb tulajdonaikban majd mind tótok a mi jó
atyánkfiai.
– De hogyan lehetséges ez, nem értem?