MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
54. KÖTET
A KIVÁLÁS GENEZISE
II.
Irta
JUSTH ZSIGMOND
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906
FUIMUS
REGÉNY
IRTA
JUSTH ZSIGMOND
TULL ÖDÖN RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.
FUIMUS
_Első kiadása megjelent 1895-ben._
ELSŐ KÖNYV.
1.
Márfay Gábor végrendelete ezen szavakkal végződött:
«– – – – – És kedves nőmnek, sz. márfai Márfay Annának kötelességévé
teszem, hogy fiam nevelésére tizedik életéveig felügyeljen. Azután pedig
őt egy külföldi, talán egy genfi nevelő-intézetbe helyezze el, hol a
gimnáziumi éveket fogja tölteni; évente legfeljebb két hónapot időzvén
csak az atyai, illetőleg az anyai háznál. Az egyetemi éveket – úgy
kívánom – felerészben egy német, felerészben egy franczia egyetemen
végezze. Utána pedig még egy esztendőt kell Angliában, tán Oxford- vagy
Cambridge-ban töltenie.
Ha nagykorú lesz, végleg hazatérhet.
Azt akarom, hogy fiam megismerje az életet, azért e szigorú
rendszabályaim. Családjaink veszedelme az volt, hogy élettapasztalat
nélkül, rokon eszmék és érzések korlátolt körében, az élet harczaira
készületlenül nőttek fel. Én – ha életben maradok, – még szigorúbb
rendszabályokhoz nyúlok. Serdülő éveiben minden anyagi támogatás nélkül
hagynám, hogy így idejekorán megtanuljon a saját lábán állni, tudjon
kenyeret keresni s megvívni érdekeiért.
Ha az Isten mást akar s korábban magához szólít, fentebbi kívánságom
szigorú, szószerinti teljesítését követelem meg s ennek
keresztülvitelével szeretett nőmön kívül kedves rokonomat, mint kiskorú
fiam gyámját, báró Czobor Ádámot bízom meg.
Kelt Márfán, 1865. május havában.
márfai Márfay Gábor s. k.»
2.
Id. Márfay Gábort mindig hóbortos embernek tartották a felsővidék
rokon-nemzetségei, de végrendelete kihirdetése után napirendre tértek
felette. A legjobb akarói is csak azt mondták, hogy ha nem hal meg, pár
év alatt a tébolydába kerül.
Özvegye, sz. Márfay Anna (ki atyja testvérének, Tamásnak unokája volt s
így egyúttal unokahúga is) majd kisírta a szemeit, hogy férjét, kit úgy
tisztelt, bámúlt, oly korán elvesztette. Majd aggodalmas arczczal
fordult gyermeke bölcsője felé. A fiúcska, kicsibe mult, hogy posthumus
nem lett s mégis már huszonnegyedik élete éveig elő van írva élete
programmja.
Aggodalmas arczczal, könyes szemmel olvasta ujjain, hány évig marad még
magzatja oldalán. Jóformán kilencz esztendeig se! A fiatal özvegy
félelemből tán, tán szerelemből (bár szerelme csak ébredezett még ez
időben) hozzá ment a Márfayakkal vagy tizenkétízben összeházasodott gróf
Niffor-nemzetség fejéhez: gr. Niffor Miklóshoz. E házassága, a mely
szintén csak rövid tartamú volt, még boldogabbá tette, mint az első.
Gr. Niffor Miklós szintén egy fiút hagyott hátra. De hát Niffor legalább
meghagyta neki fiát; ez a fiú az övé lesz, míg csak felnő, nem! nem!
mindig. Ott lesz a sírján, ott lesz majd a feltámadásnál is az oldalán.
Arra nincs törvény, hogy Lőrinczet kifejtse ölelő karjai közül; ez az ő
fia egészen, az ő feltétlen birtoka. Benne újult föl fiatalsága, benne
reményei, ő benne minden öröme!
3.
A Márfay-, gróf Niffor- és báró Czobor-család volt a Vág mellett hosszan
elnyúló megye három törzsökös nemzetsége.
Márfán volt a Márfayak székhelye (de ez a kastély rombadőlt s a birtok
már Gábor halála előtt idegen kézre került), Feketevár a Czoboréké,
Ujvár a Nifforoké.
Özvegy Niffor Miklósné azonban Dálnán, a család egy szerzett birtokán
élt; itt nevelte fel két fiát, itt töltötte el özvegységének hosszú
éveit.
Ez ősi várkastélyokból intézték már négy-öt század óta a vármegye
dolgát; a családok folyton összeházasodtak s a mellett folytonos
háborúban éltek egymással; jóformán csak e perpatvarokat írták be a
megye krónikás könyvébe, annak históriája helyett. Az egész megye
története jóformán csak azon fordult meg, hogy a három család tagjai
közül melyik lett a főispán s melyik a követ.
[Illustration: A dálnai kastély.]
4.
Báró Czobor Ádám, a Márfay Gábor végrendeletének végrehajtója, komolyan
vette feladatát. Hisz ő volt tán az egyetlen, a ki tudta, mire czéloz
idősb Márfay Gábor utolsó kívánságával. A fiatal Gábor tizenkilenczedik
éveig egy szigorú genfi intézetben nevelkedett; az első egyetemi évet
egy német kis univerzitáson, a másodikat Zürichben töltötte, aztán
egy-egy évet Páris és Londonban. Jó tanuló nem volt, de sokat olvasott,
különös fiú volt, ki mindannyiszor, hogy hazajött, meglepte a
közelállókat. Voltak, kik azt mondták, bolond, mint az apja volt.
Voltak, kik azt állították, még bolondabb. (Csuda-e kérem, csuda-e, hogy
így van!) Voltak (kevesen), kik nagyon szerették, legtöbben féltek tőle.
A négy Márfay vén kisasszony véleménye az volt róla, hogy olyan, mint
egy karvaly vagy más, előttük tán még ennél is ismeretlenebb ragadozó
madár. Azt mondták, élesek a karmai s használja is őket.
Anyja? Szerette őt; bár _máskép_, mint kisebb fiát, Lőrinczet, de hát –
így mentegette magát imazsámolya előtt térdelve – más minő is, nem
szerethetem úgy, mint Lőrinczet. (Az «úgy»-ot a szeretet módjára
használta, félek azonban, hogy a szűz anya a szeretet mennyiségére
értette. És azt hiszem, a szűz anyának igaza volt…)
5.
Huszonöt év hamar lejár!…
A kocsi csak repült előre, elhagyva az ismert kis sárga indulóházat,
átrobogva egy nehány kis községet, a melyeknek kertjeiből virágzó
gyümölcsfák ágai hajlottak ki az utczára.
Tavasz van ismét!
A kocsiban ülő fiatalember hol álmos arczczal be-behúnyta szemeit, hol
felriadva, összehúzta szempilláit és szúró tekintettel vizsgálgatta a
jól ismert tájat. A nagykorú Márfay Gábor volt. Hegyes vadászkalap volt
a fején, a mely éles idomaival összhangban állott. Minden izma, vonása
éles volt. Már a genfi intézetben mindig azzal csúfolták gyermektársai,
hogy góthikus stilben van tartva. És volt is ebben valami. Asketikus
volt a teste; ki volt fejezve rajta a régi, talán túlsokat és gyorsan
élt faj finomultsága, betegsége, sőt tán fáradtsága is.
Öcscse, Niffor Lőrincz, ki legjobban ismerte és szerette az emberek
között s kit ő is legjobban szeretett, koronként «szellemi ember»-nek
nevezte.
A «szellemi ember» most is öcscsére gondolt. Milyen lehet? Hisz már
innen-onnan két éve, hogy nem látta. Tavaly nyáron nem jöhetett haza. A
nyarat édes atyja végrendelete szerint az oxfordi egyetemen kellett
töltenie.
Hogy fogja fogadni? Nem változott-e irányában? Hiszen befolyásolható
nagyon, Lőrincz környezetében pedig nincs annyi jó embere, mint kellene
lenni.
[Illustration: A kocsi csak repült előre.]
Fogadja bárhogy, egyszer csak szeretettel kell, hogy hozzá forduljon.
Szeretni fogja, ha majd tudja, mennyi szeretetet érez iránta, mennyi
gondoskodással van jövője iránt.
A kocsi most a Dálna előtti utolsó falun robogott keresztül; az a kis
erdő ott, a mezők felett, már a Lőrinczé. A hajnali köd elmosta a
színeket, párák lebegtek a mezőn, a felkelő nap sugarai
meg-megcsillámlottak a lecsapódott harmaton. Pacsirta énekelt a légben.
Gábor egyet gondolt, megállította a kocsit. – Innen majd gyalog megyek
fel a kastélyba, te pedig a málháimat a tiszttartó úrhoz viszed s nem
szólsz semmit arról, hogy megérkeztem, érted?
A kocsis komoly méltósággal, némán bólintott fejével. Megértette, a mit
Gábor mondott, de felelni nem tudott volna rá. Tót volt, mint itt
mindenki, de értett magyarúl.
A kocsi lassan elkanyarodott Dálna felé, Gábor meg ott maradt állva, a
rétek közepén.
Úgy érezte, e perczben született.
Mily üres volt eddigi élete, nem volt hová hajtsa fejét, éhezett a
családra, a melyet oly rég, oly rég nélkülözött.
A pacsirta csak dalolt; úgy érezte, tele dalával a lelke. Ébred minden,
ébred a lelke is. Úgy, úgy, fogadják be mindazzal, a mit magával hozott;
bocsássák meg neki mindazt, a mit elvesztett. Hisz a lényeges, az, a mi
mindent bearanyoz, az, a mi melegebb a nap sugarainál, mélyebb a
természet zenéjénél: az örök szeretet, az ott van a lelke mélyén,
mindent igérve s a mellett alamizsnáért könyörögve.
Tizennégy év oly hosszan telt idegenek között, a vándorélet kisodorta a
szegény szárnyas nehány tollát; most már pihenni akar, lábat vetni, hogy
megismerje azt a helyet, a hol tán még egyszer fészket is rakhat!
6.
Gábor csak ballagott lassan, nála szokatlanúl lassú léptekkel. Az
erdőnél balra kanyarodott s vagy tíz percznyi gyalogolás után a présház
elé ért, a mely a kastélynak erről az oldalról mintegy őrszeme volt.
A szőlő kis dombon feküdt, honnan a megye jórészét látni lehetett.
Felment a fehérre meszelt hosszú házig… Megállt előtte. Ott áll a kis
ház, mint azelőtt; hej! hány emléke van hozzá kötve. Eszébe jutottak
azok a régi őszi hangulatok (néha szüretre haza jött, – lopva – egy-két
napra, gyámja tudta nélkül), a szüretelő Holbein Madonna-arczú tót
leányok, aranygyöngyös pruszlikaikkal, aztán a most zárt, nagy, fehérre
meszelt terem zöld fenyőgalyakkal, zászlókkal feldiszítve, a melynek
ablakain végig látni a Vág felé húzódó halmokat, a síkságot, a sok kis
falu tornyain megcsillámló nap sugarait… Aztán a szoba közepén a
terített asztal; látja önmagát oda könyökölve, búsulni; öcscse – a
czigányok grófja – a végtelen zenetehetséggel megáldott Lőrincz, meg
primázik. A lassú, bánatos nóták, utána a friss, felhangzó pattogó
csárdás… majd a szüreti napok elteltével, a hideg őszi éjszakán neki az
ismeretlen nagy világnak, neki az ürnek! Innét ki külföldre, idegenbe…
idegenül!
Istenem, milyen emlékek!
De – hisz előtte a _ma_. Miért gondolna a multra. Napsugárban fürdik
minden, pacsirta szeli a léget. Dala felébresztette merengéséből.
Mosolygott önmagán. Hiszen fényben a világ, vége a dalnak!
Csak ment tovább. Egy gyalogúton leért a dombról, ott az a ház… az, az…
Itt lakott a Lőrincz vigasztalója. Mert már vigasztalóra szorult. Öreg
faj érzi a pusztulást, korhadt tölgy ágába üt legelébb a villám. Hogy
lehet ma vele? Vonzza-e még az «ismeretlen» egyszerűsége? Tart-e még a
búfelejtés? Eh! meglátjuk. Egy kanyarulat – s ott a kastély. Az oszlopos
épület magasan kiemelkedik a park vén fái közül s az egész völgyet
uralja. Érezte, mi vár reá. Látta maga előtt szeretett édes anyját, a
mint esténkint a dohányzó nagy spanyolfala mögött czigarettázik s
patienceokat csinál. Látta túl rajta, ott a sarokban, a nagy
márványkandalló öblét, a mely tele virággal.
Nyugalmat lehel itt minden.
Megállt. Távol mögötte az ismert ismeretlen élet küzdelmi zaja… itt
csendes minden; idáig nem jut a szenvedés jaja, a bosszú kiáltása, itt
csendesen nyílnak a virágok, halkan dalol a pacsirta. De jó is lesz
itthon.
Most egyszerre a hajnali harangszó hallik; rég ismert harang hangja… az
első hang hazulról.
7.
A kastély helyett a tiszttartói lakba tartott. A vagy negyvenöt éves
életerős, piros-pozsgás Mátyus András tiszttartó éppen ki akart
lovagolni, midőn Gábor belépett udvarán.
– Nini, már megérkezett a nagyságos úr, kiáltott fel az «öreg», mint a
hogy a két fiú őt nevezte, örömtől sugárzó szemekkel, – hogy fog a
grófom örülni; mennyit emlegette a nagyságos urat.
– Hát hogy van bácsi?… emlegetett-e a Lőrincz gyakran?
– Haj! többször, mint nem. Alig várta már, hogy haza jöjjön. De mi mind
úgy hittük, hogy csak egy hónap mulva érkezik. S ime a sürgöny tegnap
jött.
– És azok nem tudnak semmit?
– Semmit; a gróf nem is álmodja, hogy megjött, a méltóságos grófné meg
még itt sincs.
– Nincs itt? Hiszen azt írta, hogy úgy, mint tegnap érkezik.
– Igen, úgy volt; de tetszik tudni, a nővérénél időzik, a Czobor Pál
báróéknál Balniczán, azok tartották ott még pár napra. Táviratozzak
neki?
– Nem, ne Mátyus, ne tegye. Csak hiába izgatná… hát a Lőrincz persze még
alszik. No addig is, míg felöltözik, megfürdöm. Itt a holmim már?
– Igen, magam segítettem bevinni a szobámba; rendelkezése szerint. De
tán felkeltem a komornyikot.
– Ne fáradjon, itt felöltözöm s aztán felmegyek Lőrinczhez.
– Megvárom a nagyságos urat. Meg én… aztán együtt megyünk fel.
– Ne öreg, – vágott szavába hirtelen éles hangon Gábor – menjen, nézzen
szét a gazdaságban s ha elvégezte dolgát, akkor keressen fel minket.
Oly határozott hangon mondta ezt Gábor, hogy Mátyus vette kalapját s
ment kifelé a földekre. Csak azt kérdé még, hogy nem lehet-e valamiben
szolgálatára? Gábor tagadólag intett fejével, Mátyus katonásan szalutált
s lovára kapva, kivágtatott az udvarból.
Gábor egy pillanatig utána nézett, majd bement a szobába, megfürdött s
gyorsan felöltözött. Egy negyedóra mulva sötét ruhában, a kastély-udvar
felé tartott.
Az istálló előtt elhaladva, az összes cselédség haptákba vágva magát,
állt ott; bár nem szerették, hisz nem volt sportkedvelő, mint öcscse.
8.
Sietve haladt át a kastély udvarán. Az óra éppen kilenczet mutatott.
– Késő, már késő – gondolta s bosszankodott. Ő tudta, miért.
Az oszlopos előtornáczon megállt, beszívta a felfutott szőlő virágának
édes illatát.
Minden úgy van a tágas udvaron, mint azelőtt volt. Ott húzódnak el
kétfelé az olasz renaissance-stylben tartott laposfedelű melléképületek.
Az udvar közepén az óriási thermométer, amott meg a rókaház. Ugyan,
van-e benne róka?
Az öreg, már ötven éve a család szolgálatában levő süket komornyik, ott
ült az ajtó előtt, sütkérezve. A mint meglátta Gábort, hirtelen
felugrott s oly gyorsan, a mennyire csak vén tagjai engedték, glédába
vágta magát.
– Der gnädige Herr! Herr Jesses, der gnädige Herr! – szólalt meg makogva
s csak csóválta ősz fejét. Bámult is, haragudott is, örült is; látszott
az arczán. De hogy ne bámult volna, hogy így egyszerre a föld alul bújt
ki az egyik gazdája; hogy ne haragudott volna, midőn minden czeremóniát
elkerülve érkezett haza (ez sohasem volt így a családban azelőtt) s hogy
ne örült volna, hisz ismerte a mióta él s most tudta, hogy végleg
hazajött.
– Aber warum nicht schreiben, dass wir es wissen – makogott s csak
csóválta a fejét. – Felhívjam az inasokat? – felhívom. S már neki is
indult volna, ha Gábor meg nem akadályozza. Némán intett neki, nem szólt
semmit, hisz úgy sem értette volna meg a szegény süket ember. Majd
megveregette a vállát, aztán hirtelen sarkon fordult.
– Der Hochgeborene Herr schläft noch! – kiáltotta rémült arczczal az
öreg. De Gábor nem figyelt rá, bement a Lőrincz ajtaján.
9.
Testvére a széles ágyban elterülve, egyik karját feje alá kanyarítva,
mélyen, szelíd arczczal aludt.
Gábor megállott ágya előtt s az imént hideg, majdnem metsző kifejezésű
szemeiből végtelen szeretet áradt ki. Halk léptekkel odacsúszott az
ágyhoz s vigyázva leült annak alsó szélére. Nyugtalan arczczal vizsgálta
vonásait, kereste az élet nyomait rajta. Hisz már innen-onnan két éve,
hogy nem látta. Szerette volna boldognak, megelégedettnek látni. Hiszen
szinte benne élt. Családja volt, mindene. Hozzákötötte büszke, elzárt
szívének minden dobbanását, ő volt az egyetlen, kinek lelke összes
redőit együtt feltárta.
Hisz atyja végrendeletében is az bántotta leginkább, hogy az testvérétől
elválasztotta, kinek pedig, érzi, néha-napján szüksége is lehet reá.
Hányszor, de hányszor aggódott távol tőle, hogy idegen befolyások alatt
elszakadt szívétől. Hányszor remegett azért, hogy elfelejtette s
elidegenedett tőle.
Ugyan szereti-e még?
E perczben Lőrincz felriadt. Egy pillanatig némán bámulva nézett maga
elé, aztán felemelkedett ülőhelyéből s némán, szó nélkül átfonta karjait
bátyja derekán.
Gábor se szólt semmit, csak odaszorította szívéhez Lőrincz fejét és
száraz szemmel, mereven tekintett maga elé… messze, messze nézve!
Látta maga előtt az életet, minden örvényével együtt. Látta a Scyllát s
a Charybdist; egyszerre nézett visszafelé életében s ugyanakkor a ködben
a testvére jövőjét kereste. A révparton is a vihart látta…
Aztán Lőrincz kibontakozott karjai közül; eleinte mosolygott, nevetett
örömében, ezer kérdést tett neki, majd elnémult és csak lágyan,
szeretettel nézett az «öregebb»-je szemei közé, mint a hogy őt rendesen
nevezte.
Gábor csak tovább merengett… még mindig. Eszébe jutott, mi az család
nélkül, idegenek között, elhagyatva növekedni fel. Erről Lőrincz nem
tudott s nem is fog tudni soha semmit. Majd ezután szívéhez vonja,
megmutatja neki, hogy az, a mit elhozott, ott a lelke mélyén, arról még
ez az árva fiú, ki itt rokonai között is csak úgy el volt hagyva, mint ő
künn, az élet harczai közepette, – nem is álmodott soha.
Kéz a kézben, aztán jöjjön, a minek jönni kell!
Ekkor feltárult az ajtó s egy pap lépett be rajta. A házi káplán, ki
miséjét elvégezve, idejött (rendes szokásához mérten) a Lőrincz
szobájába reggelizni. – Oh le petit lever! – susogta Gábor kedvetlenül,
felkelve az ágy széléről s odamenve a paphoz, kezet adott neki.
Tisztelendő Vakor Imre maga volt a simaság; egy mozdulata nem volt igaz,
egy szava nem jött a szívéből. Gábor ki nem állhatta.
– Ah, a nagyságos úr! Milyen öröm ez mi reánk nézve, – s a fiatal pap
rózsaszínű arcza szinte fénylett a boldogságtól – mikor méltóztatott
megérkezni?
Gábor hidegen intett fejével.
– Ma érkeztem meg; hála az Istennek, itt vagyok megint.
– És az útja, milyen volt az útja? Kellemes, reménylem.
– Igen – felelt Gábor.
– Megengedik, hogy reggelimet itt költsem el?
– Csak méltóztassék tisztelendő úr, kérem – szólalt meg Lőrincz. Gábor
csak hallgatott. És a pap leült kávézni, Lőrincz ismét Gáborhoz fordult,
az hidegen az útját beszélte el. Hogy jutott ide a legrövidebb idő alatt
Londonból, hol állt meg s hol nem, majd a mai Pest aspektusáról kezdett
beszélni.
A pap kalácsát a kávéba mártotta s csámcsogva beszélt. El volt
ragadtatva, hogy a «nagyságos úr» annyi mindent látott.
Majd a tiszttartó kiséretében egy zsidó árendás érkezett. Lőrincz bort
hozatott neki és szalámit. Épp a tiszttartótól jött, hol egy negyedévi
bérletét adta át. A bortól megeredt a nyelve, pletykázni kezdett.
– Képzelje, méltóságos úr, a molnár vasárnaponkint glaszé-keztyűben jár.
Er ist ein schlechter Mensch. És az árendás csak ivott és csak beszélt.
Semmi remény, hogy hamar elkotródjék. Lőrincz csak hallgatta s
egykedvűen mosolygott. Egy világért se lett volna udvariatlan egy rangja
alatt s pláne vele függőségi viszonyban levő emberrel.
Egy negyed-óra mulva már tele volt a szoba. Lőrinczet körülvette
«udvara».
Gábor idegesen izgett-mozgott székén.
– Kérlek, Lőrincz, siess az öltözéssel, igen sok dolgom volna veled.
Hiszen már olyan rég nem láttalak – szólalt meg egyszerre s amazokat egy
rövid főhajtással üdvözölve, gyors léptekkel elhagyta a szobát.
10.
Megállt a kastély terrasseán. Még minden úgy van, mint évek előtt volt,
nem változott semmi. Mintha csak be se járta volna Európát, mintha csak
benső világában se változott volna semmi. Öcscse életmódja is csak a
régiben. Ime, körülötte udvara. Csak kis uralkodó herczeg, mint volt.
Szinte sohase lehetett Lőrinczczel egyedül beszélni, mindig volt valaki
vele, hol a titkár, hol a tiszttartó, hol más. Gábort ezek nem
szerették, büszkeségnek véve nála azt, a mi csak végtelen exkluzivitás
volt. Gábort csak a benső ember érdekelte s csak a magányt és az
intimitást értette meg; a nagy tömegtől félt, a nagy tömeg
visszatetszett neki.
Hogy lesz majd ezekkel? Hisz öcscsét udvara nélkül el se képzelte,
önmagát meg ezekkel éppen nem. Hogy lesz?
Gábort töprenkedéséből Lőrincz riasztotta fel. Ott állott előtte
vadászruhában, csizmában, fején vadászkalappal; kedvencz
foglalkozásához: a vadászathoz mérten.
A két fiú körülbelűl egyforma magas lehetett, azonban testük alkatában
csak úgy, mint arczkifejezésükben, különbözők voltak. Lőrincz egész
lénye lágy, rugékony jellemét árulta el. Feje kerek volt, rövid,
sötétbarna haja lágy fürtökbe olvadt nyaka körül. Sűrű szemöldökei
élesen váltak el halvány olajbarna homlokáról. Nagy fekete szemeivel
messze nézett. Egyik szeme alján némelykor előtünt a szeme fehére, s ez
arczkifejezését végtelenül álmadozóvá tette. Húsos orra, felvetett
ajkai, gömbölyű álla érzékenységről beszéltek. Míg Gábor minden
mozdulata gyors és rövid volt, addig Lőrincz lassú méltósággal, hosszú
ütemben mozgott. Lénye legtöbbször nyugodt egyszerűséget lehelt, pedig
nem volt az. Külsőleg volt valami egyéniségében egy magyar paraszt- vagy
nagyúrból (e két határos és hasonló typusból), azonban ha ingerült lett,
arcza nyugodtsága eliramlott. Szemei összehúzódtak, álmodozó kifejezésük
megszünt. Ilyenkor haragszik s a _kire_ neheztel, azzal mindig
túludvarias. Ilyenkor, ha az illetőnek tán kezet nyújt, jobbját mindkét
kezével fogja meg. Túl nyájas, ilyenkor szláv. Énjének ez oldalából
fakad a töprengő skrupulista, Niffor Lőrincz, ki fél az élettől, fél a
haláltól, fél az emberektől s önmagától. Ki keres, kutat önmagában s
viszi a hajszálhasogatás felé a gondolata. Ha aztán az érzés kerekedik
felül nála, akkor művész. S bár csak öntudatlan, de testestől-lelkestől
művész. Érzi a természetet, érzi az embert s érzésén keresztül gyakran
(de nem mindig) látja benső képzeletét is. És e furcsa keverékben: a
folytonos öntudatos gondolkodás s öntudatlan érzésben van a lényege,
egyéniségének essentiája. Ha meg az érzékiség hozza mozgásba lényét,
megint más alakot ölt. Ilyenkor gyakran a «pillanat» hatása alatt, nem
lát tovább az orránál. Arcza ilyenkor szinte gömbölyű lesz, szemei
kerekre nyílnak, szinte még az orra is nevet.
Külsőleg csakúgy, mint bensőleg, van valami benne egy nagy felinából.
Olyan, mint egy fiatal párducz.
A két fiú egy pillanatig szembenézett egymással. Gábor kicsibe mult,
hogy öcscse udvaráról nem kezdett neki beszélni. De – szerencsére –
elnyelte gondolatát s karját Lőrincz karjába öltve, sétára indult vele.
Előbb a terrasse baloldalán levő virágoskert felé mentek. Hallgatott
mindkettő, nem tudtak volna hamarjában semmit se mondani. Önmagukba
mélyedtek. Lassan, szinte boldogan ballagtak egymás oldalán. Egyszerre a
virágoskert egy sarkában, egy óriási lugas előtt megálltak.
– Emlékszel!? – kérdé Lőrincz és Gábor nem felelt, csak némán bólintott
a fejével. Hogy emlékszik-e? Ide jöttek le, hosszú-hosszú czigányozások
után, a hajnali órákban egy hegedűssel, két kontrással s húzatták
reggelig, míg csak az első napsugár szét nem rebbentette álmaikat.
Majd tovább mentek,… most a park tavánál álltak meg. A lombokon
keresztül a szomszédos falu tornya fehérlett ide. A túloldalon a
kuglizó, pár óriási platánfa előtte. Mint gyermekek, sokszor játszottak
itt. Lassan egy tisztásra értek, ott egy óriási fűzfa… E fa alatt voltak
egyszer együtt életveszélyben. Egy éjjel ott üldögéltek a fa alatt; az
ifjabb hegedült, az öregebb belebámult a holdba. Egyszerre nagy lárma
lett a parkban; «vigyázzanak, vigyázzanak» – kiáltá az öreg tiszttartó –
«veszett kutya van a kertben!» S ők fegyver nélkül álltak ott. Sem
előre, se hátra. Egymásra néztek, egymásért remegtek. Ez jutott most a
Gábor eszébe, félig álomban; szavakba foglalta azt, a mit tán jobb lett
volna a másiknak el se mondani:
– Tudod-e fiam, hogy külföldön sokszor gondoltam e perczre. Úgy éreztem,
odaadtam volna érte ottani nyugodalmamat, ha a rettenetes pillanatot
újra átélhettem volna. Mert hisz akkor _itthon_ voltam. Te nem tudod,
hogy e szó mit jelent…
– Hisz most is itt vagy, öregem! – szólt közbe Lőrincz.
– Igen, itthon vagyok s igyekezni fogok elfelejteni mindent, a mi
számüzetésem éveire emlékeztet.
– Te sokat utaztál – mondá Lőrincz halkan s álmodozva nézett maga elé.
– Tudod-e Lőrincz, hogy mi a honvágy? Soká csak a család, az otthon után
vágytam. Egyiptomban lepett meg legelébb. A tájkép az alföldre
emlékeztetett, a tücsök szava ugyanazt a nyelvet beszélte, mint otthon.
A felvillanó pásztortüzek a láthatár szélén, a kutyaugatás, az esti
csillag, a tőzegfüst nehéz illata hazahozott; úgy éreztem, mintha csak
egy alföldi faluban lennék. És mégis! Valami hiányzott, a mi a tájképet
s annak hangját, illatát szívemmel összekösse. Éreztem, nem az én fajom
lelke hívta a tájat életre. Lásd Lőrincz, szeretem e fajt, a melyből
származom, mert hibáiban, vétkeiben ugyanaz, a mi én vagyok. Hamarább
megértem hibáját, mint egy más nép erényeit… Értesz?
Lőrincz csak félfüllel ügyelt reá. Egy pillanatig hallgatott, aztán
hirtelen Gábor felé fordult: – Tudod-e, hogy már vége a dolognak, vége…
Már nem szeretem?
– Nem tudtam – mondá Gábor és szeme felvillant.
– Nem? Pedig úgy unom magam. Olyan ürt érzek itt belől.
– Hát… találunk néked valakit.
– Kit? Van-e olyan?
– Hisz még alig ismered az asszonyt. Én tudom, milyen kellene neked.
Elmondjam? De ne nevess ki.
– Mondd, öregem. Theoretizálj, a mennyit akarsz, ez tudom mindig
mulattatott.
– Aranyszőke haja lesz…
– Azért úgy-e, mert engem a czigányok grófjának neveznek?
– Azért – mondá Gábor s nevetett. – Sápadt, egyenes, tiszta szemű,
tiszta mosolyú, egy cseppet sem érzékeny leány, ki mindig engedni fog
neked, de a ki azért látni fogja maga előtt az útat, a merre haladnotok
kell. Én ismerek ilyet.
– Ugyan, úgy-e? És kit?
– Azt nem mondjuk el, Lőrincz; hisz ha mondanám, sohase szeretnél bele.
Sokszor álmodtam róla… odakünn, a külföldön.
– Már te magad is, úgy látszik, szerelmes vagy belé?
– Bolond csemete, hát azt hiszed, hogy ez így megy nálam?
– Azért, mert Lolly…
Gábor hevesen szavába vágott. – Róla ne szólj; tudod jól, hogy sohase
veszem el. Nem nekem való, senkinek se való; játékszernek való, másnak
nem.
– Nagyon hevesen mondod, Gábor; érzem, hogy még nem felejtetted el.
– Igazad van, – felelte Gábor halk hangon – nem felejtettem még el.
– Szegény öregem! – s Lőrincz megszorította bátyja kezét. Pár perczig
hallgattak.
– Hát Lőrincz, úgy van jól, a hogy van – szólalt meg végre Gábor. És a
mama? Mesélj a mamáról, hogy van? Gondolt rám sokszor?
– Gondolt-e? Hiszen mindig rólad beszél. Sokszor féltékenynyé tett.
No most, ha majd visszajő, sírhattok együtt eleget. Lőrincz mindig ezzel
bosszantotta őket. Anyja sokkal komolyabb lett, ha Gáborral beszélt.
Lőrinczczel nevetett is, Gáborral alig mert.
– És a többiek? És Ádám bácsi? Gábor szemei felvillantak, a mint ezt
kérdé. Imádta gyámját: Czobor Ádámot, édes atyjának hű barátját s
követőjét.
– Ádám bácsit még nem láttam. Lenn van az alföldön, a falujában.
Elvonult a világtól, lányát neveli s a könyveket bújja.
– Na Lőrincz, ne nevesd ki őt. Vannak ám könyvmolyok is a világon!
Ezzel Lőrinczre czélzott, ki sohasem olvasott. Ez szinte betegség volt a
fiúnál. Irtózott a könyvektől, daczára, hogy minden érdekelte. Hanem
azért sokat tudott; Gábor lassan-lassan beadta néki élőszóval mindazt, a
mit olvasott és minden eleven anyaggá vált öcscse lelkében.
Így a fiúnak megvolt a maga világnézete s mindent a maga filozófiai
szempontjából látott. És sokban éppen az, hogy nem olvasott, tette őt
eredetivé.
– De menjünk fel… várnak.
– Kik? – kérdé Gábor, bár tudta, hogy az udvar.
– Azok?
S a két fiú némán haladt fel a kastély felé.
11.
Sétájuk után Gábor lefeküdt s hosszan aludt. Két éjszakát töltött a
vasúton, meg volt törve. Csak vacsorára jött le.
A vacsora a nagy oszlopos előcsarnokban volt terítve, a hol Lőrincz
rendesen akkor evett, ha az öreg grófné nem volt Dálnán. Az asztalfőt
Lőrincz foglalta el, jobbján Gábor, balról a «papocska», – mint a hogy
nevezték, – lejebb a bonorum direktor, a tiszttartó és a trencsénmegyei
születésű titkár.
Gábort untatta ez a folyton velük lógó társaság, kik előtt bensőbb
dolgokról egy szót se lehetett ejteni. De hát mit tehetett? Fáradt,
álmos szemekkel tekintett maga elé s várta a perczet, a melyben
Lőrinczczel megint egyedül lehet.
Megyei dolgokról folyt a tárgyalás. Mint a felső megyékben rendesen, úgy
itt is a megyei politika családi politikát jelentett. S mint a családok
beléletében, úgy a politikában is az intrigálás vitte az első hangot.
– Hacsak a gróf úr hinne nekem, pár év multán főispánunknak
tisztelhetnők – szólalt meg a titkár.
– Nem engedhetjük meg, hogy Czobor Pál legyen a főispán. Hová jutna így
a család tekintélye; – vágott szavába Csepelházy, a bonorum direktor,
hatalmas basszusán. A hat láb magas, széles vállú, piros arczú ember
csak beszélt. Szidta a Czoborokat, dícsérte a Niffor-nemzetséget.
Bajuszát pederte, mellét kidüllesztette s gőgös arczczal nézett körül.
Látszott rajta, hogy tudja értékét s tudja azt is, hogy uralkodásra –
legalább a marhaállomány és a béresek feletti uralkodásra – született.
– Én mint Csepelházy már azért is szeretném, hogy a mi kedves méltóságos
urunk legyen a főispán, hogy ezáltal ezeknek a Czoboroknak gőgjén
legyintenénk egyet. Nevetséges… (ez a szó kedvencz szólásformája volt)
mi, Csepelházyak sokkal régibb család vagyunk, mint ők. Nekem volt egy
ősöm, ki IV. Béla alatt asztalnok volt, egy másik egy végvár kapitánya
Mátyás király korában; ennek a megyének fele a mienk volt, midőn még a
Czoborok… (és a Márfayak, akarta hozzá tenni, de még idejekorán
észrevette magát) s a többi ilyenféle családok, még csak apró kurta
nemesek voltak. És most az ilyen nácziók a nyakunkra nőjjenek? Olyan
nincs… ezt tán csak nem engedhetjük meg. Nevetséges! Mi? (Horkolva a
nyakkendőjét igazgatta s kifeszítette széles mellét.)
Lőrincz álmodozó arczczal nézett maga elé, Gábor gúnyosan hallgatta a
Csepelházy és a titkár szavait.
– És miért ne lehetne Czobor Pál báró főispán? – szólalt meg aztán,
kissé ingerült hangon. – Nagybátyánk sokat foglalkozott a politikával;
idősebb, mint Lőrincz öcsém, a kiről még igazában azt sem tudom,
érdekli-e a politika…
Lőrincz, ki eddig csak félfüllel hallgatta a társalgást, most bátyja
szavaira felriadt merengéséből s gyors, határozott szóval a Czobor Pál
erényeit kezdte dicsérni, kivel pedig ő is, családja is (daczára annak,
hogy Czobor Pálné, anyja húga volt) rossz viszonyban állott. A családi
tradicziókhoz híven, most is volt egy Czobor és egy Niffor haragban. E
nélkül nem lehetett megye-történet. Nem volt négyszáz év óta olyan
időszak, a melyben a három család egyes tagjai egymással szembe ne
állottak volna; küzdve, harczolva, intrigálva egymás ellen a végtelenig.
Gábor ki nem állhatta e családi perpatvarokat és már rég azon dolgozott,
hogy fivérét Czobor Pállal kibékítse. És erre pompás alkalom lesz a
Czobor támogatása. Lőrinczet úgy se találta a főispáni szék betöltésére
alkalmasnak, hiszen nagyon is tisztán látta öcscse
művész-temperamentumát.
A társaság megint csak visszatért kedves egyetlen tárgyára, a
politikára, a két fivér azonban hallgatott, messze vitte mindkettőt
merengése – hisz a világosi nóta hangjai hangzottak fel. Ott vannak az
ajtónál a dálnai czigányok. Kis primásuknak, Bandinak szemei
felvillantak az előcsarnok félhomályában. Gábor szívét összeszorította
valami. Két év óta nem hallott magyar zenét. Lőrincz meg most hirtelen
kivette a primás kezéből a vonót s maga kezdett el játszani. «Biró uram»
volt a nóta. Nagy mestere volt e dalnak a fiú. Bámulatos
hangárnyalatokra bontotta fel az egyszerű nótát. Szélesen kezdte el a
dallamot, a melynek első ütemei folyton ismétlődve, szinte ködbe
vesztek… s a szinte távolba mosódó hangok, a melyeket a mind mélyebben
hangzó nagy bőgő ellen-frontjai kisértek, a puszta vízióját varázsolta
Gábor elé. Gábor minden egyes külföldi útja előtt el kellett neki
játszania, hogy így mintegy teletöltse lelkét azzal, a mit csakis
hangokban lehetett kifejezni.
Lőrincznek óriási zenetehetsége volt, a melyet őseitől örökölt. A
Nifforokat századok óta a czigányok grófjának nevezte el a nép nyelve.
Lőrincz nagyatyja czigánybandát tartott udvarában; egy Niffor-leány
Beethoven híres barátnője volt, ki a maga idejében Bécset ragadta el
páratlan zongorajátéka által. És a család majd mindegyik tagja játszott
valamiféle hangszert. Lőrincz nem ismerte a kottákat, de azért egy
czigánybanda minden egyes hangszerét (a klarinét kivételével) játszotta.
Egyik különlegessége a viole d’amour volt a XVIII. század lantosainak
hangszere. Nem tanult azonban soha semmit. Mert hisz azt, hogy _egy_
Nifforból muzsikus legyen, ezt a felsőbb körök konvencziói hogy engedték
volna meg! Ha az «ember» művésznek születik, politikus lesz; ha az ember
írói tehetséggel jő világra, csak politikus lesz ismét épp úgy, mint
politikus lesz, ha akár a filozófiai tudományokra van hajlandósága vagy
akár a természettudományok érdeklik. Mert az «ember» csak politikus
lehet. Ez a törvény. És ennek a törvénynek áldoznak annyi tehetséget,
erőt…
Ezen töprengett e perczben Gábor, a kit úgy bántott annak a tudata, hogy
nagy zenei tehetségű testvére elkallódik, egyénisége ki nem fejlődhet;
kénytelen-kedvetlen azt az útat, azt a _járt_ országútat kell járnia, a
melyet a tradicziók írtak neki elő.
Pedig tudta, érezte, hogy művész. A hogy a természetet látta, a mit a
természetben megérzett, azt, a mi az emberben érdekelte, az, a mit
hangokba foglalva adott vissza, az, a hogy az életet átszenvedte, a mit
élete kifejezett, minden a telivér művész lelkét segítette benne. Hogy
sürgette édes anyjánál, rokonainál, mindenkinél, hogy taníttassák;
hányszor beszélt a Lőrincz lelkéhez, hogy küzdött egész erejével, hogy
benső világát kifejleszsze. Hiába való volt minden. Lőrincz megértette,
tudta, érezte, hogy bátyjának igaza van, azonban nem volt ereje,
energiája arra, hogy művészetéért megküzdjön, azt öntudatra hívja, azt
megmunkálja. Naiv művész maradt, csak úgy, mint czigányai. Pedig mint
ember, mint gondolkodó, egy cseppet se volt az. Az öntudatra vitte faja,
gondolatvilága, minden. Öntudatos volt, mert annak született. Egy pár
század átöröklött kategóriái sciens bonum et malum-má tették. Aztán,
mint minden öreg fajból származó egyénnek, úgy neki se volt gyermekkora.
Gyermekéveinek játékaira árny borult, fiatal éveit a kétely mérgezte
meg, az első szerelem italába ürömcsepp keveredett. Környezete, a
felsővidék tót, szőrszálhasogató skrupulistavilág örökös intrigái
kételkedővé, embergyűlölővé tették. Mindez ezer érzés, gondolat talán
összefolyt a szegény ifjú lelkében, hogy egynek, egyetlen egynek adjon
kifejezést: – Gábor szemébe nézett, annak játszott. Testvérét szerette,
benne bízott, rátámaszkodott. Szerette lelkének egész összetett
gondolatvilágával, szerette minden egyes s annyira elfinomult
érzelmével.
Valami végtelenül megható volt e két fiú ragaszkodásában, a melyet
százados rokon-eszmék, világnézlet, százados szokások, eszmemenet,
czélok kötöttek össze. E két testvér vonzalmában két különböző, de
közeli rokoncsalád erős kötelékei születtek újra, újult erővel. Csak
úgy, mint egyéniségükben, a két család összes jó és rossz tulajdonai
finomulva, szinte a második hatványon újultak fel.
Hangzik a nóta… a brács, bőgő, czimbalom kíséri. S Gábor szívét édes
keserűséggel töltik el e dalok. Hiszen hazájában annak zenéjét,
költészetét, végtelen pusztáit s egyszerű, de azért nagyszabású magyar
parasztjait szerette a legjobban. Hiszen bennök látta a magyar jövendő
nagyságát, dicsőségét. Ettől várt mindent, erre épített, az ezek által
eddig alig ismert világnézetében érzett valamit, a mi majdan, ha
felszínre kerül, az egész fajt életképessé fogja tenni s a melyből jövő
kulturánknak fakadni kell. Hisz a hol az érzelemnek oly végtelen kincse
van, mint a magyar nép szívében, zenéjében, költészetében, ott nincs
miért kétségbe esni.
Most, most, hogy a nóta szólt, érezte csak igazán, hogy hazajött, hogy
itthon van. Mindazt, a mi elébb csak zavartan, összekúszálva zsibongott
a lelke mélyén, öntudatra hívta a nóta; érezte, hogy övéi közé jutott,
érezte, itt mindenki az ő húsából, véréből való, érezte – itt élnie,
halnia kell. Ezekért érdemes küzdeni, utolsó csepp vérig; küzdeni
boldogan, boldogtalanúl, babérért vagy bitófáért…
Úgy érezte, lehullott körülte a ház fala, a puszták közepén áll s a
«haza» határai láthatatlan messzeségbe folynak. Diadalmas fénynyel kél
fel a nap túl, túl a világosi hegyeken; napfényben, dicsőséges fényben
fürdik minden… Hisz mindent visszanyert, mindenre kész, sőt érez
szívében, élni akar, küzdeni önmagáért, népeért – a fejlődésért!
Amazok épp kocczintottak.
12.
Gábor, szobájába érve, a kandalló elé ült. A régies berendezésű szoba
óriási karos székébe dőlve, ébren álmodott. A mai nap eredményeire
gondolt. Hiába, csak minden, de minden megváltozott ott: a lelke mélyén.
Hány, régente természetesnek látszó dolog ma meglepte. Hisz erre felé
minden, mindíg így volt. Mindegyik nagy úrnak megvolt a maga kis
udvartartása s minden, a mi az udvartartással jár. Vajjon üdvös-e
mindez, családjaik fejlődésére? Bizonyára nem. De hát lehet-e ezen
változtatni? Elég erősnek érzi-e magát arra, hogy e kis világ
reformátorakép léphessen fel? Hisz gyenge. Pedig erősnek érezte volt
künn magát. Tudja, hogy egy tulajdonsága, egy erénye fejlődött ki a
külső hatások alatt s ez: – energiája. Ezeknek s kivált a férfiaknak
nincs. Az asszonyoknak inkább. Az akaraterő bennök összpontosul. De mit
ér energiája? Nem közvetlen igaz. Mint minden mesterségesen keletkezett
tulajdon, merev kővé vált. Érezte, hogy energiája a fejességhez húz. Így
van önállóságával is. Inkább exkluziv, mint önálló, exkluziv ember
eszméivel szemben. Csak bizonyos dolgok bizonyos formában, bizonyos
emberektől érdeklik. Ezzel ellentétben önzése meg nem fejlődött.
Azonkívül megvolt lelkében a szánalom ama bizonyos neme, a mely a tót
parasztnál is megvan, csak ő nála a legmagasabb fokon. Szánalmában az
egész világot felölelhette volna. Pedig a vele született s a fajától
öröklött lágyságot kipusztította magából s bizonyos élességre,
hirtelenségre tett szert.
[Illustration: Gábor, szobájába érve, a kandalló elé ült.]
Hogy fog hát majd ezzel a világgal szemben, mely mintegy a régi énjének
tükre – nyilatkozni? Vajjon könnyen keresztűl küzdi-e majd életét vagy
pedig már az első akadályok megbénítják, tönkre teszik?
Hisz küzdésre született, arra nevelték. Világnézete önálló, akarata
megvan; tudja, mi a teendője. Csak!… s egyszerre egy női fej finom
silhouette-ja iramlott át lelkén. Sápadt, finom vonású, szürkéskék szemű
fiatal leány. Klienigstein Lolly volt. Két éve hogy nem látta. Milyen
lehet ma? Változott ő is? Vagy olyan, oly kétségbeejtően az, a mi volt?
Szereti igazán, vagy nem? Hideg volt – tudta – Klienigstein Lolly,
annyira hideg, mint azoknak a báloknak a hangulatai, a melyekben
hajdanában találkoztak. És mégis, mégis!
Felkelt ülőhelyéből. Most vette észre, hogy majd nem az egész éjszakát
átvirrasztotta. Hajnalodik, napfényben minden.
13.
Vagy három nap multán az öreg grófnénak, a két fiú anyjának kellett
megérkeznie. Lőrincz befogatta híres négyes fogatát, a melynek nincs
párja három vármegyében. Lőrincz hajtott, Gábor mellette, mélyen
elgondolkozva, üldögélt. A négy táltos szédítő gyorsasággal ragadta a
könnyű kocsit. Lőrinczet elfoglalták lovai, Gábort meg vitték álmai
gyorsabban, messzebbre, mint a repülő kocsi. Anyjára gondolt, hogy fogja
fogadni? Szereti-e még? Nem felejtette-e el az évek folyamán, hogy van
még egy fia, ki messze-messze, idegen földön, idegenek között,
idegenként nőtt fel.
A kocsi repült a széles úton. Egyszerre a falu alján feltünt az óriási
landauer, ott ül a «parádés» kocsis, mellette egy vén, vén inas, ki
akkor volt fiatal, mikor még Johann, a vén komornyik járta a ländlert. A
porfelhőből lassan-lassan kibontakozott az egész alkotmány. Gábor meg
úgy érezte, hogy nemcsak a portól, de mástól se lát tisztán.
Elhomályosodnak szemei, egy árva könycsepp villan meg a szempilláján, a
mely végigszalad a képén. Édes anyja fogja hát ölelni mindjárt, anyai
csóktól fog égni az arcza.
És ime, a mit oly soká várt, most valósággá vált; átfonja vállait az
édes anyja két karja, érzi szívét szívén, ajkát ajkán.
– No hát én, én nekem nem jut belőle semmi? – kérdi Lőrincz ingerkedve.
– Ne csak a tékozló fiúnak, a másiknak is juttass valamit a jóból.
És most ott ült az öreg asszony két fiával a kocsiban. Mellette Lőrincz,
szemben véle Gábor, hiszen arczát mindvégig látni, vizsgálni akarta. A
szegény öreg grófné alig akart hinni szemeinek, hogy ez lehetséges
legyen, mindkét fiával együtt s most már örökre!
– Hogy hasonlítasz atyádra – szólalt meg Nifforné s nézte, nézte a fia
vonásait. Kereste rajta a szenvedés nyomait. Szeretett-e már?
Megismerte-e már a szenvedést erről az oldalról is? Csak nézte, nézte s
ezer semmi kérdést intézett hozzá, aztán oly érdekkel hallgatta, a mit
kérdéseire felel, mintha csak ettől függött volna a lelki üdvössége.
Közbe-közbe pedig az oldalán ülő Lőrincz arczát simította végig, nehogy
ez azt higyje, hogy elhanyagolja őt addig, míg a másikat anyai
szerelmével átfonja.
A kocsi lassan felrobogott a kastély elé, az egész cselédség sorban
állt, várva szeretett úrnőjét, kit már oly régen nem látott. A kocsiból
az öreg komornyik segítette ki, megremegő kézzel ajkaihoz emelve a
grófnő kezét, a melyet aztán kétszer, háromszor megcsókolt. Negyven év
ragaszkodása beszélt a szemeiből. A többiek is tisztelegtek a kegyelmes
asszonynál. A kertész óriási virágbokrétát nyújtott át neki s egy kis
parasztleány a faluból, remegő ajkkal, versben üdvözölte.
Az öreg asszony szinte át volt szellemülve. Még mindig fiatal tűzű
fekete szemeire bánatos fátyol borult. Annyit szenvedett életében, hogy
még boldogságának legmagasabb fokán is szomorú volt az arczkifejezése.
Ajkairól a korai lemondás beszélt. Szeretett s korán temette el azokat,
a kikhez a szerelem fűzte. Második férje halála óta nem viselt mást,
csak gyászruhát. Ettől a pillanattól fogva, csak gyermekeinek akart
élni.
Most ott megy két fiába akasztott karral, lassan, fel az emeletre vezető
lépcsőkön, az első fordulónál megáll, jóságos mosolylyal tekintve végig
a ház népén, a mely egy sorba sorakozva, tisztelettudással tekint fel
reá. Az utolsó magyar nagyasszony még egy pillantást vetett reájuk,
aztán lassú léptekkel fordult be az oszlopos csarnok túloldalán.
14.
Lőrincz felkísérte őket az emeletig, majd a nagy ajtónál elvált tőlük,
magukra hagyva őket.
Gábor a grófnét karonfogva, végig vezette a kedves, nyájas, régi divatú
termeken, a melyeknek levendulaszaga, régies tarka virágos szövettel
beborított bútorai a negyvenes évek ízlésére emlékeztettek. A sarokszoba
fala, melyet írókabinetnek használt az özvegy, családja fényképeivel
volt borítva. Itt töltötte napjait nagy elvonultságban a kétszeres
özvegy.
Ideérve, az anya és fia megálltak.
Niffor-Márfay Anna átölelte fia fejét s csókokkal halmozta el, aztán
leült az ablak mellett álló nagy karos székbe, hol annyit hímzett a
dálnai templom számára, kezeit térdére ejtve, hosszan elmerengett, majd
reszkető hangon megszólalt:
– Úgy fiam, haza jöttél. Látod, itt vagy a jó helyen, vártunk, mindíg
vártunk. Szükségünk van reád, nékem is, Lőrincznek is. Úgy érzem, atyád
jött vissza mellém, hogy öreg napjaimra megvédelmezzen, oldalomon
legyen…
– Oldaladon leszek mindig, soha el nem hagylak benneteket!
– Tudom, számítok is reád. Hisz most jönnek majd a nehéz évek! Te jobban
ismered az életet, mint ő, te mindig a magad lábán álltál, hála édes
atyád bölcs, de a mellett oly kegyetlen végrendeletének… de nézd, nézd
Gábor – folytatta Nifforné, derült hangra csapva át – a tűzoltóság.
A dálnai tűzoltók vonultak fel. A hazatért Gábornak akartak tisztelegni.
Ott vonultak fel mind, egymás mellett, tarka, veres-hajtókás barna
ruháikban. Csillogva, villogva a tavaszi napfénynél. Élükön a
czigánybanda valami újjongó új bécsi marsot játszott.
Nifforné és Gábor kimentek az erkélyre; Lőrincz a ház előtt állott már,
tűzoltó-főparancsnoki ruhában, katonás méltósággal fogadva a
tisztelgőket.
– Akárcsak egy kis főherczeg! – mondá tréfásan Gábor, minden gúny
nélkül. Édes anyja meglegyintette zsebkendőjével az arczát, aztán az
érintett helyen össze-vissza csókolta fiát.
15.
Gábor első látogatását gyámjánál és rokonánál, Czobor Ádámnál tette.
Ádám pár órányira lakott Pesttől, valahol Czegléd és Szolnok között;
ott, hol az alföldi rónaság kezdődik. Szolnoktól még vagy egy jó
órányira, a Tisza partján feküdt az Ádámék lakása. Délután négy felé
érkezett Szolnokra. Mily jól esett neki megint a magyar szó! Gábor
végtelenül szerette az Alföldet. A kedves, széles utczák, ákáczfákkal
szegélyezett alacsony fehér házak, a lobogó ingű, gatyájú
helyrelegények, az ingvállas bodros viganójú menyecskék, a házak előtt
guggoló öregek, a zöld vetések között keresztül vezető országút, a
gólyák, darvak a légben, a síkságot pettyező fehér tanyák, a gulyák,
távolról idehallatszó kolompja, a Tiszapart hamvas zöld fűzesei, a
messzi falvakból idehallatszó távoli harangszó édes nyugalommal töltötte
be lelkét.
Úgy érezte, hogy édes hazájának kapui tárultak fel előtte. Most érezte
csak igazán, hogy hazajött. Hisz ez a darab föld, ez a végtelen síkság,
ez az otthona, ez a hazája; ebben bízik, erre épít. Ez a föld adja
azokat az istenáldta termékeket, ennek a népnek szívében fakad a magyar
nóta, ennek a népnek aczélos karjai víttak meg annyiszor a hazáért, ez
őrízte meg drága kincsünket: – magyar nyelvünket. Erre építsünk, ebben
bízzunk! Hazatérve, amoda a tótvilág közepébe, úgy érezte, mint
oltalmazó jött; ide más érzések hozták. Itt egy élet folyamán csak
védelmet talált, ide tanácsért jött akkor, ha megingott alatta a talaj;
idetért, midőn fáradtnak érezte magát, pihenni; ide, midőn elszorult a
szíve, – vígasztalásért; ide gyámjához, leghívebb emberéhez, Czobor
Ádámhoz.
A kis falu fehér házai között végig robogott a kocsi; most elhaladt egy
kő Szent János mellett, aztán befordult egy kis ház platánoktól,
akáczoktól beárnyalt udvarára.
A ház előtt már Czobor Ádám várja, kezet nyújt neki. Mily megnyugtató
volt a kézszorítása, mily jótékony szürke szemeinek kifejezése. Czobor
Ádám vagy ötven éves ember lehetett, azonban sokkal fiatalabbnak
látszott. Magas, izmos ember volt, piros arczbőrrel, a melyet alig
szakított meg itt-ott egy ráncz. Hosszú, szürkülő fekete bajusza,
rövidre nyírt szakálla fiatalos kinézést kölcsönöztek neki. Pedig
komoly, sokak által komornak rágalmazott ember volt. És tán ép
magábazárkózottsága őrízte meg őt ilyen tisztán. Távol az emberektől,
csak a tudományoknak s leánya, Erzsébet nevelésének élt s így a mennyire
mélységes mély lett a szíve, olyan tiszta is maradt. Az élet nem
szennyezhette be, mert hisz alig élt.
Egyéniségre csak úgy, mint gondolkodásra különbözött a többi
Czoboroktól. Édes anyja, sz. Bélváry Erzsébet vére volt, ki régi magyar
alföldi nemes családból származott. Tőle örökölte elszántságát, mély
szívét, lelki egyensúlyát; a felvidékiekhez csak a filozófolásra való
hajlandósága húzott.
Leánya, Erzsébet – ki e perczben lépett ki a házból – reá ütött. Magas,
karcsú fiatal leány volt, összenőtt szemöldökkel, fekete, simára
lefésült hajjal, hajlott sasorral, picziny piros szájjal. Volt valami,
hogy úgy mondjam, hősies a megjelenésében, a mi csudálatosan ütött el
picziny ajkának finom mosolyától, szürke szemeinek gyermekded
kifejezésétől.
Édes anyja korán elhalt; érzett rajta a férfinevelés. Atyja gyakran
Rozgonyi Cziczellének nevezte, oly lovagias, oly szűzies, oly hősies
leányát.
Pár percz mulva már a kis, alacsony ebédlőben ültek mind. Erzsébet az
asztalfőnél, jobbján Gábor, balján Ádám. Az estebédet – more patrio –
hétkor költötték el.
– Itt vagy hát öreg fiam közöttünk! Látod, szeretettel vártunk mindig.
Meglássuk, Gábor bátyám végrendelete mit eredményez. Érdekelsz fiú!
– Ugyan hagyja el, bátyám. Elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy
csak most kezdem az életet. Félek, meredek az útja. Hátha nem tudok
aklimatizálódni.
– Megjön ez is; jobb, mintha itthon nőttél volna fel és csakis a
tótföldet ismernéd. Mit láttál eddig?
– Még csak otthon voltam.
– És Anna néni hogy van? – kérdé Erzsébet.
– Csókoltat, szeretne látni.
– Felmegyünk ugy-e apus, még a nyár folyamán Dálnára?
– Fel-fel Cziczellém, hiszen ha te akarsz valamit, azt a jó Isten is úgy
akarja.
– Bejárjuk az egész felvidéki rokonságot?