Mind a teljes, mind a fogyatékos tragikumban megtalálhatjuk nemcsak a
tragikum két fő tényezőjét, az egyént és az egyetemest, hanem amannak
két jellemző mozzanatát: a kiválóságot és gyarlóságot is. Épen ezekből
következnek a tragikai hatás elemei: a szánalom és félelem s ezeknek
megtisztúlása a megnyugvásban. De van a teljes és fogyatékos forma
mellett a tragikumnak még egy olyan mellékterülete is, a hol a fenyegető
egyetemes nem a kiválósággal, hanem a nevetségessel, a fonákkal áll
szemközt. Ez egyenesen lép föl ellene vagy kihivás nélkül sújtatik le
általa. Jelentkezhetik mindjárt a hős valójának uralkodó vonása gyanánt,
vagy ennek eredeti kiválósága utóbb mehet bele át. A veszedelem, mely
fenyegeti s elsodorja, árnyékot vet a jelenség komikai derűjére s előáll
a tragikomikum. A szánalom, mely a hős iránt támad bennünk, annál
mélyebb, mert nem féltjük tőle a rendet. Ő fonákságával kiszakad belőle,
a nélkül, hogy komolyan fenyegethetné fölforgatással. Ha tesz is rá
kisérleteket, ezek nevetségesen ütnek ki, bizonyságáúl
ártalmatlanságuknak; csak a belső fonákságot tüntetik föl tettekben. Az
egyetemes nem is nemezisül lép föl ellene, csak annak az öszhangnak
kénytelen helyreállítójaúl, melyet inkább megzavar, mint megsért. Nem a
természeti vagy erkölcsi törvény komoly veszélye indítja föl az
egyetemest; csak megsemmisíti azt, a mi az élet komoly föladataira nem
való. A fonákság nevetséget ébreszt; de e benyomás sohasem fokozódik oly
erőssé, mint a tiszta komikumban, hogy a hőst kinevessük. Enyhíti
lelkének bizonyos nemes, tiszteletre vagy szeretetre méltó vonása. A
veszedelem aztán, mely fenyegeti vagy lesújtja, fölidézi általa magukat
a tragikai érzéseket: a szánalmat és félelmet.
Vannak tragikomikus képek és tragikomikus cselekvények.
Amazokkal nem ritkán találkozunk nagyobb tragikai műalkotások közt. A
nevetségest komor, veszedelmes tragikai háttérben mutatják, komoly
előzményekből következve, vagy komoly következésekkel fenyegetve. Ilyen
tragikomikus kép Lear király törvénylátása a majorházban. A
megháborodott öreg, Edgárt palástos bírónak, a bolondot törvénytudónak
nézi s a székeket hálátlan leányainak.
_Lear._
Ez Goneril. Im eskümet teszem ezen tisztes gyülekezet előtt, megtapodta a szegény királyban atyját.
_Bolond._
Lépj elő, asszonyság. Neved Goneril?
_Lear._
Nem tagadhatja.
_Bolond._
Bocsánat, nagyságos asszonyom, azt gondoltam, hogy karszék.
_Lear._
Itt egy másik, kinek kancsal szeme
Mutatja szíve indulatjait.
Fogjátok meg. Hej! fegyvert, fegyvert ide!
Tűz, tűz! Meg vannak vesztegetve mind.
Hamis biró, mért hagytad szökni őt?
Az érzékek fonák játéka, melyet e jelenet mutat, nevetséges; de mily
mélyen hatja át részvétünk a beteg és szerencsétlen öreg iránt s mily
félelmessé teszi végzete, mely benne ép úgy kifejezésre jut, mint a
tragédiának akármelyik pathetikus képében. Még csak Kemény _Zord
idő_jében mutassunk egy sajátságos jelenetre. Buda várát s az egész
országot a legnagyobb csapás fenyegeti. Alant táboroz a szultán; a
kormány tagjai sátrában, majdnem foglyokúl; az elfogott magyar katonák
lemészároltatásra szánva; az egész vár már tele janicsárokkal, kik
nemsokára ki fogják tűzni a félholdat a Boldogasszony templomára. Ilyen
a helyzet. A hét választóhoz czímzett korcsmában polgárok, katonák,
nemesek űlnek együtt s magukat hiú reményekkel csalva vagy kétségbeesve
álldogálnak. E közönség előtt ugrik föl az asztalra egy szegény, kopott,
megviselt lantos. Csak alig szabadúlt meg a börtönből, mert a török
ellen izgatott, s ime, ha egypár fillért keresni akarna, megint csak
ezzel a már kétszeresen veszélyes politikával kell előállania. Lelkesítő
nótára gyújt a török ellen, majd a Hunyadiak kardjáról énekel, kémektől
véve körül. Azután, hogy egy kis könyörületnek is hasznát vegye, nagyot
füllent az énekek török földön elhalt szerzőjéről, ki pedig véletlenűl
épen jelen van a korcsmában. Az iszonyúan közelgő veszély, a fölszított
lelkesűlés kitörései s a nyomorúlt öreg szánalmas hazudozása és ijedt
szökése: oly mélyen tragikomikus kép, mely a legellentétesebb érzéseket
hozza hullámzásba.
A tragikomikus cselekvényeknek is két formája van.
Az egyik, mikor a hős az egyetemesnek hevesen ellene szegűl; de harcza,
ha veszedelemmel nem járna, merőben nevetséges lenne. Nevetséges, vagy
motivumainál vagy nyilatkozása módjánál fogva. Vagy az indítékok
fonákok, melyekből a küzdelem ered, vagy ennek módja az. A világirodalom
két nevezetes alakja tűnik föl előttünk: az elmés nemes lovag Don
Quijote de la Mancha s az «embergyűlölő» Alcest. A megható és nevetséges
sohasem egyesűltek magasabb költői alkotásban, mint Cervantes hőse. A
lovagregények csodás világában és saját lovagi föladatában való hit: ez
pályájának s kudarczainak indítéka. Ő valósággal nemes lovag, sok szép
adománynyal fölruházva: nagylelkű, becsületes, bátor és udvarias, sőt
bizonyos tekintetben eszes is; de ha lelkének uralkodó eszméje, a
lovagvilág érintetik, azonnal kész bolond. Lovagiaskodó bolondsága
folytonosan új meg új, képtelennél képtelenebb összeütközésbe keveri az
élettel; de a legfájdalmasabb tapasztalatok sem tudják eszére téríteni,
hogy szakadjon el attól, a miben és a mi által él. Hóbortja mértéktelen
és gyógyíthatatlan. Minél több nemes tulajdonságot áldoz agyrémének,
csak annál nevetségesebb lesz. Nemes idealizmusában tiszteletre- és
szeretetreméltó, de idétlenségében komikus, az eszményinek és valónak
ama kibékítetlen ellentéte által, melyet képvisel, s a melynek
áldozatává lesz. Alakjának és történetének e tragikomikus jellemére
Győry Vilmos is rámutatott _Don Quijote_ magyar fordításának
bevezetésében; de még élesebben, még behatóbban Braunfels, a halhatatlan
spanyol regény német fordítója és kommentátora. Hát Molière Alcestje?
Szívvel-szájjal a legigazabb ember; de egyszersmind a legkövetelőbb is.
Képtelen követelése, hogy mindenki olyan legyen, mint ő. És mert a világ
nem akar megváltozni, mert nem is változhatik, minduntalan kiönti rá
epéjét, nem téve különbséget azok között, a kik csak tisztességtudók és
udvariasak, meg azok közt, a kik már ámítók és hazugok. Mindjárt első
jelenetében így fakad ki:
Ostort e gyalázatos
Vásárnak a barátság külszinével!
Legyen az ember ember, s bárkivel
Szemben, szívét nyelvén hordozza: hadd
Tudjuk, ki szól, s üres bókból szövött
Álarcz alá ne rejtse érzetét!
Lelkes becsületessége és igaz szívű egyenessége mily tiszteletreméltók;
de rideg követelése és zord fölindúlásai mily igaztalanok és oktalanok!
Szava kemény és szíve elkeseredett. Lépten-nyomon beleütközik annak a
világnak fölfogásába, szokásaiba, hangjába, melyben született és él. Nem
lát benne mást, csak áltatást és visszásságot, s minduntalan vét a jó
hang és tapintat legelső szabályai ellen. XIV. Lajos korában súlyosabb
volt e vétség, mint ma lenne. Az ő nemes szívéből is egy képtelen ábránd
fakadt s minden derék tulajdonságával ezt szolgálja. A maga képére
akarná átalakítani a világot s nem tudja belátni, hogy csakhamar mily
durvává, megférhetetlenné, czivódóvá lenne ez az idealisan igaz és
egyenes világ. Gondolkodásának e fonákságán kívül még egy más komikai
mozzanatot is mutat pályája. Ő, a ki még egy jó szót is sajnált
mindenkitől, ki nem a legszigorúbb egyenesség útján járt: egy szívtelen
kaczér asszony rabszolgájává lesz. Az emberektől azt követelte, hogy
emberi mérték fölött erősek legyenek: s milyen gyöngeséget bizonyít
maga! E gyöngeség által bűnhödik. Katasztrófája nem véres, de keserű.
Épen akkor, mikor az emberszeretet meleg kitörését halljuk tőle
Philinthez és Eliantehoz, kénytelen magára maradva elszakadni mintegy az
emberi társaságtól.
Mindütt csalódva, vérig bántva én,
E bűntanyát, hol diadalmait
A vétek űli, itt hagyom, s megyek
Keresni még a földön egy zugot, hol
Becsűletesnek lenni tiltva nincs.
Elmegy s mi azzal a szánó érzéssel veszünk búcsút tőle, hogy, a
becsületet az ő nemes fonáksága szerint értve, ilyen helyet csak az
emberi társaságon kívül találhat.
Tragikomikus az a cselekvény is, melyben a hős nem valamely magasabb
eszmét képvisel fonákúl, hanem csak tudatosan vagy öntudatlanúl, külső
vagy belső fogyatkozása által komikus, de a veszedelemben mintegy maga
fölé emelkedik. Nem a rend ellen folytat fonák küzdelmet, nem valamely
agyrémnek szánalmas bolondja, nem is egy nagy, bár komikai színű tévedés
áldozata: egyszerűen csak mulattat. Ha az ilyen embert egyszerre
fölemeli a szenvedés, ha váratlanúl méltónak mutatja magát egy nagy
kötelesség betöltésére, ha az általa képviselt alsó komikum valamely
fenségi mozzanatba megy át: a tragikomikum képével állunk szemben. A
tréfás, a fenséges és vészes a legközvetetlenebb érintkezésbe jönnek. A
hős addig tréfál, addig bolondoz, addig együgyűsködik, mig a fenyegető
veszedelem, a közelgő halál alkalmat ad neki, hogy lelkének komoly,
magasztos tartalmát is kifejezze, mely mindaddig el volt rejtve. A két
benyomás: életök komikuma és haláluk tragikuma, olvad össze
tragikomikummá a cselekvény teljességében, egész pályájok képében. Ily
értelemben tragikomikus ábrázolatok a haláltánczok; a mulatság, tréfa,
vígság jelenetei a halál szeme előtt. Kitünő példája e formának a svéd
Runeberg _Sven Dufvá_ja. A félkegyelmű finn parasztlegény katonává lesz,
de annyi esze sincs, hogy a legközönségesebb fegyverfogásokat meg bírja
tanúlni. Azonban a harcz tüze hőssé változtatja. Mig azok, a kik képesek
belátni helyzetök veszedelmét, megfutnak, ő gondolat nélkül, szilárdan
megáll s egy maga föltartóztatja az oroszok rohamát egész a segítség
megérkeztéig. Sandels már holtan találja; szívét járta át egy golyó:
Valljuk be, tudta a golyó, legjobban hol talál,
– Szólt a vezér, – többet tudott nálunk mindannyinál.
A mely gyarló s szegény vala, nem érte a fejet;
S mi többet ért, nemes, derék szívébe rejtezett».
A híres tordai hadnagy, Vida György is, kinek facéciáit, egész életén át
folytatott s gyakorta elég ízetlen bolondoskodásait a múlt század
közepén Olasztelki Kolumbán János versekbe szedte, hősi halált halt a
törcsvári csatában. Idézhetjük még Tompa _Pipás kántor_át, ki iddogálva
és füstölve élte le napjait. A falujába tévedt, portyázó törökök
bajvívásra kényszeritik, a mi sohasem volt mestersége. Borsózott is tőle
a háta, de az utolsó pillanatban neki bátorodott, összeszedte magát s
kemény tartásban nem engedett a töröknek, a kit ha sikerűl levágnia, a
község mentes lesz az adótól. De a vívás bizony csak az ő vesztével
végződött, s halálának tragikomikus benyomását fejezte ki a közös
megjegyzés, a falu szája:
Csak nagyobb pipás volt, mint kardos ő keme.