A tragikumnak immár egész területét lehetőleg bejártuk s minden
nevezetesebb mozzanatában szemügyre vettük. Ezt a területet az
eszthetikusok nagyon különböző alapokon, más-más felfogásból osztják fel
egyes vidékekre. Részletesebben ismertettük azt a különbséget, igazi
értékének megvilágításáról sem feledkezvén meg, melyet a görög és
keresztyén világ tragikai eszméje között fel szoktak állítani. Ezt a
megkülönböztetést veszi fel Bayer József történeti módszere a további
osztályozásnál. Amabban, az antik világnézlet tragikumában, három fokot
különböztet meg, u. m. a naiv világfelfogásból (a Herodot-féle isteni
irigység), azután ennek az erkölcsi nézlettel való összeolvadásából
(Xerxes, Agamemnon, Oedipus), végül a természetinek föléje emelkedett
erkölcsi felfogásból (Siráldozók, Medeia) folyó tragikumot. A keresztyén
eszme-fejlődésben négy osztályt állít föl, u. m. a világgal meghasonló
jellemnek (III. Rikhárd, Coriolan), a gondolat benső meghasonlásának
(Faust, Manfréd), a türelmetlen s teremtő tetterőnek (Napoleon), és
utoljára a világtörténet elvi harczainak (Antigone, Julianus, Hutten
Ulrik) tragikumát. Minde fokozatok még sokszorosan és mesterkélten
vannak alosztályokra különítve, melyek számos ponton nemcsak
találkoznak, hanem minduntalan egybe is olvadnak. E rendszer kétségkívül
nagyon mesterkélt, nem egy helyen homályos és némi irányzatos
kiélesítésekkel, sőt erőszakolásokkal jár. De egy érdemét nem lehet
elvitatni: hogy mindazokat a különböző mozzanatokat, melyek a tragikum
felfogásánál és megismerésénél figyelembe jöhetnek, majdnem teljes
gazdagságukban és változatosságukban öleli föl.
Vischer dialektikai módszere másnemű, sokkal egyszerűbb felosztásra jut.
Mindenekelőtt megkülönbözteti a tragikumnak pozitiv és negativ formáját.
Amabba tartoznak a jól végződő tragikai összeütközések, a mennyiben a jó
ügy végső diadala a világrend művének látszik, mely szenvedéseken vezeti
keresztül a hőst, ki nem vétek nélküli, sőt megpróbáltatásra és
tisztulásra szorúló eszközének tűnik föl. A hős bukására vezető, negativ
formában jut aztán a világtörvény vagy universum, az egyszerű vétség és
az erkölcsi összeütközés tragikumának megkülönböztetésére. Az elsőnek
alapja az úgynevezett ősvétek, az általános emberi gyarlóság, az igazi
vétségnek lehetősége vagy fenyegető közelsége. A másodiké már a
tulajdonképeni vétség, mely valamely erkölcsi eszmét sért meg, a nélkül,
hogy egy másiknak, a megtámadottal kapcsolatosnak, képviseléséből,
páthoszából fakadna. Ilyen eset a harmadik, az erkölcsi összeütközés
tragikuma, midőn jogos eszmék kerűlnek egymással szembe s az egyén
vétsége itt az egyetemes öszhangjának megbontásában áll vagy belőle
származik. Erről a megkülönböztetésről, az egyes esetek jellemző
mozzanatairól annak idején részletesebben is megemlékeztünk. Gottschall
ugyanezt az osztályozást fogadja el költészettanában, de ő itt főleg a
drámában nyilatkozó tragikumról szólván, természetesen csak a két utóbbi
formát állítja föl. Az egyszerű vétséget nevezi a prædestinatio, az
erkölcsi ütközést pedig a helyzet tragikumának. Ez elnevezések,
különösen az első, épen nem szerencsések, mert a prædestinatio
mozzanatát egyképen megtaláljuk mind a két alakban. Amott egyéni
határozottságunkban, természeti alkatunkban nyilatkozik, itt meg
körülményeinkben, külső viszonyainkban; Antigone semmivel sincs kevésbbé
prædestinálva tragikai hőssé, mint akár Macbeth.
Az újabb német eszthetikusok osztályozási kisérletei közül még csak a
két eredetibbet, Köstlinét és Zeisingét említsük meg. Köstlin a
természet és cselekvés tragikumának megkülönböztetéséből indúl ki. Amaz
alatt külső és belső alkatunknak a természetessel, egészségessel,
tökéletessel, tisztával ellenkező tulajdonságait érti; mikor e
fogyatékos természeti sajátságaink tettekben jutnak kifejezésre: előáll
az utóbbi. A tragikum a vétségnek és sorsnak összehatása által lesz
teljessé. Kifejlődésének módjában keresi a különbséget az általa
felállított két fő forma között. Az egyik: a tragikai sors, melyet
tragikai vétség idéz elő; a másik: a tragikai vétség, melyre a tragikai
sors vezet. E megkülönböztetésnek vagy inkább formulázásának az a fő
gyöngéje, hogy tragikai sors alatt egyik esetben a szenvedést, másikban
pedig a helyzetet látszik érteni. Zeising a tragikai jelenségeket három
fő osztályba sorozza, a szerint, a mint az egyetemes mindent
megsemmisítő, mindenben részes, és mindent magában foglaló hatalomnak
mutatkozik. Az első esetben az egyetemes fogalma körülbelül összeesik
Vischer universumáéval. A másodikban, mint az egyén által megsértett
törvények, intézmények, rend forrása és őre, torolja meg a sértést, mely
voltaképen rajta magán követtetett el. A harmadikban egészen a
keresztyén vallásos felfogás istene az uralkodó, a ki csak a látszatot
semmisíti meg, de mindazt, a mi értékes, a mi eszmei, a mi megtisztúlt,
örök életre és hatásra fogadja magába, mint részét, mint hozzátartozót.
Sajátságos, hogy e kiválólag keresztyén formának legmagasztosabb
példáját, Oedipust Kolonosban, épen az antik költészetből idézi Zeising.
Ugyanő különben, a tragikum módosulásai nevén még egy más felosztást is
állít a szerint, a mint a tragikumnak vagy az érzékeny, vagy a
pathetikus, vagy pedig a démoni az uralkodó eleme. Az első kategoriába
sorozza azokat a jelenségeket, melyek nem magukban, nem önállóan véve
tragikusok, hanem inkább csak másokra nézve: a tragédiák
mellékszemélyei, a vétségek és csapások ártatlan áldozatai, kiknek
megható képe mintegy enyhíti a szenvedélyek félelmes benyomását. A
második kategoria viszont azokat a képeket foglalja be, melyek már
magukban tragikusok: a hősökét, kiket szenvedélyök véres harczba
bonyolít másokkal s menthetetlen bukásba taszít. A harmadik végül azokra
a jelenségekre terjed, melyek tragikusoknak mutatkoznak az abszolut, az
egyetemes irányában; ennek már nem is képviselőivel, hanem mintegy
közvetetlen magával szállanak szembe, mint Milton Sátánja és Byron
Kainja.
A magyar eszthetikusok közül, kik behatóbban foglalkoztak a tragikum
elméletével, csak az egy Greguss az, ki nézeteit, megfigyeléseit eredeti
rendszerbe csoportosítani igyekezett. Névy László, a tragédiáról írt
munkájának bevezetésében, egyszerűen elfogadja a Vischer-féle
kategoriákat, azzal a hozzátétellel, hogy az egyszerű vétség tragikumán
alapszik a jellemtragédia, az erkölcsi ütközésén pedig a
helyzettragédia. Vischer maga, nagy eszthetikájának költészettani
részében, nem vonja le felosztásából ezt a következtetést, s igen
helyesen. A jellem- és helyzettragédiának ilynemű szembeállítása könnyen
vezethet arra a félreértésre, hogy az utóbbi, természeténél fogva,
kizárja a jellemnek eredeti tragikai alkatát. Pedig _Hamlet_, ez a szó
szoros értelmében helyzettragédia, a szónak ép oly szoros értelmében nem
jellemtragédia-e egyszersmind? A király-drámák egész sorozatában szinte
mily sokszoros és benső összeolvadásban tűnik föl a jellem- és
helyzettragédiának Névy által elkülönített formája. Szász Károly
finomabban is, ovatosabban is különböztet, midőn csak annyit mond, hogy
az antik tragédia a helyzetet, a modern pedig a bűnt állítja előtérbe. A
kötelességérzet és szenvedély viszonyának alapján aztán ismét két formát
határoz meg. Az egyiket, melyben a hős keresztül tör a kötelességen,
szenvedélyének hódol, s ezzel felidézi maga ellen a tragikai végzetet; a
másikat meg, melyben legyőzi szenvedélyét s magát áldozza fel. A két
alakot Racine és Corneille tragédiáival magyarázza, melyeket épen e
szempontból, az alapjokat képező tragikai felfogás tekintetéből, Gyulai
is szép és figyelmes vizsgálat alá vett a franczia klasszikai drámáról
írt tanulmányában. Végül Greguss, ki a tragikumot a félelmesnek és
fenségesnek egyesűléséből származtatja, költészettanában következőleg
adja eredeti rendszerének vázlatát: «Minél inkább egyensúlyban van
egymással a fenségi és félelmességi elem, annál tökéletesebb, teljesebb
a tragikum. Alsóbb rendű vagy egyszerűen alsó tragikum az, melyben a
félelmes, felsőbb rendű vagy felső tragikum, melyben a fenséges elem
uralkodik. Akár a félelmesség, akár a fenség egy felől a hősben, más
felől a világban, a közben nyilatkozik, melylyel a hős összeütközik. Így
tehát mind az alsó, mind a felső, mind a teljes tragikumnak két-két
formája lehet.» E beosztást aztán, kéziratos eszthetikájában, még
egyszerűsíti Greguss akként, hogy az alsó és felső tragikumot közös
névvel félszegnek nevezi, szemben a teljessel vagy egészszel.
Osztályainak Vischer kategoriáihoz való viszonyát is maga érinti: az ő
felső tragikuma körülbelül az erkölcsi ütközés, melyet Vischer
legmagasabbra helyez; a legigazibb vagy teljes tragikum pedig nem más,
mint ennek második kategoriája, az egyszerű vétség.
A különböző osztályozási kisérletekhez, melyek közül csak a
legfontosabbakat emeltük ki, mi is járulunk egygyel, mely az
említetteknél egyszerűbb, s főleg a tragikum művészi feltüntetésére
nézve mutatkozik tanúlságosnak. Alapja nem a tragikai tényezőkben
nyilatkozó mozzanatok változatossága, sem az általok keltett lélektani
hatásoknak különböző árnyéklatai, hanem ama tényezőknek viszonya
egymáshoz, e viszony természete. A kérdés, melyet fölteszünk, mikor a
tragikai jelenségeket osztályozni kivánjuk, az, hogy a tragikum
tényezői, az egyén és az egyetemes, csak épen az ellentét viszonyában
állanak-e szemközt egymással, vagy egyszersmind küzdőkül? A tragikai
egyén bukása harczból következik-e, mely kiválóságát, alakjának fenségi
elemeit élénken fejezi ki, vagy pedig egyszerűen, számbavehető küzdelem
nélkül ragadja el végzete, az egyetemes, végetlen erőnek akadályt nem
ismerő érvényesűlésével? Szóval a tragikai végzet teljességét előzi-e
meg tragikai harcz az egyén és az egyetemes között? Ennek az eltérésnek
alapján különböztetjük mi meg a tragikumnak két formáját: a fogyatékos
és a teljes tragikumot.
Miben áll mindegyik?
Fejtegetéseink során több ízben találkoztunk olyan jelenségekkel, melyek
majd csak az erőszakos végzet áldozatainak tünnek föl, majd meg boszúra
emelt karjának úgy szólván első csapására esnek el. Mindenesetre megvan
bennök a tragikai fejlődés alapja: az ellentét egyén és egyetemes
között. E kibékíthetetlen ellentét azonban jóformán küzdelem,
erőfeszítés nélkül jut gyászos megoldásra. Az egyetemes nem lépésenkint
közeledik, hanem egyszerre tűnik föl egész legyőzhetetlen hatalmával és
semmisíti meg az egyént. A tragikai tényezők ütközése nem egyszersmind
tragikai küzdelem. E forma az, melyet fogyatékos tragikumnak neveztünk.
Két képzelhető esete van. Az egyik az, mikor az egyén kiválósága nem a
szónak szorosabb értelmében vett erő, hanem másféle adomány: ifjuság,
szépség, báj, szerencse, nemes ábránd. A gyarlóság mozzanata megvan
mellette: elszigeteltség, fogyatkozás, fenyegető túlzás, elbizakodás; de
már a vétségé vagy egészen háttérben marad, vagy legalább nem fejlik ki
tisztábban és határozottaban. Ide tartoznak mindazok a jelenségek,
melyekben az egyetemes tisztán természeti törvényül mutatkozik; azok,
melyeket Vischer az universum tragikuma nevével jelöl: Adonis, a
Niobidák, Hippolyt, Szép Ilonka. Szintén ebben a körben mutatkoznak azok
az alakok, kiknek kiválósága nem fenségi természetű, inkább kellemök,
női bájuk alkotja azt. Valójoknak épen egy nemes vonása: a túlságos,
olykor gondatlan magukban bizás, a világgal, boldogulása útjaival és
eszközeivel nem számolás: mintegy észrevétlenül szakítja őket el tőle,
szorítja védtelen magukra s vezeti a tragikai kiábrándulás, bukás
örvényéhez. Desdemona és Melinda sorsát e szempontból már igyekeztünk
megvilágítani. Említsük még meg mellettök Rozgonyi Piroskát is, ki a
keszii tornán azonnal észreveszi, hogy lovagiatlan, kegyetlen és
könnyelmű játék áldozatává lett. Még segíthetne, megmenthetné magát,
jövendőjét, de erőt vesz rajta a csalódás néma, mély keserve, és
hallgat. A büszkeség és szemérem, az igaz női báj e két uralkodó eleme,
mindvégig visszatartják a nyilatkozástól.
Egy szóba kerűlne: világos azonnal;
Tanú is akadna mellette bizonynyal,
Ki felállna mindjárt, ki a csalást sejti:
Hanem ő azt a szót soha ki nem ejti.
Nem is úgy dajkálták, nem is úgy nevelték,
Leányi szemérem leköti a nyelvét,
Született szemérem, tanúlt kötelesség:
Oh a leány sorsa csupa kénytelenség!
Piroskát lelkének épen ez a való női szépsége: a megadásban nyilatkozó
büszkeség, a született szemérem és tanúlt kötelesség sodorják bele a
tragikum árjába, gyönge magára utalva őt szemben az erős világgal. A
kellem tragikai jelenségei mellé sorakoznak az érzéki irányban fejletlen
szenvedély képviselői. Ők sem küzdenek; a páthosz, mely keblöket hevíti,
mintegy bensőségében marad. Nagyobbára inkább mulasztás mint tettek
által vétkesek: nem termettek az erőkifejtést igénylő feladatra, melynek
kötelességök lenne megfelelni. A harczokban, melyek VI. Henrik zászlaja
alatt vivatnak, neki magának legkevesebb része van: tétlen áhitatával
lesz átkává nemzetének.
A fogyatékos tragikumnak azonban van egy másik köre is, melynek hősei
épen nincsenek erő híján, sőt ez rendszerint kiváló mértékben jut
osztályrészökül. De nem nyerhet a végtelen ellenerő mértéke által igazán
fenségi színt; csak nem fér magában, s valódi ellenállás nélkül látszik
tombolni. A kiken dühét tölti, azok vele szemben nem jöhetnek számba.
Gyámoltalanok, erejökre nézve aránytalanul alája rendeltek s gondolni
sem gondolhatnak rá, hogy szembeszálljanak. Csak arra valók, hogy az
egyetemes megsértethessék bennök: erejéből mitsem bírnak s megtorlásának
eszközeiül nem alkalmasok. Az eszmei irányban fejletlen szenvedély, a
zsarnoki önkény, a vérszomjas hatalom szinte játszva tapodja el őket. A
Nerók, Caligulák, Stiborok tartoznak ide, Kemény szavával e «dühös
bikák», kiket végül az egyetemes hirtelen s a nélkül sújt le, hogy
csapását igazi harcz előzné meg.
A tragikai harcz az, mely a hős erejét teljes kifejlésében, megfeszített
tevékenységében, tehát egész hatásosságában mutatja. Ez szolgáltatja a
mértéket hozzá, midőn a végetlen erővel, az egyetemessel állítja szembe.
Fenségi benyomása jó részt abból ered, hogy még ennek a végetlen erőnek
ellenében is, habár csak ideig-óráig, de helyt képes állani. A tragikai
kiválóságnak és gyarlóságnak legélénkebb képét e harcz fejezi ki,
emezét, hogy összeütközésbe keveredik, amazét, hogy harczolni tud az
egyetemessel. Egy-egy pillanatra az egyéni a lehető legmagasabbra
emelkedik: az egyetemes szinvonalára. Az ember szinte emberfölöttinek
tünik föl, midőn az emberfölöttivel harczol s Learrel «oly dolgokat
tesz, miken megréműl a föld.» Rikhárd önzése, Othello sértődése, Brutus
szabadságszeretete, Romeo szerelme: ezek nyújtják a teljes tragikum
képét. A mondottakból elég világos, hogy a küzdelem fogalmának kiváló
helye van magának a tragikumnak elméletében. Jellemző mozzanatul
emelkedik ki nemcsak a tragédiának, hanem a tragikumnak fogalmában: ez
teszi teljessé a tragikai fejlődést és benyomását. Vonatkozása, értéke a
költészettanban különösen szembetünő. A dráma cselekvésben vezeti elénk
hősét, ki mindig kovácsa a maga sorsának. A cselekvény épen azt mutatja,
miként kovácsolja sorsát. A tragikai cselekvény, mely a tragikai
drámának vagy tragédiának tárgyát képezi, épen a hősnek az egyetemessel
folytatott küzdelme. Ezzel való összecsapásaiban, harczában kovácsolja
végzetét. Innen választ már a tragédia szükségkép oly hőst, kinek
pályája a teljes tragikumot mutatja: a kitámadást, vétséget, küzdést és
bukást. Csak e küzdelem által lesz a tragikum igazi drámai indítékká s
ennélfogva alkalmassá arra, hogy drámai formában nyerjen kifejezést.