Az ó-világ legnagyobb gondolkodójának csak egy kis töredékes és hézagos
irata maradt a költészetről s íme fejtegetéseinknek minden szála tőle
indúl vagy hozzá vezet vissza. Igy az is, s különösen az, melyben a
tragikum hatását szándékszunk vizsgálni. Aristoteles, költészettanának
hatodik fejezetében, akként határozza meg a tragédiát, hogy az «valamely
komoly, befejezett s jelentékeny terjedelmű cselekvénynek ábrázolása,
nem az elbeszélés formájában, hanem maguk a cselekvő személyek által, a
költemény különböző részeihez képest különneműen ékesített előadással,
mely szánalomra és félelemre indítás által ez indulatok megtisztítását
eszközli.» Tehát a félelem és szánalom s ezek megtisztítása: íme a
fogalmak, melyekben Aristoteles a tragikum lélektani hatását kifejezte.
A tudományos vizsgálat mióta csak széptani problémák behatóbb
vizsgálatához fordúlt, a tragikai hatás kérdésében, majdnem kizárólag az
idézett aristotelesi mondat magyarázatára szorítkozott. Különösen a
katharzis, a megtisztítás, fogalma lett beható eszthetikai és
nyelvészeti vizsgálódás tárgyává. A szavakban fukar s grammatikailag is
különbözőleg elemezhető szöveg, melynek részletesebb és világosabb
kifejtése valószínűleg meg volt a poetikában, de elveszett, tág kaput
nyitott az egymástól többé-kevésbbé eltérő magyarázatoknak. E megfejtési
kisérletek mind vagy ethikai, vagy eszthetikai, vagy orvostudományi
alapra vezethetők. Mindegyik iránynak itt csak legnevezetesebb
képviselőit említjük.
Az ethikai irányban okoskodók közül nevezetes Corneille nyilatkozata,
emlékezetes a miatt is, hogy Lessing az ő nézetéhez kapcsolja a maga
fejtegetéseit. Corneille Aristotelesnek arra a nyilatkozatára
támaszkodik, hogy «részvétet csak az érdemetlenül szenvedők, félelmet
pedig a hozzánk hasonlók keltenek föl». Ebből indúlva ki, a tragikai
hatásra vonatkozó helyet következőleg értelmezi: «A részvét oly
szerencsétlenség iránt, melylyel hozzánk hasonlókat látunk sújtva,
félelmet ébreszt bennünk, hogy minket is hasonló csapás érhet; e félelem
vágyat indít kikerűlésére; ebből a vágyból pedig az a törekvés
következik, hogy a szenvedélyt, mely szemünk láttára sodorta a szánt
személyt boldogtalanságba, megtisztítsuk, mérsékeljük, javítsuk, sőt
kiirtsuk; minthogy mindnyájunk belátása szerint meg kell szüntetnünk az
okot, ha a következést el akarjuk kerűlni.» E nézet ellen Lessing,
hamburgi dramaturgiájában azt vetette, hogy így a tragédia inkább a
többi indulatokat, gyűlöletet, szerelmet, nagyravágyást, féltékenységet
tisztítaná, mint épen azt a kettőt, a szánalmat és félelmet, melyeknek
tisztításáról Aristoteles szól. Sőt majdnem kizárólag amazokat, a
félelmet és szánalmat pedig oly kivételesen, a mily elvétve képeznek
vagy képezhetnének ezek tragikai indítékot: a tragédia, Corneille
szerint, azt a szenvedélyt tisztítja bennünk, melynek féktelenségét
ábrázolja. Lessing a maga katharzis-elméletét e szavakba foglalta: «A
megtisztítás nem áll másban, mint szenvedélyeinknek erényes tulajdonokká
változtatásában; a mi bölcseletünk szerint minden erénynek van innen és
túl véglete, melyek között helyet foglal: így a tragédiának, hogy
szánalmunkat erénynyé változtathassa, meg kell tisztítania mindegyik
végletétől; ugyanez értendő a félelemről is». A szánalom és félelem
összehatnak s mintegy egygyé olvadva tisztítanak meg a tragikai hatásban
egyfelől a közönytől s a túlságos odaadástól, másfelől az oktalan
rettegéstől s az elbizakodástól. Látni való, hogy a franczia költő s a
német műbiráló felfogása egy pontban megegyezik: mindegyik határozottan
ethikai jellemű; a tragikai hatás lényegét, a katharzist, mindegyik
bizonyos határozott erények kiképzésében keresi. Az ő útjokra jut a
német kommentátorok egyik legújabbika, Manns is. Ő grammatikailag is
máskép értelmezi az illető aristotelesi helyet, mely szerinte nem a
félelem és részvét megtisztításáról, hanem a velök, ezekkel az
indulatokkal járó megtisztulásról szól. E megtisztulás nem vonatkozhatik
másra, mint a félelemmel és szánalommal ellenkező indulatokra: az
önzésre és elbizottságra. A görög tragikai nézlet, melyben a hübrisz
motivuma oly kiváló, majdnem uralkodó szerepet játszott, támogatni
látszik e magyarázatot, mely ellen azonban a filologusok, grammatikai
szempontból, erős kifogást emeltek.
A tragikumnak az ellen a határozottan kifejezett moralis czélzata ellen,
melynek Lessing a fő képviselője, Goethe lépett fel leghatározottabban.
Ő mindenek előtt művész volt s mint művész, nem nyugodhatott bele, hogy
a műalkotás bármely, a művészivel nem azonos, rá nézve némileg idegen
czélra törekedjék, sőt hogy ebben a törekvésben fejezze mintegy ki
jellemét. Nem gondolhatta el, hogy Aristoteles a tragédiára vonatkozó
meghatározását, ennek a hatására s épen egy távolabbi hatására
alapította. Szavaiban hát más értelmet keresett, olyat, mely a művészet
fogalmának körén belül marad. Szerinte a szenvedélyek tisztítása a
cselekvénynek kiengesztelő befejezése által történik. Ha a tragédia a
félelmet és részvétet fölindító eszközeivel lefolyt, a szenvedélyek
kiegyenlítésével kell végeznie a színen feladatát. A stagirai bölcs is
kétségkívül magának a műnek erre a kiengesztelő megoldására, a tragédia
alkotására gondolt, nem pedig a hallgatók érzelmeire. Ezek csak a színen
ábrázolt indulatokat kisérik; képök által indíttatnak fel s képök által
nyugosznak le. A magyarázat filologiai oldalát sokan megtámadták; de
Goethe előtt ez jelentéktelennek tetszett. Értelmezése felől írja
Zelternek: «Még ha a magunk meggyőződését vinnők is bele Aristotelesbe,
azt is jogosan tennők, mert e meggyőződés ő nélküle is teljesen helyes
és alapos lenne.»
A tragédia moralis czélzatát, illetőleg a poetika ilyen értelmű
fordítását nemcsak az eszthetika alapfogalmából, hanem az orvosi műnyelv
történetéből kiindúlva is megtámadták. A katharzisban analogiát
kerestek, a testi élet bizonyos jelenségeinek átvitelét a lelkire. Az
első, a ki már ily irányban értelmezte Aristotelest, a franczia Egger
volt, a negyvenes évek elején tartott sorbonnei előadásaiban. Lelkünk
kóros anyagát a tragikai izgalom felszínre hozza s megszabadít tőle.
Egger felfogása e kérdésben a francziáknál ma is az «utolsó szó». A
németeknél Weil, de leginkább Bernays Jakab fejtette ki e pathologiai
analogiát legnagyobb készűltséggel s legáltalánosabb hatással.
Aristoteles politikájában a zenéről szólva, ennek erkölcsi és mulattató
hatásától megkülönbözteti tisztító, kathartikus befolyását. Olyan
emberek, kik egész az enthuziazmusig emelkedő kedélyizgalmaknak vannak
alávetve, fölindúlásukban gyakran lecsendesűlnek és megnyugosznak oly
énekek hallgatásán, melyek épen erős lelki mozgalmakat keltenek föl; ez
rájok nézve gyógyúlás és tisztúlás. Ugyanazok az énekek, melyek fogékony
lelkeket fölindúlásba hoznak, az eksztázisban szenvedőknek gyakran
visszahozzák egészséges, természetes hangulatukat. Igy a szorongatott
kedély épen bizonyos indulatok fölizgatása által szabadúl meg attól, a
mi terheli, nyomja. Az enthuziazmus fogalma alá sorolja Aristoteles a
szánalmat és félelmet s a léleknek túlságos hajlamát is irányukban;
rájok nézve már a katharzis: ha természetes és helyes mértékre
vezettetnek vissza. A katharzis eredetileg orvostudományi műszó s oly
gyógyító módot jelent, midőn az orvosszer a fölösleges, ártalmas
anyagtól a testet megszabadítja. Így használta Hippokrates. Azonban már
a pythagoreusok alkalmazták átvitt értelemben is a zene megnyugtató,
megtisztító hatására. Ilyen módon élt vele Aristoteles is, kinek szóban
forgó helyét Bernays, a mondottak alapján, ekként fordítja: «A tragédia
a szánalom és félelem (felkeltése) által ezen (szánalom- és
félelemszerű) kedélyizgalmaktól megkönnyítő szabadulást eszközöl». E
felfogás egész forradalmat idézett elő a katharzis-vizsgálatban, mely
azóta legnagyobb részben csak a Bernays-féle elmélet körül forog.
Általában a filologiai irányú kutatás előtt, melyben az illető
aristotelesi helynek egy eredeti grammatikai magyarázatával Télfy Iván
is részt vett, maga elé tüzött sajátos feladata szerint inkább
Aristoteles szövegének betűje, mint a tárgy természete lebegett.
Ennek kifejtése már a széptan feladata. Az eszthetikusok eleitől fogva
érezték, hogy van a tragikum hatásának egy olyan eleme, mely Aristoteles
szövegéből nehezen magyarázható ki. Ez maga az eszthetikai élvezet, a
művészi gyönyörködés a tragikumban. Aristoteles is mond ugyan erre nézve
egyetmást, de rhetorikájában tett legalkalmazhatóbb nyilatkozata is csak
távolról s közvetetten vonatkoztatható a tragikai hatásra. Itt olvassuk
a gyászdalokról, hogy ezekben a fájdalom mellett megzendűl az emlékezet
öröme is, annak fölemlítésére, hogy «mit tett és milyen vala ő», kit a
gyász-ének illet. Azonban ezen és más vonatkoztatható hely daczára,
Aristoteles elmélete ebben az irányban oly magyarázatot, kifejtést, sőt
kiegészítést igényel, mely a filologiai vizsgálat körén kívül esik.
A probléma egy kissé bonyolúlt. Az érzések, melyeket a tragikum fölidéz
bennünk, a szánalom és félelem magukban, természetök szerint,
kellemetlenek; senkinek sem telik kedve a részvétben és félelemben.
Pedig a tragikumot élvezzük, gyönyörködünk benne; vonzódunk feléje az
életben, elragadtatással nézzük véres képeit a szinpadon s idézzük
magunk elé a balladák sorai közül. Úgy tudjuk, hogy a gyönyörködés
forrása mindig valami vigasztaló, nemes, örvendetes; s itt íme
megrendítő, gyászos, sőt olykor borzalmas jelenetekkel állunk szemben,
ezek hatásának tárjuk föl szívünket. Csapásokat szülő vétkek, pusztító
szenvedélyek, hiábavaló küzdelmek, bukás és kétségbeesés képei vesznek
körül. És mi mégis vonzódunk feléjök, kedvünket találjuk bennök,
keressük őket. Talán mert a baj nem minket sújt? Hasznunkra akarjuk
fordítani mások veszedelmét, ismerni kivánván a szenvedélyeinkben rejlő
végzet útait, hogy okosan kikerűlhessük csapását? Igy akarjuk kitanúlni
a nyíl röpülését, melyről azt tartja egy régi mondás, hogy: ha látjuk,
lassabban jár? Vagy épen talán biztosságunkból jól esik a mások
nyomorát, nyugalmunkból a mások hányattatását, elégedésünkből a mások
boldogtalanságát szemlélni? Lucretius ismert verseit fogadjuk-e el
megfejtésül:
Édes a más nyomorát a zajló tengerek árján
Szél dühe közt szemlélni a partnak béke-fokáról.
Nem hogy a más baja esnék jól; ám édes az érzés:
Látni, minő bajtól óvott meg minket a jó sors.
Minde kérdésekre s a közös alapjokat képező felfogásra röviden
felelhetünk. E közös alap: az önzés. Ennek kellene a magukban kedvetlen
érzéseket, megőrizve a tragikai jelenségekkel szemben a biztosság
tudatát s érezve tanulságaiknak hasznos voltát, kellemesekké
változtatni. Az önzésnek természetében van, hogy mereven elkülöníti
magát mindentől. Vajjon képezheti-e az ilyen önzés, a kárörömig
magyarázható árnyéklataival, művészi élvezet, eszthetikai gyönyör
forrását, mely a léleknek mindig bizonyos odaadását, a szemlélet
tárgyába olvadását föltételezi?
Az angol Campbell s utána Blair Hugo a tragikai hatás gyönyör-érzetét
abban keresték, hogy a részvét által mintegy emberi lelkünk jósága
nyilatkozik s ez örvendetesen hat szívünkre. Örülünk azon, hogy úgy
érzünk, a mint érezni tartozunk. Lessing a szóban forgó problémát más
okoskodással próbálta megoldani. Minden heves indulat erősebb fokon
érezteti velünk saját valónkat. Ennélfogva szenvedélyeink közül a
legkedvetlenebbek is bizonyos tekintetben kellemesek. A kedvetlenség
csak a tárgyban van, mely a szenvedélyt fölkelti, nem pedig saját
alanyiságunkban, mi bennünk. Ha már ez a tárgy költött, a kellemetlen
mozzanat természetesen elesik s csak az izgalom kellemes érzése marad.
Látni való, hogy e magyarázat igyekszik fentartani a kapcsolatot
Aristotelessel, s annyiban igaz is, hogy a tragikai élvezet mindig
föléje emel a szenvedő, s szenvedése által szánalomra és félelemre
indító jelenségnek. De e mellett kettős gyöngéjét találóan emeli ki
Zeising. Egyik az, hogy csak a tragikai költeményekről, ábrázolásokról
szólván, megfejtetlenül hagyja magának az életnek tragikai képeihez való
vonzódásunkat; másik meg az, hogy igen is merev választó falat von a
szemlélő alany s a szemlélet tárgya között. Schiller egy külön
értekezésben fejtegette a tragikai tárgyakon érzett gyönyör kérdését,
melyben a Lessing-féle elmélet két gyöngéjét igyekszik kikerűlni. A
szenvedő ember, ki nem nyomorra, hanem boldogságra van rendeltetve,
czélellenesnek látszik a természetben, s mint ilyen fájdalmat okoz. De
ez a fizikai czélellenesség erkölcsi tekintetben lehet czélirányosság.
Kifejezésre juthat általa az erkölcsi törvény, melynek megnyilatkozása
mindig örömre derít, gyönyört ébreszt a fájdalom által is. Ez az öröm
fakadhat akár ártatlanoknak, akár vétkeseknek szenvedéséből. Amabból, ha
az ártatlanságnak ereje és bátorsága van, inkább elviselni a szenvedést,
mint megtagadni az igazságot s vétekbe sűlyedni; emebből, ha a bűnös
megbánása, kétségbeesése, bukása által a megsértett erkölcsi törvényt
visszahelyezve látjuk fenséges jogaiba. Ebben a felfogásban is megvan az
igazság magja. De a tragikum körét nagyon kiterjeszti, mikor
belefoglalja az egyetemest képviselő s csak időlegesen, külsőleg bukó
hősöket is. Másfelől nagyon érzik benne a Sulzer-féle erkölcsi felfogás
hatása; ellenkezni látszik az eszthetikai érzés természetével, midőn a
moralis czélszerűséget mintegy legfelső művészeti elvvé emeli. Vischer,
részletesebben tárgyalva a tragikai hatás kellemetlen mozzanatait és
fejlődésöket, nehány szóval siklik át a gyönyörön, melyet a végső
benyomásból származtat.
A mi eszthetikusaink sem terjesztik ki figyelmöket behatóbban épen e
fontos kérdésre. Szász Károly, valamint Névy is, csak röviden utalnak az
erkölcsi elégtétel s fölemelkedés örömére, mely a katasztrófában
nyilatkozó költői igazságszolgáltatásból ered. Szigligeti a tragikumnak
egész hatását két fogalomra szorítja: a szánalom (a részvét és félelem,
Lessing szerint is, alapjában egy indulat) és megnyugvás fogalmára.
Amazt önnön reményeinknek, aggodalmainknak, emlékeinknek és
szeretetünknek felébresztéséből és foglalkoztatásából magyarázza; emezt
pedig erkölcsi nézetünk megegyezéséből azzal a felfogással, melyet a
tragikai műalkotásban, különösen megoldásában találunk. Más, eredeti
alapon okoskodik Greguss. Szerinte a tragikum elemei: a fenséges és a
félelmes. Emebből következik hatásának kellemetlen mozzanata, amabból
vonzó ereje. A fenség képei, melyek között a tragikai cselekvény fejlik,
a tiszteletnek kisebb vagy nagyobb mértékét gerjesztik föl szívünkben.
Ez vonz a tragédia felé, melyben nemcsak vétkekkel és szenvedéssel,
hanem az emberi nagyságnak, emberi erőnek többé-kevésbbé tiszteletre
indító jelenségeivel találkozunk. Ehhez járúl az erkölcsi fölemelkedés
öröme, melyre az igazság föltétlen győzelme segít. Mindez szépen és
helyesen van mondva; de marad az egyéni kiválóság eszthetikai körének
olyan mozzanata, melyre csak nehezen, némi erőszakolással
vonatkoztatható. E mellett nem vet erősebb világosságot annak a
viszonynak bensőségére, melybe a tragikai jelenségekkel jutunk, s a
melyből élvezetünk is kétségkívül táplálkozik. Fölvilágosítatlanul
hagyja, hogy a tisztelet érzése mikép megy át a léleknek amaz izgalmába,
melybe a tragédia ép azokon a pontokon szokott ragadni bennünket, mikor
a tisztelet, legalább erkölcsi értelemben véve, mindenesetre apad.
Fölemelkedésünknek is csak okára utal, természetére nézve nem nyújt
fölvilágosítást.
Milyen következtetést vonhatunk a mondottakból; miben foglalhatjuk hát
össze a tragikum hatását lelkünkre? Kétségtelennek látszik, hogy a
szánalom és félelem, e «tragikai ikerpár», mint Klein nevezte, csakugyan
a fő, az uralkodó érzések, melyeket a tragikum fölébreszt. Az elméleti
fejtegetések mellé, melyek e tárgyra vonatkozólag immár egész irodalommá
szaporodtak, adjunk mi is egy, inkább a művészi gyakorlatra támaszkodó
megjegyzést.
Van az elbeszélő költészetnek egy olyan faja, mely egybefoglalva,
együttesen kifejezve adja a cselekvényt és hatását. Hatását épen a költő
lelkére, mely legfínomabban megérzi, legtisztább rezgéssel viszhangozza
és legvilágosabban, legegyszerűbben képes számot adni róla. E műfaj a
ballada, mely kiválóan szereti a tragikai tárgyakat. Az elbeszélő és
drámai részeket lirai felfogás hatja át s egész közvetetlenül lirai
helyek is szövik keresztül. E felfogással, ezeken a helyeken a költő
önnön lelkét tárja fel, kifejezvén bennök azt az érzelmi benyomást,
melyet tárgya gyakorolt reá. E kifejezésnek többféle módja van: az egész
elbeszélés lehet lirai színezetű, bizonyos hangulat komor árnyékával
teljesleg beborított; nyilatkozhatik aztán a költő szubjektivitása egyes
jelzőkben, közbeszurásokban, a bevezető vagy záró sorok elmerengése,
fohásza, kitörése; – de a költő lelkének fő, uralkodó hangulatát s ennek
állandó jellemét legtisztábban az ismétlő sorok, a refrain,
tolmácsolják. A tragikai tárgyú balladák refrainje legtöbbször nem
egyéb, mint a tragikum lélektani hatásának, az általa keltett
indulatoknak világos és félreérthetetlen nyilatkozása. A költő lelkét
megkapja valamely tragikai esemény; elbeszéli s hatását hallgatóira
mintegy az által is biztosítani, erősíteni kivánja, hogy az ő benne
magában keltett indulatokkal izgatólag szövi át az egész előadást,
azoknak a történet minden szakaszában, valamennyi fordulóján hasonló
szavakkal kifejezést ad. Ha megismerjük az érzést, melyből e többnyire
egyszerű kitörések fakadnak, voltakép a tragikum hatását ismertük meg.
Megismertük épen azoknál, kik legfogékonyabbak iránta s legélénkebben
tudják kifejezni. Vizsgálódhatnánk az angol-skót balladákon, az
atyagyilkos Edvárd, a fiát kivégeztető Buckingham herczeg, a Shaftesbury
püspök által vigasztalt királyfi balladáinak refrainjein; de Aranynak
refraines balladája is, _Ágnes asszony_, kiválóan tanúlságos e
tekintetben. Tárgya kétségtelenül tragikai: a bűnös szerelem iszonyú
vétke s iszonyú bűnhödése. E tragikai tárgy hatása hangzik újra meg
újra, minden szakasz végén a refrainben:
Oh irgalom atyja, ne hagyj el!
E refrain az első szakokban mintegy Ágnes asszony titkos
fel-felfohászkodásának tetszik, kit az utczagyerekek, majd a
szomszédasszonyok szorongatnak, aztán tömlöczbe visz a hajdú s ott «a
rémtől népes éj» látásai gyötrenek. Ágnes lelke mind jobban elsötétűl,
egyre inkább veszti világos tudatát annak, a mit tett s a mi rá vár.
Szorongó és esenkedő fohásza egészen átmegy a költő ajakára, ki egész
lelkével belemélyedvén tárgyába, saját indulatát ugyanazokkal a
szavakkal fejezi ki, melyek boldogtalan hőse kedélyállapotát
világították meg. Oh irgalom atyja, ne hagyj el! A véres kép, a bűnbe
ragadott szenvedély, s nemezisül az őrület: annyira elfogják a költő
szívét, hogy önkéntelenül az a sóhaj tolúl ajkára: ne hagyja el az
isten. A titkos félelemtől megkapott, szorongó lélek sóhajtása ez: a
félelem hangja, a mint azt a tragikum fölveri. De az irgalom istenéhez
fohászkodik, az irgalom nevében fordúl hozzá. Ez az irgalom, ez a
tragikai részvét, tölti el szívét a szenvedő nyomorúlt iránt, ez tör ki
belőle ismételve, a mint Ágnes külsőleg és belsőleg egyre mélyebben
sűlyed. Ime a tragikai érzések, a félelem és szánalom, mily tisztán s
mily bensőleg összeolvadva mutatkoznak e refrainben. Arany _Endre
királyfi_ról szóló énekének ismétlő sorai egészen más természetűek,
tárgyi czélzatuk van. De befejező sorai s másnemű lirai nyilatkozatai
egyéb epikai dalaiban is ugyanezeket az érzéseket csillantják meg.
Emlékezzünk az _Árva fiú_ utolsó sorára, melyben, az erkölcsi nyomornak
a léleklátás félelmes fantasztikumával rajzolt képe után, felsóhajt a
költő:
Szegényt, szegényt szánd meg uram, teremtőm!
Vagy _Zács Klára_ végső strófájára, midőn, az egymást szülő, s minden
mozzanattal fokozódó és terjedő vétkek elbeszélése után, a lantos,
félelemtől és részvéttől szorongó szívvel, énekli:
Rossz időket érünk,
Rossz csillagok járnak:
Isten ója nagy csapástól
Mi magyar hazánkat!
Ója meg az isten hazánkat; ne hagyjon el az irgalom atyja; szánakozzék a
teremtő: – mindez a megfélemedett szív sóhajtása, midőn a tragikai
végzet közeledését vagy betelését látja, a szenvedélyében kiváló egyént
szemben az egyetemessel, vagy már elomolva ennek ereje alatt. Nem
megfélemlítő-e a gondolat maga, s nem épen ezt az érzést fokozzák-e a
tragikai képek, hogy végességünket szüntelenűl a végetlen fenyegeti?
Hány és hány esetben tetszik előttünk igaztalannak a büntetés, a végzet
inkább fenyegetőnek és kegyetlennek mint igazságosnak, nagyon drágának
az ár, melylyel emberi voltunk adózni kénytelen az egyetemes törvények
sérthetetlenségének. Látjuk a legkiválóbbakat, kikben emberi nemünk
fényes tulajdonai tárúlnak föl szemeink előtt, kérlelhetetlen
pusztulásnak vetve alá. A nagy és erős áldozatok felé irgalmatlanul és
kibékíthetetlenül közelgő végzet, félelemre és szánalomra gerjeszt
érettök és irántok. Ez érzéseknek erős felindulásai között látjuk a
harczot és várjuk végét. Benső világunkat ez a fölhevűlés
tagadhatatlanul az izgalomnak bizonyos élvezetébe ringatja. De a
fájdalmas érzéseknek ez izgalmával csak a vad kedély vagy a lomha közöny
érheti be. Lelkünk valami magasabb, valami tisztább gyönyörre törekszik,
melyben érzésének és felfogásának ellenmondásai kiegyenlítődjenek.
Miképen történhetik e kiengesztelés? A félelem egy vészes és
kérlelhetetlen hatalom közelgésének érzete, melynek lelkünkben,
indulatainkban, szenvedélyeinkben is megvannak segítő társai. A belső
ellenség, mely a vár gyöngéit elárúlja s kapuit megnyitja az ostromló
előtt. E tudat, e sejtelem táplálják, izgatják félelmünket. A szánalom
meg az igazság mértékén túl való szenvedés képének hatása. Miért szenved
az ember? Ember voltáért; mert csak ember lehet; mert az emberi vesz
erőt rajta. Miért féltjük, miért szánjuk őt? Ember voltunkért; mert mi
is emberek vagyunk, mint ő; mert az emberi, a mi vele közös,
nyilatkozik, erőt vesz rajtunk. Ebből az emberi szempontból féltjük,
szánjuk, mentjük a tragikai hőst; mig az egyetemes, a maga
álláspontjából, mely fölül áll az egyes emberén, elitéli és
megsemmisíti. Midőn Antigone eltemeti testvérét, Lear megteszi a botor
osztályt, Romeo és Julia mindenről megfeledkezve egymás karjába dűlnek,
Brutus nagy szíve tüzet fog a szenvedély szikrájától, s a vészszel
terhes felhők egökre vonúlnak: többé vagy kevésbbé, egyiket inkább mint
a másikat, de bizonyára pártul fogjuk őket; emlékeink és vágyaink,
erényeink és gyöngéink, egész emberi voltunk mellettök szól. De az
egyetemes, melynek törvényét megsértették, rendjét megbontották, nem
lehet elfogúlt. Mindnyájunk fölött áll, s mindnyájunkat magába foglalva,
mindnyájunk érdekét képviseli, mikor megsemmisíti őket. Milyen lenne az
a világ, melynek rendjében helyet találhatnának mind ama boldogtalanok,
kiknek tragikai sorsa bennünket elfogúlt szánalomra indít? Mi csak az
egyes embert látjuk, a mint láthatjuk; az egyetemes pedig az egész
emberiség rendjét, a mint látnia kell. Bünhödésöket nem emberi mérték
szerint méri ki, melyet félelem és szánalom ingat, hanem isteni igazság
szerint, a mely megingathatatlan. Nem kegyetlenség, nem igaztalanság az,
a mit látunk; csak egy, a mi részrehajló felfogásunktól különböző, annál
fensőbb és mélyebb, mert természetesebb igazság. Ennek az igazságnak
megértésére, lelkünkbe fogadására vezet a tragikum. Mi történik velünk,
midőn szemeink előtt lefolynak a tragikai cselekvények, a kitámadástól
kezdve, a vétségen át, egész a szenvedésig, a katasztrófáig? Az
egyetemes nemcsak a tragikai hősnek, hanem minekünk is megnyilatkozik.
Mikor azt lesújtja, bennünket fölemel. Fölemel magunk fölé, az isteni
igazság megértéséhez, hogy e világon ne csak egyeseket, ne csak
jelenségeket lássunk, hanem ezek összefüggését, rendjét, örök
természetét és törvényeit. Az okok és okozataik eltéphetetlen kapcsolata
által meggyőz annak szükségszerű és természetes voltáról s ebben
igazságosságáról, a mi szemeink előtt történik.
Ekként emelkedünk fel a tragikumban; szemünk szűk határa kitágúl s a
fájdalmas érzések kiengesztelődnek. Az élvezet nem marad a félelem és
szánakozás izgalmában, hanem ezek átalakulása, kiegyenlítő megtisztulása
által megnemesedik. Oda emelkedve, a honnan a földi dolgoknak nemcsak
egyes szemeit láthatjuk, hanem egész lánczolatát tekinthetjük át: a
tragikai érzések ellenmondása magától feloldódik. Harmóniába olvadnak,
melyből a fájdalom mozzanata eltűnik, s megtisztúlnak. Az egyetemes
magaslatára szállva, szemtől szembe állunk az örökkel, igazzal, jóval.
Érezni fogjuk, hogy a mi igaztalannak látszott előttünk, abban csak a
legfensőbb igazság és bölcseség nyilatkozott az emberi természet örök
törvényei szerint. Megismervén a törvényt, azokat, a kik sújtó karja alá
kerűltek, nem tekintjük többé valamely idegen, zsarnoki önkény
áldozatainak. Sorsuk nem oktalanságot, hanem a mienknél mélyebb
bölcseséget hirdet, s csak igazság az, a mi betelt rajtok. A szenvedők
iránt nem leszünk közönyösökké, nem vesztjük el szánalmunkat; de e
szánalom megtisztúl, mert eltűnik belőle a kétkedés mérges fulánkja,
mely oktalan lázadásra izgat. A félelem sem lesz semmivé, de elveszti
borzalmasságát és keserűségét. A mi fölidézte, azt igazságos és jótékony
hatalomnak ismertük meg, mely nemcsak fenyeget, hanem egyszersmind óv és
védelmez is bennünket. Így tisztúlnak meg tragikai érzéseink. Így
emelkedünk megaláztatásunkból ahhoz az örömmel teljes tudathoz, hogy egy
sérthetetlen, bölcs és igazságos világrend őrködése alatt állunk.
Félelmünk, egy régi magyar kifejezéssel élve, _isteni félelemmé_,
szánalmunk pedig szerető, részvevő megadássá olvad át. Még pedig,
belátásunk alapján, önkéntes megadássá, melyben semmi megalázó, semmi
lesújtó nincs, a mely ellenkezőleg fölemelő és gyönyörrel teljes. Egy
pillantást vetve a végetlenbe, ennek egy sugara szívünkbe világít,
részességünket érezteti benne, megtisztít s a legmagasztosabb gyönyörrel
tölt el.
Igen, ha a tragikum csakugyan olyan természetű, hogy szükségkép
megnyugtat bennünket. Ha legalább mindig ilyennek mutatkozik ott, a hol
a művészet mélyebb és avatottabb szemmel tárja föl előttünk az élet
rejtelmeit s ezeknek megoldását, mintegy bizonyságul, hogy ezt az
elégtételt, az igazságnak ezt a természetes és szükségszerű uralkodását,
ha szemeink elég élesek lennének, megtalálhatnók az életben is
mindenütt, meg ott is, a hol a mi fölszines tekintetünk hiába keresi.
Nincs igazi tragikai műalkotás, azaz az élet tragikai jelenségeinek
nincs egyetlen igazán művészi ábrázolása sem, melyből ez a mozzanat
hiányzanék. A görög és keresztyén tragédia egyaránt oda törekszik, hogy
ezt a fensőbb, ezt a megnyugtató, ezt az indulataink természetéből
szükségkép fejlődő, ezt a világrendet biztosító igazságszolgáltatást,
egy szóval a költői igazságot juttassa minél élesebb, minél meggyőzőbb
kifejezésre. Ez a törekvés rá, bizonysága annak, hogy a tragikai
hatásnak lényeges, fő fontosságú tényezője.
Mindazok, a kik a tragikai művészetnek, és benne a tragikumnak, e
jellemző vonását kétségbe vonják, s nyilatkozatai által meg nem
győzetvén, szükségszerű uralkodását tagadják: főleg két gondolatra
támaszkodnak. Egyik az, hogy a tragikai szenvedés sok esetben
elégtelennek tetszik előttünk s épen ott, a hol a nemezisnek teljes
erejében és kérlelhetetlenségében kellene föllépnie; másik meg az, hogy
még több esetben igaztalannak, meg nem érdemlettnek mutatkozik. A költői
igazságszolgáltatás sem képes bizonyos ponton túl kielégítőbb,
megfelelőbb megoldással nyugtatni meg bennünket, mint a világi törvény,
mely egynémely vétekre halált mond s azontúl a bűnöknek egész skáláját,
egyeseket és halmozottakat, a szenvedély elragadtatásából folyókat s az
erkölcsi elaljasodás szörnytetteinek sorozatát, mind csak halállal tudja
büntetni. A tragikai költő is így tesz; csakhogy még hamarabb elkezdvén
a halálbüntetést, még kevésbbé képes arányosítani a vétket és lakolást,
még kevésbbé elégíti ki igazságérzetünket. Íme Antigonénak épen úgy
halállal kell fizetnie, mint Machbethnek, sőt amannak még szörnyűbbel,
kínosabbal, mint ennek. Más felől mi okon vesznek el Kordelia meg
Melinda? Megnyughatunk-e Rikhárd hősi halálában s Desdemona
meggyilkolásában? Elfogadhatjuk-e mindezt másként, mint amaz igaztalan
mérték művészi képeit, melylyel, e felfogás hívei szerint, az élet is
mérni szokott?
Bajza következőleg ír Rikhárdról: «E mű sötét és iszonyú; hajborzasztó
irtózatosságok, szörnyűség szörnyűségre torlasztva, csupa gyilkolási
tervek, és a szinlés minden mesterségei leábrázolva; minden háttérben s
egyedűl Rikhárd által mozgatvák a személyek mint bábok. Igazságtétel
kevés, legalább nem megnyugtató a hallgatóra nézve. Az álomjelenet
mesteri kép ugyan, és lélekkínokat mutat: de a harczbani halál, mely
dicsőségesnek szokott tartatni, míg némi dicssugárt is von ez emberi
szörnyeteg feje körül.» Nem tudjuk, nem Lessing egy helyének
félreértésén alapúl-e Bajzának ez a nyilatkozata. Lessing is tesz,
hamburgi dramaturgiájában, ilyféle megjegyzést, de nem Shakspere, hanem
a német Weiss Rikhárdjára vonatkozólag. Azonban akár ezt a megjegyzést
értette félre és tolmácsolta magyarul, akár nem: annyi bizonyos, hogy
Shaksperet máskép érthette volna. Rikhárd csakugyan a csatatéren esik
el, hősi halált hal s ez némi dicsfényt vet reá. E dicsfény nélkül
azonban ép úgy nem lehetne tragikai hős, mint a mennyire igaza lenne
Bajzának, ha a szörnyű ember vesztét csakis és egyedül ebben a glóriában
látnók. Gonosz valója ez által őrzi meg, a minthogy szükségkép meg kell
őrzenie, fenségi jellemét. De ha a csatatéren túl szétvonjuk a bosworthi
királyi sátor függönyeit; ha a vég pillanatának nem külső körülményeit,
hanem belső képét is keressük Rikhárdban: iszonyú szenvedés tárúl föl
előttünk, egészen és mindenben megfelelő befejezése egy iszonyú életnek.
A nagy monolog, az álomjelenet után, mi más, mint a
legelviselhetetlenebb lelki kín halálhörgése? Egész erejével támad föl
Rikhárd ellen nemezise: a tudat, hogy őt, a ki senkit sem szeretett,
senki sem szereti, senki sem szánja; neki, a ki mindent akart, egyszerre
mindent kell vesztenie. Be van végezve, nem kezdheti újra; csak a
szörnyű megpecsételés, a halál, van hátra. Ő valósággal a «halálok
halálával» hal.
Így merűlnek föl a halál órájában, önmagunkból kikelve, mind ama
titokteljes hatalmak, melyek életünk sorát, erkölcsi jellemét
meghatározták. Fölmerűlve könnyű elmúlássá vagy kétségbeesett
kinlódássá, kiengesztelt elnyugvássá vagy a leggyötrelmesebb kivégzéssé
teszik a halált, ezerféle változatban a szenvedélyek és életútak
ezerféle változata szerint. Nem maga a halál, fiziologiai
jelentőségében, bűnhödésszerű felfogásában az, a mi igazságérzetünket
kielégíti, hanem minősége, közelgésének benső hatása, elviselésének
módja. Íme a költői igazságszolgáltatásnak is megvan enyhítő itala, mint
az orvosnak, melylyel könnyűvé teszi az elmúlást; de megvannak mindazok
a kinzó eszközei, melyekkel a középkori vértörvényszékek a halálra
itélteket meggyötörték, összezúzták, megcsonkították a kivégzés előtt.
Nem ezen a kínpadon vergődik-e előttünk Tompa istentelen _haldoklója_,
vagy Shakspere Beaufort biborosa, fogékonytalanul mindakettő a vallás
enyhítő balzsama iránt, melylyel egyiket a pap, másikat a király
kinálja? Hányféle változata, milyen mélybe vágó különbségei vannak a
tragikai nemezis, a költői igazságtétel halálos itéleteinek, a közt a
halál közt, melybe Brutus kiengesztelődve siet, s ama másik közt,
melylyel szemben a bitorló János király oly nyomorúltan vergődik! Amaz
még ellenfelének megbántott szellemét is meg akarja nyugtatni önkéntes,
halálos áldozatával:
Caesar, most légy nyugodt,
Nem öltelek meg fél ily örömest;
emez irtózatos vivódása közt nem találhat egyetlen nyugtató gondolatot
sem:
Oly rekkenő nyár dúlja keblemet,
Hogy a belem mind porrá őröli;
Hártyára tollal írott lap vagyok,
Ez a sebes tűz hamvvá zsugorít.
Mérgezve – rosszul –
Halott, elhagyott, eldobott – –
S nem hívja senki a telet nekem,
Hogy számba dugná jégcsap újjait;
Se országom minden folyóvizét
Égő szivemre nem vezérlitek;
Se éjszakot nem kéri senki, hogy
Csókolja fúvó széllel kérges ajkam’
S hűs enyhet adjon. Nem kérek sokat,
Csak hűvös enyhet; és ti azt sem adtok,
Ti szűkkeblűek, háladatlanok!
Fia, Henrik herczeg, könnyével vigasztalná. De hiába; a boldogtalan
király rákiált:
Éget a sava.
Bennem pokol van, melynek ördöge,
A méreg, itt bezárva zsarnokol
Menthetlen elkárhozott véremen.
Íme halál és halál között, a mint az emberi szív takaró leplét félre
rántva, belátnunk enged, mily nagy a különbség, csak a tragikum mezején
is, s ennélfogva mily kimeríthetetlen változatosságban, mily
megszámlálhatatlan fokozatban jelenhetik meg általa a költői
igazságtétel. E gondolatnak egyik legszebb és legelmésebb fejtegetését
találjuk Gervinusnál. Az ide vonatkozó hely, melynek érdekét emeli az,
hogy egyenesen Shaksperere támaszkodik, így szól: «A mint a tetteket
Shaksperenél a körülményekből kell megitélnünk, úgy befejezésöket is
abból a viszonyból, melyben az a cselekvők törekvéseihez s az elbukók
öntudatához áll. Ebben fekszik Shakspere igazságtételének nyilt titka. A
halál _Lear_ben sokakat és válogatás nélkül ragad el; de Kordelia a
magasztos szabadító glóriájával, Lear kiengesztelődve, Gloster
mosolyogva, Kent örömmel hal meg; a többiek saját hálójokban megfogva,
czéljaiktól megrabolva vesznek; a világi lelkek elvesztve a világot,
mely nekik mindenök volt. Mi máskép esnek el: Macbeth egy hős keze
által, kitől mindig félt, és Rikhárd a vézna Richmondtól, kit mindig
megvetett! Nem a vég betűjén fekszik a súly, hanem a módban, a mint a
véget megálljuk; hogy az emberek elátkozva vagy megáldva mennek-e a
halálba, hajótörötten gonosz czéljaiknál vagy elérve a jókat, nemes
öntudattal vagy furdaló lelkiismerettel, mennyei megdicsőülésben vagy
pokoli kétségbeesés közt. A tragikai bukások nem egy vonalon fekszenek,
hanem a leggazdagabb különféleségben fokozódnak Rikhárdtól Kordéliáig.
Az a fenséges erkölcsi tanúlság pedig, melyet az örök igazságtételnek ez
a módja kifejez, abban áll, hogy a halál magában nem csapás, az élet
magában nem áldás, a külső jóllét nem boldogság, hanem az öntudat a
fontos; hogy az erénynek legnagyobb jutalma maga az erény, a véteknek
pedig legnagyobb büntetése maga a vétek.»
A tragikai megnyugvás különben épen nincs valami talio-szerű, valami
forbatoló igazságtételhez kötve. A mondottak csak annak a bizonyságára
szolgáljanak, hogy ott, a hol valóban tragikai jelenségről van szó, azaz
olyanról, a kiből nem halt ki a szánalomra keltő emberi, annak
bünhődését, ép az emberinek felkorbácsolása által a végetlenig
fokozhatja. Igazságérzetünk amaz oldalának, mely a nagy vétkek nagy
lakolását kivánja mindig megfelelhet s meg is felel. Sőt egyenesen
természetében van, hogy a mi világi igazságszolgáltatáshoz, terhelő és
mentő okok aggodalmas mérlegeléséhez, részvétünk érvényesítéséhez
szokott tekintetünk előtt aránytalanul sújtja áldozatait. A tragikai
végzetnek épen ez a természete uralkodik jellemző vonásként Kemény
mindegyik regényében, a derék Mikes-család tragédiájában ép úgy mint a
nyomorúlt «sardisi angyaléban,» Pécsi Simon bukásában mint Verbőczi
vesztében. Ámde ez aránytalanságában mindig megvan az indulatok egymásra
hatásának, a belső, okszerű fejlődésnek természetessége, mely az élet
intéző hatalmainak mélyebb belátására, útainak tisztább ismeretére s ez
által kiengesztelődésre, megnyugvásra, fölemelkedésre vezet.
Van ennek a kiengesztelődésnek egyéb formája is. Megszállja lelkünket
ott is, a hol a nagy szenvedés ártatlanokat vagy csekély hibákat
kegyetlenül látszik sújtani. A tragikai hősöknek gyarlósággal vegyűlő
kiválósága, féktelen szenvedélye vagy igaztalan csapásokat mér
környezetére, vagy magával rántja ezt. Akarva vagy akaratlanul elejtett
áldozatok hevernek körülötte, mikor az egyetemes karja alatt maga is
leroskad. A romlásnak ezt az egyetemességét, a szenvedés általánosságát,
mely a tragikai vétségből fakad, alig festette költő rövidebben és
megrázóbban, mint Tennyson abban a szemrehányásban, melyet Artúr király
tesz a kolostorban a hűtlen Ginevra királynénak. A házasságtörő asszony
romba döntötte az egész ország virágzását és nyugalmát. A földre
borúlva, megsemmisűlten fekszik nagy férje előtt és hallgatja szavait:
Hogy fekszel ily alant, dicső apának
Leánya! Boldog ő, hogy szégyened
Nem érte meg. Jó, hogy nincs gyermeked.
A mit te szültél: tűz és fegyver az,
S véres rom és törvényszegés, rokon
Gaz pártütése s vad pogány hadak
Előnyomulása a tenger felől.
Következik a sötét kép részleteinek megvilágítása: a csapások,
szerencsétlenségek és szenvedések sokasága.
Az áldozatok egy része, kik a tragikai hős által vagy miatt ekként,
érdemetlenül szenvednek, nem esik önálló tragikai felfogás szempontja
alá. Gyermekek, egyéniségökben fejletlenek, az ébredező öntudatnak és
érzésnek csak általános, megható kedvességében részesek: Artúr herczeg
Huberttel szemben, vagy Macduff «csibéi». Szenvedésök és haláluk
érzékenyítő, melyben kiengesztelő mozzanatul épen ártatlanságuk,
tisztaságuk képzete uralkodik. Az égbe visszaröppenő sugár! Részvétünk
fájdalmát megédesíti a gyermeki kellem naiv nyilatkozása. Mások, mint
Desdemona és Melinda, a kellem tragikai formájába mennek át: bizó
gondatlanságukkal, az élet követeléseinek figyelembe nem vételével
idézik fejökre sorsukat. Ez a helyett, hogy a herczeggel szemben a
szigorú visszautasításnál megmaradna, némi asszonyos rokonérzést mutatva
a fájdalom iránt, mely Ottót az ő bájai miatt érte, ezzel csak ingerli
szenvedélyét s a maga romlását sietteti. Desdemona meg helyen és időn
kívüli heves pártfogásával zaklatván férjét Cassio mellett, gyanúba
keveredik, s e gyanúnak nőies, akaratos szeszélyeskedésével, a köteles
őszinteség hiányával, midőn a kendő elveszését tagadja is nem is, erős
táplálékot ád. Bűnhödésök mindenesetre nagyon aránytalan, hibájokhoz
mérve, de nem oktalan. A sorsukra befolyó indulatokból szükségkép annak
kellett következnie, a mi megtörtént. Már e mozzanat kiengesztelő, de
hozzájárúl még, hogy ha a szenvedés pillanataiban nem látnók őket, igaz
női tisztaságukat, lelkök örök szépségét tetőpontján, a megpróbáltatás
tüzének átható fényében, nem szemlélhetnők.
Minél tevékenyebb szerep jut a tragikai hős mellett oly személynek, ki
aztán áldozatává lesz; minél inkább fejlik ki egyénisége s minél erősebb
befolyást gyakorol a hős sorsára; szóval minél inkább előtérben áll,
mielőtt a csapás lesújtaná: rendszerint annál fejlettebben, annál
határozottabban találjuk meg benne a vétség mozzanatát s ebben
természetesen a tragikum egyéni elemeit, a kiválóságot és gyarlóságot.
Kordélia makacs igazkodásában megfeledkezik róla, hogy az igazi
szeretetnek szava is van akkor, mikor szerette a szót áhítja, s
daczoskodásával ősz atyjának felindúlt szenvedélyét a végletig izgatja;
hallgatása nem az egész királyi háznak néma halálos itélete volt-e?
Páris gróf _Romeo_ban, midőn szerelmetlen házasságot erőltet oly
világban, mely tele van forró szenvedélyekkel, izzó gyülölettel és izzó
szerelemmel, szükségszerűleg siet vesztébe. Macduff szenvedése sem ok
nélküli. Elfutott Macbeth elől, a zsarnok kényére hagyva azokat, kikről
magánál is inkább kellett volna gondoskodnia: védtelen övéit. Ezeknek
vesztében éri utól nemezise, melyet kihítt maga ellen. Rosse thán
eszélylyel menti felesége előtt; de az asszony nem alaptalanul tör ki:
Eszély? Ott hagyni nőjét, gyermekét,
Házát, javait, mindenét: a honnan
Elfut maga! Ő minket nem szeret,
Nincs benne a természet ösztöne;
Hisz az ökörszem, e parány-madár,
Fészkén maradva védi magzatit
A bagoly ellen. Félelem csupán,
Nem szeretet s eszély sem: ily futás,
A józan ész daczára!
Kordélia gyermeki kötelességének lesz áldozatává; Párist azok a
szenvedélyek sújtják le, melyek közé jogtalanul lépett; Macduff a
családi érzés által bűnhödik, melyet megsértett. E példák egy oly
törvényre vezetnek bennünket, mely a tragikai megnyugvásra nézve kiváló
fontosságú. A felindulás, és megnyugvás alapjának szükségszerű közössége
ez. A mint a véletlen bukás, bármennyire megérdemelje is a hős, nem emel
fel, nem tisztít meg, szenvedélyeink és sorsunk belső okozatosságának
felmutatása által: úgy a kibékítés sem, mely nem abból a forrásból, vagy
nem egészen abból ered, melyből a tragikai fejlődés kiindúlt. Amott
semmitsem értet meg, s midőn egymás után feltünteti a bűnt és bűnhödést,
de nem láttatja összefüggésöket: a helyett hogy az egyetemeshez emelne,
csak föltétlen és vak hódolatot követel iránta. Ez sem nem megtisztulás,
sem nem gyönyör. Emitt meg hamis érzelmességgel vezet tévútra s a
helyett hogy megnemesítené, hogy a legtisztább élvezetté avatná, csak
mintegy elcsitítja felindulásunkat. E tárgyhoz irodalmunkban
legalaposabban Gyulai Pál szólt Szigligeti _Lelencz_ének birálatában.
«Elismerjük, írja, hogy a bűnbánat és bocsánat keresztyén erény,
ohajtjuk, hogy minél több ember gyakorolja; de kérdjük: vajjon a költő
azért ír-e drámát, hogy tévedéseink és bűneink bocsánatát hirdesse a
viszonyok és embertársaink részéről, vagy azért, hogy kimutassa a
megsértett erkölcsi, társadalmi és állami érdekek nemezisét? Azzal a
hangulattal bocsássa-e el a költő közönségét, hogy tévedéseinket,
bűneinket jóra fordítja a szerencse vagy embertársaink könyörülő szíve,
vagy azzal, hogy minden bűn és tévedés megboszúlja magát a földön, bár
az ég kegyelme sohasem záródik be előttünk?»
A törvény veleje, hogy ugyanaz az emberi indulat, mely mint ilyen,
szánalmunkat és félelmünket felindította, vezessen a megnyugtató
megoldásig s nyerjen ebben döntő szerepet, akár egyenes nyilvánulása,
akár a felidézett visszahatás által. A tragikai hős csak egy zászlót
ismer, az alatt szenved vagy elesik, de mással ki nem cseréli, hogy
békét köthessen.