A tragikai felfogás sohasem nyugodott meg igazán a merő esetlegben, a
fátum eszthetikai uralma alatt ép oly kevéssé, mint az erkölcsi eszmének
tisztábban ragyogó fényénél. A tragikai művészet minden időben érezte,
hogy a disharmonia, melyet a vakeset szűl, nem szép, hogy az oktalan
szenvedés ellenkezik az ő czéljával: nem engesztel ki, nem emel föl
bennünket, hanem inkább fellázít vagy kétségbeejt. A földi nyomor,
pusztulás, csapások képeit, melyek a vakeset játékainak látszottak, az
emberi szellem mindig elfogódással tekintette, s nem tudva megnyugodni
bennök, mikor költői motivumokul használta, egyszersmind bizonyos
irányban rend szerint át is alakította. Nemcsak a költők keresték a
véletlennek feltünő balságok s az emberiség erkölcsi élete között az
összefüggést, az okozatos kapcsolatot, hanem a népi felfogás is. A
tragikai mondák alakulásának törvényei között szembetünő helyet foglal
el az, melyet Klein a drámai nehézkedés törvényének nevez, a
Schopenhauer eszthetikai nyilatkozatait gyüjtő Siebenlist pedig, Fichte
kifejezésével, tragikai monismusnak. E törvény nem egyéb, mint a belső,
szükségszerű kapcsolat a jellem és tett, a vétség és megtorlás között.
Nem szükség mondanunk, mily fontosak itt a lakolás módja és eszközei is.
A nép tudatában van valamely véres esemény; képzelete bizonyos
kerekséget törekszik neki adni elbeszélésében; keresi, mivel kezdhetné s
egyszersmind mivel adhatná okát; ezt az okot minél szorosabb, minél
bensőbb összeköttetésbe igyekszik hozni magával az eseménynyel, ennek
tényezőivel, részleteivel, lefolyásával, kompoziczióját minél teljesebbé
és befejezettebbé tenni, azaz minél jobban kikerekíteni. Ekként hat
egyazon czélra eszthetikai és ethikai érzéke s nyilatkozik együtt a
tragikai monismusban a széptani és erkölcsi eszme. Oroszlánszívű
Rikhárdot nyil találta és ölte meg a csatában, Ulászlót Várnánál egy
jancsár lefejezte. A harczos közös sorsa érte mindegyiket, a mint
magyarul mondani szokták: katona-dolog; a személyválogatást nem ismerő
halál esetleg őket érte. A nép képzelete, mondája azonban nem nyugszik
meg a vakesetben: tragikailag fogja föl s a fölfogásban érvényesíti az
említettük törvényt. Rikhárd gyilkosa egy íjász, kinek rokonait
leölette; Ulászló sorsában, melyet elhirtelenkedés, árulás s az ellenség
túlnyomó száma eléggé magyaráz, főkép az esküszegő büntetését látja.
Etele haláláról Kézai krónikájában a következőket olvassuk: «Azon éjjel,
midőn Mikolttal menyegzőjét üllötte, az ivásba szokásánál jobban
belemerűle s a menyasszonyi éj gyönyöre után hanyatt fektében orra vére
megerede, s szabad folyása nem lévén torkára mene, s ott megaludván s
lélegzetét elfogván a világ félelmét megfojtá». E véletlen esemény Arany
_Csaba királyfi_jában tetté lesz, Krimhilda tettévé. Az új nászát ülő
király ellen a megcsalt feleség boszút liheg; töpreng sátrában, mikép
állja meg boszúját s az ő fiának, Aladárnak, mikép biztosítsa az
uralkodást Etele kedves gyermeke, Csaba, ellen. Megpillantja Alberik
látatlanná tevő «ködsüvegét».
Egy gondolat!… fejére a süveget teszi,
Látatlanúl a csarnok felé útját veszi,
S megcsalva könnyű lépte, hol átsuhan, az őrt,
A félvilág urának merít szivébe tőrt.
Emlékezzünk vissza Buda halálára: a világbíró hős majdnem orgyilkosként
ölte meg védetlen bátyját, mire a katasztrófában, a világbíró hős
védetlenűl, tehetetlen álomba merűlve, szintén orgyilkosság áldozatává
lesz. Áldozattá épen Krimhilda keze által, mely a viszály tüzét akkor
felszította a testvérek között. Íme a vétségnek a katasztrófáig húzódó
árnyéka: a krónikában elbeszélt véletlent a költő beilleszti a tragikai
okozatosság lánczolatába.
A jellem és a tett, a vétség és a katasztrófa benső, szükségszerű
összeköttetését, az utóbbit mint amannak kikerűlhetetlen fejleményét,
tüntetik föl Macbeth szavai, melyekben a gyilkosság előtt lelke háborog:
Ha végrehajtva, azzal vége voln’:
Jó volna gyorsan végrehajtani, –
Ha gyilkom a következéseket
Fölgombolyítni bírná s hálójában
Fogná meg a sikert, – ha egy csapással
Végezve volna minden, itt, csak itt,
E földi partnak zátonyán: – a túlsót
Könnyen veszem. De ily esetbe’ már
Itt ér el az itélet, mert alig
Adók a véres leczkét, – visszavág
A tanító fejére. Ez igazság,
Kérlelhetlen kezével, a kevertük
Méregpohárt ajkunkra tolja.
A gondolatról, mely e szavakban foglaltatik, Klein, a dráma
történetírója azt jegyzi meg, hogy «az Shakspere saját kulcsainak egyike
nemcsak ethicotragikai alapeszméjének kincsestárához, hanem széptani
nézeteinek titkos szekrényéhez is». Mi e kulcs egyéb, mint a vétség
belső egységbe foglalása a katasztrófával, melyben a megsértett
egyetemes mulhatatlanul és engesztelhetetlenül visszavág a sértő
egyénre?
A katasztrófának, az egyén bukásának jelentőségét vizsgálva, azt
találjuk, hogy ez nem más, mint az egyetemes érvényesűlése az egyes
ellenében, a maga jogosúlt és ellenállhatatlan hatalmával. A lázadó
egyén elbukik s a világnak általa megzavart rendje, melyet az egyetemes
fogalma fejez ki, helyreáll. Az egyetemes tehát a katasztrófában, a
természeti vagy erkölcsi renden avagy mindakettőn elkövetett sérelem
megtorlójául, diadalmaskodó hatalommal jelenik meg. Milyen alakban lép
föl, milyen eszközökkel győz? Ezek a legközelebbi, feleletre váró
kérdések, melyeknek megoldásától függ a katasztrófa egész természetének
megvilágítása. Röviden azt felelhetjük, hogy az egyetemes háromféleképen
léphet föl. Megjelenhetik s érvényesűlhet merőben kívül képviselve a
tragikai hősön; megjelenhetik azután s hatalma teljességre emelkedhetik
ebben magában belűl; megjelenhetik végül, s ez lesz a leghatásosabb
forma, egyszerre mindakét alakban.
Az első esetben az egyetemes, a tragikai hős ellen, egészen ennek
alanyiságán kívül lép föl és győz. A szakadás ilyenkor teljes, az
ellenkezés egymást kizáró, vagy legalább az egyetemes nem foglal az
egyén belső világában tudatosan tért, nem ott hódít és hatalmasodik el.
Nem is indúlhat ki megrontására, megsemmisítésére közvetetlen magából,
mely a legtöbb esetben egyenes tagadása az egyetemesnek. Ide tartozik
legalsóbb fokon az esetleg felhasználása a hős megbuktatására,
természetesen abban a, némileg magasabb értelemben, melyre Aristoteles
utal. Hatásosnak mondja, ha egy képszobor véletlen ledűltében agyonüti a
szemlélőt, a ki épen a képben ábrázolt embernek gyilkosa; az esetleg a
csodálatos erejével hat a képzeletre, ha ez a tudatosság színében
láthatja. Ilyen a Niobe katasztrófája, a gyermekeit lenyilazó isteni
testvérekkel; így jelennek meg előttünk a Laokoon kigyói. Ide tartoznak
az Euripides-féle deus ex machinák is, midőn egészen egy felső hatalomra
bízatik a kibonthatatlannak látszó csomónak hol megoldása, hol csak
kettévágása. Az esetleget vagy felsőbb avatkozást csupán mint megtorlást
vonatkoztatja a kielégűlésre törekvő erkölcsi érzés s a képzelet a
vétségre, a nélkül azonban, hogy módja s eszközei tekintetében is erre,
okozatos kapcsolat által, visszavezethető, ebből származtatható lenne.
Gondoljunk a sorstragédiák igazságtételére, Marlowe _Tamerlán_jának s a
magunk irodalmában Kisfaludy Károly _Stibor vajdá_jának sokat ócsárolt
katasztrófájára: a zsarnok végzete egy kígyó marása által lesz teljessé;
de mi köze ennek Stibor vétkeihez? Erkölcsi érzésünket, az
eszthetikairól ezúttal nem is emlékezve, csak képzeletünk munkája
elégíti ki, midőn összeköttetésbe hoz egymással oly dolgokat, melyeknek
kapcsolata értelmünk előtt megfoghatatlan. Ámde e kapcsolat a tárgyaltuk
körben sem mindig ily laza, tisztán a képzeletre bízott. Az egyetemes
támadhat még egészen kívülről a hősre nemcsak mint véletlen, hanem
vétségének közvetetlen, szükségszerű következése gyanánt is. Olyan módon
és eszközökkel, melyeket a hős maga hítt, sőt mintegy jelölt ki. Épen
azok az ellenfelek törnek rá, kikben az egyetemest megsértette; épen
azok szereznek fölötte érvényt az erkölcsi törvénynek. Maga, az
egyetemesnek e külső képviselőivel szemközt, mindvégig a szilárd
ellenállás helyzetében marad; bukásában nincs része lelkiismeretének, az
önvádnak, a belső ítéletnek. Így képviselik és érvényesítik Shylock
ellenei az emberies érzés, a hővérű Percyéi az állami hatalom, Dózsáéi
pedig a társadalmi rend eszméjét és erejét. Kik ezek az ellenek?
Ugyanazok, a kikre Shylock kését feni, a kiket Percy karddal támad meg,
s a kiknek házait Dózsa felgyújtatta, családját kiirtatta. Az egyetemes
sérelme bizonyára magukból indúl ki; de érvényesűlésének eszközei, a
katasztrófa győztes hatalma egészen kívül áll rajtok.
E jelenségek körével szemben áll az a másik forma, a hol az egyetemes
győzelmének legjelentékenyebb tényezőjét magában a hősnek belső
világában találjuk meg. Itt ébred föl, folytatja harczát a
szenvedélylyel s vívja ki győzelmét, mely valódi tragikai
összeütközéseknél csak a hős megsemmisítése lehet. Az egyetemes eszméje,
akár mint egészé, akár mint egyes, velök szemben álló hatalomé, él és
hat bennök; de e hatás, a tragikai vétség elkövetése után, nem vihet
többé jó végre. Tudják jogosságát, de nem képesek érvényesíteni magukban
felsőségét saját páthoszuk felett. Így fejlődik ki bennök egy belső
harcz, melyet az egyetemes eszméje ví a szenvedély elragadtatásával, s a
melynek szükségkép az egyetemes diadalára kell vezetnie, mely azonban
csak az egyén feláldoztatásával lehet teljes. A rombolás munkája tehát
belűl indúl s legjelentékenyebb mozzanataiban belűl folyik: a hősnek
saját elhatározása által lesz teljessé. A hatalom jogosságának, mely
ellen küzdenek, elejétől fogva tudatában lehetnek, mint Phædra és
Medeia; vagy fölébredhet lelkökben ennek belátása, a külső viszonyok
tanúságtétele által, már a katasztrófában. Ámde az így magukba fogadott
egyetemesben nekik maguknak nincs többé mentségök: az rájok nézve belső,
romboló hatalommá lett, mely kérlelhetetlen ítéletét önmaguk által
hajtatja végre. Szenvedélyöket idejében nem tudták feláldozni neki, most
egész magukat kell föláldozniok. Az öntudat kínja ellen a halálban
kénytelenek menedéket keresni. Az ilyen hősök katasztrófája, kevés
kivétellel, öngyilkosságon végződik. Így Ajasé és Brutusé, így Othelloé
s nálunk Szigligeti Boricsáé is. Oedipus és Bánk nem lesznek
öngyilkosokká; de lelkiismeretök nem hajtja-e teljes mértékben végre
rajtok a tragikai megsemmisítés munkáját?
A katasztrófának leghatásosabb formája a kettőnek egyesítése. A hősön
végzetét külső és belső támadás, lelkiismerete és ellenfelei hajtják
végre s ő mintegy két tűz közé szorúlva bukik el. A menthetetlenség
benyomása itt a legerősebb, a végzet karja legsúlyosabbnak látszó, s a
külső és belső világ által képviselt egyetemes képzete a leghatalmasabb,
legfenségesebb. Macbeth és Rikhárd pusztúlásának képe, a «hentes» és
«véreb» veszte mily szörnyű s mégis mily fölemelő! Az utóbbi
tragédiájának van egy mozzanata, mely e nevezetes formát igen élesen
világítja meg, jóllehet a Shakspere-magyarázók eddig nem fordítottak rá
semmi figyelmet. A katasztrófa küszöbén Rikhárd sötét lelkébe is útat
talál az egyetemes, melynek egész hatalmáról eddig azt hitte, hogy joga
van magának bitorolnia. A bosworthi csata előtt, rémes viziójában,
lélekmardosásának szava szól; az hangzik kétségbeesett kínlódásában is a
látomány után:
Tudatomnak ezerféle nyelve van,
És minden nyelv másféle szóba tör ki,
És minden szó elítél mint gazembert.
Hitetlen hitszegés legfőbb fokon,
Gyilkos gyilkosság legszörnyebb fokon,
Korláthoz tör s kiált: Bűnös! bűnös!
Kétségbesem. – Egy lélek sem szeret;
S egy lélek sem szán meg, ha meghalok.
Már egy új, előtte eddig ismeretlen hatalom hálójában vergődik, melyben
meg kell fuladnia. Rikhárd, mikor a szeretetet kénytelen oly hatalomnak
ismerni el, melynek hódolnia kellett volna: már bensőleg meg van
semmisűlve a tudat által, hogy őtet senki sem szereti. Íme az egyetemes
jelentkezése, rombolása belső világában. De Rikhárdot külsőképen külső
ellenség teszi tönkre: Richmond. Azon az éjen, melyen a király, ő is
álmot látott; az egyetemes ugyanabban az alakban jelent meg neki, mint
Rikhárdnak, csakhogy más értelemmel. Reggel beszéli a lordoknak:
Mióta elváltunk, legédesebb, s a
Legjobbat ígérő álmom vala,
Milyen valaha fáradt főmbe szállt.
Úgy tetszett, mindazoknak lelke, a
Kiket Rikhárd megölt, sátromba jött
S diadalt ígért.
Íme az egyetemes, mely kívülről is rátámad Rikhárdra, s a megzavart
világrend helyreállítására, a győzelem biztosításával, mintegy a maga
képviselőjeül küldi Richmondot. Bosworthnál aztán győz a királynak külső
és belső ellensége, azaz győz az egyetemes önmaga által és ellenfele
által. Richmond egyesíti a piros és fehér rózsát s kívánja, hogy
Az ég mosolygjon e kedves kötésen
Miként haragvék a hosszú viszályért!
E fohász úgy hangzik, mint Orestes szózata az _Eumenidák_ végén, mikor
az Atridák tragikai végzete kiengesztelődik. Richmond, ki Rikhárdot
legyőzi, Malcolm, ki Macbeth rémuralmát dönti meg, Fortinbras, ki új
erőt hoz a rothadt Dániába, Alban, ki Lear király fölfordúlt
Britanniáját váltja meg: mind az egyetemes képviselői. Mikor a vétkesek
lakolását eszközlik, egyszersmind helyreállítják az általok visszájára
fordított rendet. Azonban a tragikai hősök győztes ellenfelei nem mindig
ilyenek. Lehet, hogy bennök sem jut tiszta és teljes kifejezésre az
egyetemes, hanem csak arról a bizonyos oldaláról, melyet a hős sértve
illetett. Gyakori eset az erkölcsi ütközés tragikumánál, a hol a hős az
egyik, ellenfele pedig a másik jogosúlt eszmét képviseli s igyekszik
érvényre juttatni a másik megrontásával. Ilyenkor aztán mindakettőt
bukás várja, egyiket a másik által, mert az egyetemes épen
teljességében, eszméinek harmoniájában sértetett meg s abban kell
győzedelmeskednie: a küzdő eszmék egységbe foglalása által. Példa rá
Antigone és Kreon viszonya. Antigone megsérti az állami törvényt, melyet
Kreonnak kötelessége megvédelmezni. Meg is teszi, de a kegyelet
érzésének, mely Antigone lelkét betölti, rideg megtapodásával. A hősi
leány elvész Kreon által; de győzőjét is maga után rántja a bukásba.
Épen a szívnek gyöngéd érzései által, melyeket Kreon megsértett, a
szerelem és anyai szeretet érzéseinél fogva, melyek Hæmon és Eurydike
halálának oka voltak, teszi semmivé a király életének minden örömét. E
kettős bűnhödéssel áll helyre a rend, békűl ki a kegyelet és a törvény.
Azonban itt s a rokon esetekben, a tragikai hős fölött ellenfele, akár
mint személyesen megtámadott, akár mint a sértett eszme hivatott
képviselője, mindenesetre jogában van s a lakolás közvetetlenül
igazságos. Ámde van eset arra is, hogy a, különben megérdemlett csapást
nem a sértett méri a hős fejére s így ő a maga részéről jogtalanul
cselekszik, noha maga a bukás épen nem ártatlanul sújtja áldozatát.
Ilyen esetben a csapás, mely a hősnek megtorlás, ellenfele részéről
vétség, mely szintén megtorlást idéz föl. Az ellenmondást csak az
oldhatja meg, hogy a bűnhödő a közvetetlenül nem érdemlett csapást
összeköttetésbe hozza valódi vétségével. A bűn, melyért Erzsébet Stuart
Máriát halálba hurczoltatja, nincs bebizonyítva; de ennek öntudatában
kiképződik a kapcsolat vétke és sorsa között; a boldogtalan királyné
kiengesztelődve hal meg abban az érzésben, hogy igaztalan itéleten
alapúló vesztével igazi bűneiért lakol; Erzsébet pedig, szeretett
kegyenczétől elhagyatva, önmagának terheül marad.
Az egyetemesnek, a maga különböző eszközeivel és eltérő módjain, való
imez érvényesűlése a kiváló egyén fölött: a tragikai katasztrófa. Az
egyén megsemmisűl s vele együtt semmivé lesz eszméje is, legalább a
gyarlóságnak abban a formájában, melyben keblét páthoszul töltötte el.
Ezt a teljes megsemmisűlést, együtt az eszmeét és érzéki alakjáét,
nevezi Solger tragikai ironiának. «Az ironia, mondja, lelkünknek az az
ereje, a mely által belátjuk, hogy csak annyiban van valóságunk, a
mennyiben ez az eszmének nyilvánúlása; hogy tehát ennélfogva ezzel a
valósággal együtt az eszme is semmivé lesz és elenyészik.» Vischer
természetesen ellene mond e fölfogásnak s vele együtt a többi
eszthetikusok is általán sokkal szűkebbre vonják a tragikai ironia
fogalmának körét. A katasztrófának egyik legjellemzőbb mozzanata, a
tragikum megrendítő hatásának egyik legnevezetesebb tényezője ez az
ironia. Mint az ironia általában, ez is a látszatnak és valónak bizonyos
ellentétén alapúl; a mint az ironikus fölfogás ellenkezőjére czéloz,
ellenkezőjét érteti annak, a mit mond: úgy az ironikus fejlődés is épen
az ellenkező czélhoz jut, mint a hova indúlt s a melyhez vezetni
látszik. Az egyén megzavarja a világ rendjét, megsérti az egyetemest s
kihívja végzetét. Minden erejét megfeszíti, hogy elszánt
szembeszállással úrrá legyen fölötte. Kiválósága a fölmagasodásban
tetőpontján mutatkozik; de midőn győzelem helyett a kikerűlhetetlen
bukás várja: mikor egész nagysága, a végetlennel szemközt, egyszerre
elenyészőnek, semmisnek tűnik föl: a fejlődés ironikus. Agamemnon,
hírének tetőpontján, diadalkoszorúsan lép be palotájába, hol nagysága
egy pillanat alatt semmivé omlik; Xerxes hatalmának teljességében már az
ég és föld urának érzi s tartja magát, mikor Salamisnál egyszerre tönkre
jut. Byron Sardanapalja, a pazar kéjelgés vakító fényében, a
tehetetlenség vánkosán heverve tölti életét. Álmodozó, lusta,
gyönyörökben tespedő. Mikor azonban hűtelen satrapái megtámadják,
egyszerre hőssé magasodik. De csak koszorút és sebeket szerezhet;
hatalmának vége. Nem akar nyomorúltan, foglyul élni; máglyát emeltet
kincseinek, kedvesének és magának, s a lángok előtt a végetlen gondolata
szállja meg lelkét:
Világ lobog fel itten, a jövőt
Tanítni, lázadó alattvalókat
És elpuhúlt királyokat. Oh hány
Nemzetnek, hősnek hírét fogja az
Idő kioltni, s birodalmakat
A porba sújtani, miként ez elsőt!
Emlékét mégis annak, mit tevék,
Kiméli majd s például őrizendi.
Követni csak kevés fog, ámde senki
Megvetni nem merészkedik.
Mikor így a férfias erő megaczélozta karjait s a fenség gondolata
megillette lelkét: a lángok összecsapnak feje fölött. E katasztrófa
hatásosságát, melyben az ironia szerepének oly nagy része van, többször
említi Kemény.
A tragikai ironia benyomása, megrázó hatása növekszik, mikor az ereje
teljében ragyogó hőst épen azok az eszközök buktatják meg, melyek által
a fenyegető csapást ki akarta kerűlni. Oedipus végzete elől futva, maga
rohan bele ennek hálójába, s utóbb, mikor egész királyi erejét latba
veti, hogy a közcsapást elhárítsa városáról, csak saját katasztrófáját
sietteti; Deianeira Herakles szeretetét akarja visszahódítani a Nessus
vérébe mártott ruhával, s gyilkosává lesz. Shakspere tragikai meséiben
Romeo és Julia vesztének épen az lesz eszközévé, a miben kétségbeesésök
a szabadúlást kereste: Lőrincz barát itala. V. László, a forrongó
magyarság közűl, a biztosabb cseh földre menekűl s hűs cseppet kér; az
ital, melyet épen ott s épen azoktól kap: enyhít, miként a sír. Azonban
a tragikai ironiának leghathatósabb képét azokban a hősökben találjuk,
kik, ellenkezőleg Goethe Mefisztójával, jót akarnak és rosszat mívelnek.
A tragikus egyén páthosza nemes; a kielégűlés, melyet czéljában elérni
kiván, nem az önzés vágya; a közjóra törekszik, hogy abból vehesse ki a
maga boldogsága részét. Czélját jónak tartja s csak azért küzd érte.
Küzdelme azonban az ellenkező eredményre vezet. Gyarlósága megzavarta
látását; a mit elérni óhajtott, az csak ő előtte tetszett jónak, s mikor
elérte, kénytelen gonosznak ismerni meg. Ez a gonosz lesz aztán rá nézve
is a szenvedés és romlás forrásává. Lear az odaadó szeretetnek akar
diadalt szerezni, s a szívtelenséget és fajtalanságot teszi úrrá
Britanniában; Verbőczi, a török szövetség pártolásával, hazája sorsán
akar segíteni s csak megaláztatásának és szenvedésének mértékét tetézi
még. Ha a czél s annak erkölcsi értéke iránt nincsenek is csalódásban,
elvétik a hozzá vezető útat, rossz eszközöket választanak, az ellenállás
talán fölizgatja s úrrá teszi felettök önző szenvedélyöket is: ily módon
munkálnak épen annak az ellenkezőjén, a mit megvalósítani kivánnának.
Shakspere hősei közűl Brutus, a közszabadságért fogva fegyvert, de
orgyilkos fegyvert, csak a végleges, állandó elnyomatás útját egyengeti;
Coriolan küzdelme, mely az arisztokracziai elv föntartására,
érvényesítésére indúl, csak az ellentétes, demokracziai áramlat
megerősödésére vezet. Kemény Zsigmond tragikai meséi is mind
többé-kevésbbé ez ironikus fölfogás kifejezései: Kassai István, midőn
öcscsének a Pécsiek fölött ádáz elégtételt akarna szerezni, Elemért
halálba kergeti; a Mikesek a családi szeretetnek, ragaszkodásnak
bizonyságaival csak a gyűlölködés magját vetik el. Gyulai Pál sorsa
egyike a tragikai ironia leghatalmasabb képeinek: minden erejével egy
nagy erkölcsi kötelesség betöltésére törekszik s végül kénytelen
bevallani, hogy csak gyilkos és semmi egyéb; álmai füstbe mentek; Senno
megöletésében csak a bűn rideg ténye érvényesűlt, nem a szándék.
Kifejlődését már föntebb így formuláztuk: a féltett Zsigmond, kinek
megmentésére a bűnt elkövette, vesztébe rohant; maga a lélekmardosás
zsákmánya lett és sohasem láthatta meg annyira sovárgott, kedves
Abafáját; épen az, a kit szeretett, Eleonora, épen attól, a kiért életét
és nyugalmát áldozta, Báthori Zsigmondtól, kieszközölte bukását és
kivégeztetését.
Van a tragikai ironiának még egy, egészen a katasztrófában érvényesűlő
nyilatkozása. A gonosz hős lelkébe már útat talált az egyetemes,
meghódol neki s szolgálni kivánná. Megtisztúlást, talán menedéket keres
egy nemes érzésben, valamely önfeláldozó cselekedetben, melylyel
önmagának egész addigi valója ellen fordúl. De ez a fellobbanás, e nemes
elhatározás már csak mint a következetlenség gyarlósága érvényesűlhet,
melynél fogva a végzet végkép megsemmisíti őt. Így lesz Borgia Lukréczia
bűnhödésévé fölébredt anyai szeretete; így Szigligeti Dienese is, mikor
vétkeinek szörnyű következéseit el akarná hárítani gyermekei fejéről,
épen ezek által támadnak azok ellene.
Tragikai ironia nyilatkozik a katasztrófa hirtelenségében is. A csapás
jöhet biztos, de lassú léptekkel, mint _Lear_ben. De jöhet rohamosan, a
tetőponton álló hőst egyszerre lepve meg és sújtva le. Mi érezzük,
látjuk, tudjuk a végzet kikerűlhetetlen közelgését; de a hős, külső és
belső erejének káprázatos teljességében, hatalmának önfeledt
élvezésében, sikereinek vakító mámorában mitsem sejt róla s hirtelen,
mintegy villámcsapástól érve, bukik el. Így éri a csapás a görög
mondában Oedipust, a németben Szigfridet, a svájcziban Gesslert, a
magyarban Etelét. Így vesz el a norvég ballada istenkisértő Tyro
királya. Ez a hirtelen változás az, a mit Aristoteles peripetiának,
sorsfordúlatnak nevez. «Abban áll, mondja, hogy a mit valaki tesz, az
ellenkezőre fordúl, még pedig a valószínűséghez vagy szükségszerűséghez
képest». E szerint a peripetia a sorsnak nem egyszerű átfordúlása jóból
rosszra, boldogságból és fényből nyomorra, hanem ironikus átcsapása
annak az ellenkezőjére, a mit a hős elérni törekedett. Mind e
mozzanatokat kitünő példában állítja elénk Teleki László _Kegyencz_e. Az
ironikus fejlődésnek mily művészete vezet a bukásnak és sikernek e
mesteri összeszövésére! Maximnak sikere lesz bukásává s e bukás szédítő
hirtelenséggel következik be rá nézve. A tragédia utolsó felvonásának
felét is még ellenének, Valentinián császárnak pusztúlása tölti be s az
utolsó jelenetek előtt úgy látszik, mintha Maxim mindent kezében
tartana, a minek birtokára csak törekedett. Gyalázatát vérrel mosta le,
cselszövénye császárrá emelte; ezzel a földi hatalom legmagasabb
csúcsára jutott s küszöbére annak a boldogságnak is, melyről felzavart,
szenvedélytől beteg lelke álmodott. «A fertőztetett nőt dicsőítve»
akarta újra keblére ölelni. De «egy gúnyos mennyei végzet kijátszotta».
A megrémítőnek nálunk példátlan művészetével zúdúl rá egyszerre
mindenfelől nemezise s a sokaság éljenzésére az új császár kétségbeesése
e velőt rázó szavakban tör ki: «Ne gúnyolj Róma!» Ő, ki boszúja kedvéért
minden szentet gúnyolt, most, irtózatos lélekmardosása közt, keserű
gúnynak érzi, hogy sorsa trónra juttatja s trónjának lépcsejéhez dobja
holtan mindazt, a mi életének értékét tette. Ott hever boldogsága
megmérgezve és büszkesége legyilkolva: felesége és fia.
És Maxim nem hal meg. Trónuson, hatalomtól és fénytől környezve, hagyjuk
el; de ő e hatalomban és fényben nem érte czélját, sőt megsemmisűlt.
Azért törekedett rájok, hogy becsületét és boldogságát szerezze vissza
általok. Mindezt örökre elvesztve, sikerét csak gúnynak érzi.
Küzdelmének rugója, tárgya, jutalma odavan, élete végkép megtörött,
páthosza kihamvadt, maga semmivé lett, semmivé mégis a nélkül, hogy
fizikai végét, halálát látnók. Bajza ugyan, ki a merő gonosz fenségét
még Shaksperetől sem igen volt hajlandó elfogadni, mint _Rikhárd_ról
írott kritikája bizonyítja, a _Kegyencz_től el akarja vitatni a tragikai
hatást; de véleményében sem az irodalom, sem a közönség nem osztozik. A
szörnyű nemezis, mely Maximot éri, nem hagyja kielégítetlenül erkölcsi
érzésünket: megrendít, de a büntető igazság érvényesűlésével meg is
nyugtat. A kegyencz áldozatává lett vétségének, pedig ím életben maradt.
Példája annak a kérdésnek vizsgálatára vezet bennünket: hogy a tragikus
fejlődésnek elengedhetetlen záróköve-e a halál, olyan szükségszerű
befejezése, mely nélkül a hatás csonka marad? A kérdés vitás. A
németeknél Freytag, nálunk Szász Károly nyilatkoznak leghatározottabban
a testi megsemmisűlés elengedhetetlensége mellett a tragédiában.
Freytagnak a drámai technikáról írott könyvében olvassuk: «A drámának
egy, magában zárt s egészen befejezett cselekvést kell ábrázolnia; ha a
hős küzdelme valósággal megragadta egész életét, úgy nemcsak régi
hagyomány, hanem benső szükségesség, hogy az életnek teljes
elpusztúlásával bizonyítsa be azt.» Szász Károly pedig, a tragikai
fölfogásról szóló értekezésében, így nyilatkozik e kérdésről: «A fizikai
halál múlhatatlan, és pedig két okból: egyike a tragédiában magában van,
másika a hatásban, melyet a nézőre tesz. Ha a hős megél s hogy úgy
mondjam meglábolja a nagy szerencsétlenséget, föl kell tennünk, hogy a
szerencsétlenség nem volt oly nagy, mint a küzdelemnek közepette maga is
érezte; vagy az erkölcsi ellenmondás volt csekély arra, hogy megoldása
abszolut lehetetlenség legyen, vagy az ő szenvedélye nem volt oly nagy,
hogy reá nézve halálossá váljék. Mindkét esetben a fölfogásban volt a
hiba. De ily megoldás által a tragikai hatás is csökkentve van. A néző
azon benyomással távozik, hogy a függöny legördűlésével hősére nézve még
nincs befejezve minden, mert nincs befejezve az élet. Lesújtva maradt
talán lelke a kétségbeesésig, meghasonlva talán az őrűltségig. De nem
láttunk-e lesújtott és kétségbeesett embereket megvígasztalódni?
őrűlteket kigyógyúlni? Othello, Romeo, ha megélnek, nem fognak-e egy új
Desdemonával vagy Júliával a lejátszott tragédia helyett talán komédiát
kezdeni? oly föltevés, mely a tragikai hatást gyökerében támadná meg. Ha
az erkölcsi ellenmondást megoldhatlannak föltételeztük, legyen az
valóban megoldhatlan e testi világban.»
A nagy példák közűl, melyek az ellenkező fölfogást támogatják, a nélkül,
hogy őt e fölfogásra téríteni képesek lettek volna, Szász Károly Katona
_Bánkbán_ját említi. Valóban nagy példa s a mellett kiválóan alkalmas
gondolkodóba ejteni bennünket a kérdés fölött: fölállítható-e a tétel
oly mereven, mint Szász Károly tette? Az erkölcsi ellenmondás és a
belőle következő összeütközés, mely Bánkbán lelkében, helyzetében és
sorsában nyilvánvalóvá lesz, a szó legszorosabb értelmében
megoldhatatlan; bármely irányban törekednék Bánk megoldására, semmiképen
nem tehetné a nélkül, hogy az egyetemessel, ennek valamely uralkodó
eszméjével, abszolut törvényével összeütközésbe ne kerűljön. Ha hűsége
emelkedik benne föltétlen érvényre: kénytelen megsérteni
hazafikötelességét; ha meg lelke ennek irányában ragadja, hűségét kell
megtörnie s e mellett családi gyalázatát sem háríthatja el fejéről. Nem
menekűlhet semmi módon; nem szabadíthatják meg sem lelkének nemes
tulajdonságai, sem okossága: szükségkép el kell vesznie. A tragikai
hatás teljes: Bánk megsemmisűl. Megsemmisűl, mint államférfi, mint
hazafi, mint lovag, mint férj; megsemmisűl létének egész erkölcsi
körében, annak egész jelentőségére nézve. Hogy e megsemmisűlés nem nyer
egyszersmind kifejezést a fizikai végben, a halálban, az mellékesnek
látszik. Bánk nem életének csak bizonyos irányában szenved vereséget,
hogy talán egy másikban új harczot próbálhasson, hanem minden irányban.
Teljes erkölcsi és fizikai ereje föl van emésztve, egész fegyverzetétől,
melylyel talán még harczra kelhetne, megfosztva. Nem hal ugyan meg, de
vége van. Maga mondja e szavakat:
Az ég siket fájdalmaimra –
Végsemmiség az én ítéletem –
Az isten engem büntetésre nem
Tart érdemesnek – az angyal, mely jegyezte
Botlásaimnak számát, ily következést
Húzó legelső lépésemkor el-
Réműlt dicső helyén és félre fordúlt,
Könnyes tekintettel törölte ki
Nevemet az élet könyvéből.
Azt hiszszük, ezen a teljes, benső megsemmisűlésen fekszik a tragikai
katasztrófa súlya, melynek a fizikai halál csak a legtermészetesebb, de
sem nem egyetlen, sem nem múlhatatlan kifejezésmódja. A tragikus hős
páthosza egész lelkét betölti; életén nemcsak föltétlen hatalommal
uralkodik, nemcsak czéljait tűzi ki, küzdelmeit vezeti, sírját ássa,
hanem mintegy teszi azt. Benne és általa él s miatta és általa el is
vész. A mint legyőzetik; a mint a fejére zúdúlt szenvedésben tudatára
kénytelen ébredni akár czélja helytelenségének, akár ereje semmiségének
az egyetemessel szemközt; a mint a tragikai fejlődés látszatán túl
ironikus jelentőségét megérti: az élet oda van. Nem abban rejlik a
tragikai hatás titka, hogy fizikai végét látjuk-e vagy sem, hanem abban,
hogy ez a benső megsemmisűlés minden kétséget, a későbbi kiegyenlítés
minden lehetőségét kizáróan végbe megy-e szemeink előtt vagy sem. Az
élet, a puszta fizikai lét, mely az akarat és vágy valamennyi rugójától
megfosztva megmarad, nem valódi élet többé, csak Lukács Móricznak egy
grammatikailag talán rossz, de rendkívül kifejező szavával élve:
«tetsz-élet». Csak úgy tetszik, mintha élne a hős. Életének nemcsak
czélja nincs többé, de föltételei is hiányzanak, hogy czélt tűzhessen ki
magának. Hátralevő napjait inkább csak leéli, mint éli. A költő még nem
oldja meg föladatát, és hány tragikus író nem oldotta meg! a puszta
halál által, mely hősét esetleg, vétkével való benső kapcsolat nélkül
érte s mintegy külsőleg semmisítette meg a nélkül, hogy benne
páthoszának határozó része lett volna. Ellenben az összeütközés
hatalmának, a páthosz mindenek fölött uralkodó erejének rajza s a belőle
szükségszerűen fejlődő benső megsemmisűlésnek képe által a legteljesebb
tragikai hatást érheti el a halál föltüntetése nélkül is. Ha erre képes
s ezt megteszi, befejezte a tragikai okozatosság folyamát, előzményeiből
kihúzta a végső következtetést s nem kell félnie attól, a mitől Szász
Károly tart, hogy a néző képzelete tovább szőheti azt, még pedig nem
tragikai irányban s ekként hajótörést szenved a tragikai hatás.
Ez állításunknak más szempontból való megvilágítására idézzük Greguss
Shakspere-könyvének egy érdekes megjegyzését, melylyel azóta a német
Shakspere-magyarázat is elismerőleg foglalkozott: «Shakspere hősei,
legalább a java, kiábrándúlnak, lelkökben – a keserű tapasztalás
folytán, melyben részesűlnek – bizonyos átalakúlás megy végbe, melynél
fogva mintegy újjá születnek, igaz hogy későn, midőn elkövetett
hibájokat már jóvá nem tehetik, de meg vagyunk győződve, hogy el nem
követnék, ha ismét azon helyzetbe jutnának. Othello nem hinne többé
Jágónak, Lear ki nem tagadná Kordéliát, Macbeth meg nem ölné a királyt.
Ez a fölismerés, ez a magába szállás tagadhatatlanul egyik fő tényezője
a megnyugvásnak, melylyel az esemény gyászos végét fogadjuk, és
Shakspere óta minden tökéletes tragédia kellékének tekintendő.» Eddig
Greguss. Ha okoskodásából további következtetést húzunk, mire jutunk? A
megismeréssel a tragikai hős mintegy kifordúl magából: az okosan szerető
Othello és Romeo megszűnik Othelló és Romeo lenni. Mikor a költő a
fordúlatot érezteti, éreztetnie kell személyiségökben, ennek tragikai
jellemében való megsemmisűlésöket is. Ha ezt éreztetni tudja, akkor
aztán ahhoz az esetleg élőnek maradt Othellóhoz és Romeóhoz, kivel a
néző szeszélyes képzelete mégis egy új Desdemonát és új Júliát állítana
szembe, valósággal semmi köze nem lenne a réginek, és viszont az újnak
semmi befolyása a tragikai hatásra, melyet amaz előidéz. Othellónak,
kinek valóját a szerelem és becsület vak szenvedélyű kultusza teszi,
Romeónak, ki egész életét egyetlen érzés koczkájára veti, akár halnak
akár élnének, Desdemona és Júlia végével mindörökre végök van.
Nem szeretnők, ha félreértetnénk s valaki oda magyarázná szavainkat,
hogy ezek szerint hát a tragikai fejlődés a kibékűlés, a szerencsés
megoldás felé is irányúlhat. «A tiszta tragikus összeütközés már
eredetileg kiengesztelhetetlen», tanítja még Goethe is, ki pedig saját
alkotásaiban e tétel föltétlen érvényesítésétől mintegy természeténél
fogva vonakodott. A tragikai fejlődés szükségszerű befejezését, melyből
az igazi tragikai hatás következik, mindig az egyén megsemmisűlése
képezi, még pedig benső megsemmisűlése. Ez a fontos. A hős vagy holtan
marad a csatatéren, melyen küzdelme folyt, vagy legalább összetépett
zászlóval, fegyverzetétől megfosztva, mindörökre tönkretéve, a mi rá és
ránk nézve egy jelentőségű a halállal. E tekintetben is örök érvényű
Aristoteles utasítása, melyet a szánalomról és félelemről alkotott
elméletére alapít: «A szépen gondolt mesében szükségszerűleg ne
szerencsétlenségből szerencsére, hanem ellenkezőleg szerencséből
szerencsétlenségre történjék a változás». Dicséri Euripidest s a
«legtragikusabb költőnek» nevezi, mivel a legtöbb szomorújátéka
szerencsétlenül végződik; az ezzel ellenkező jelenségek okát «a nézők
gyöngeségében» keresi s «a költők engedékenységében», kik «közönségök
kivánságára hajtanak». Euripides művein kívül is a görög tragédia
legkiválóbb alkotásai, melyekben a tragikai fölfogás alakítólag
uralkodik a mithosz fölött, a hősnek vagy halálával, vagy legalább benső
megsemmisűlésével, a disztükhia megrázó képeivel végződnek. Az utóbbinak
példájára ott van Aeschylos Xerxese, a nagyság, hatalom, dicsőség
ellenkező végletébe kergetve; ott van Sophokles Kreonja és Oedipus
királya, kik mindenökből kifosztatva, bensőleg teljesen elnyomorodva
maradnak élőknek. Igaz, Shakspere nem kegyelmezett egyetlen hősének sem,
nem érte be az őrűlet szellemi megsemmisűlésével sem, hanem a tébolyúlt
Leart is halálba kergette; de számos nagy költőt tudunk, kik hőseiknek
ezzel a benső megsemmisűlésével, halál nélkül, méltón fejezték be
tragikai meséiket. A magunk irodalmában is _Bánk bán_on és a
_Kegyencz_en kívül, találhatunk példákat, Aranynak tragikai tárgyú
balladáiban. Ágnes asszony, Kund Abigél és Bende vitéz megőrűlnek,
katasztrófájukban a szellemi megsemmisűlés képét mutatják. Nem teljes-e
lakolásuk s ezzel a tragikai hatás? A mit Szász Károly mond, hogy
láttunk már őrűlteket meggyógyúlni, tökéletesen igaz; de vajjon
elképzelhetjük-e épen őket meggyógyúltaknak? Ágnes asszonyra börtön
várna, hogy «holtig vízen és kenyéren raboskodva bűnhödjék». A
lélekmardosás az élet verőfényén is elvette eszét; mikép őrizhetné ezt
meg a börtön magányos éjtszakájában? Hát Kund Abigél és Bende
meggyógyúlhatnak-e valaha? Gyógyúlás lenne-e az, mely újra tisztán
fölidézné amannak lelke elé az öngyilkos szerető, a tetemre hivás, a
vérző holttest iszonyú képeit, emennek meg a párbaj színe alatt
elkövetett gyilkosság gyáva iszonyát? E rémes emlékek, e szörnyű képek
örökre semmivé teszik őket; a homály mely lelkökre borúl, nem sokban
különbözik a sír éjjelétől.
Más szempont alá esnek az olyan mesék, melyek tragikai tényezőkből
vannak szőve, ezek elvezetve a tragikai vétségig, de azután katasztrófa
nélkül szerencsésen kibékítve s az egész derűlt végre juttatva. Más
szóval a «szomorú szabású, víg kimenetelű játékok», mint múlt századi
irodalmunkban (iskolai drámák) nevezve találjuk. Az ily történetekben a
tragikumnak csak elemeit, csiráját leljük meg, de nem magát teljes
kifejlődésében és igazi hatásában. Megnyugvásunk nem a nemezis erejében
és kérlelhetetlen igazságosságában, hanem kibékíthetőségében való
megnyugvás lesz; nem a fenség érzetében fölemelkedés s a szenvedélyek
megtisztúlása, hanem mintegy megszabadúlás a félelemtől. Mindez nem a
tragikum végbenyomása, nem az a hatás, melyre a tragédiaírónak
törekednie kell. Corneille nem hiába nevezte _Cid_jét elsőben
tragikomédiának. Azonban a költő, ha lemond is az igazi tragikai
hatásról s a tragikai tényezőket békés megoldásra kivánja vezetni, két
körűlményt nem hagyhat figyelmen kívül, ha a tragikai benyomáson innen
legalább általában művészire törekszik. Az egyik az, hogy békés
megoldás, derűlt befejezés csak az alapjában tiszteletreméltó hősöknél
lehetséges, kik a vétséget a körűlmények kényszerítő nyomása alatt, vagy
épen nemes fölhevűlésben követték el, mint Corneille Cidje vagy Kleist
homburgi herczege. A gonoszság vétsége, a nagy bűn sem erkölcsi, sem
széptani szempontból meg nem bocsátható; ethikai tekintetben
megtisztúlás helyett zavart okoz, művésziben pedig kielégítetlenül hagy,
midőn az élet komoly, költői fölfogását álérzelmessége meghamisítja. E
kérdésnek tanúlságos és jeles fejtegetését adja Gyulai Pál Feuillet
_Montjoye_járól írt bírálatában. De a hol nem mutatkozik is az erős
összeütközések kibékítése föltétlenül lehetetlennek, ott sem tévesztheti
a költő szem elől, hogy bocsánatát csak nagy szenvedések árán adhatja. E
szenvedések tisztító tüzében a hős mintegy megszabadúl salakjától s
lelkének nemes ércze tiszta ragyogásában tűnik szemeink elé. E benyomás,
meg a vétségnek és lakolásnak legalább megközelítő arányosítása
következtében erkölcsi és művészi érzésünk belenyugszik a bocsánatba.
Alig tudnánk e tekintetben találóbb példát mutatni a nagyot vétett Toldi
Miklós hosszú vezeklésénél _Toldi szerelmé_ben. Mily művészi
tapintattal, mily tiszta erkölcsi fölfogással vezeti e keserű próbán
keresztül hősét Arany, s vezeti végül is nem olynemű boldogsághoz,
melyet örökre eljátszott, hanem csak a király bocsánatában való
megnyugváshoz. Mindössze is arra jut, hogy kardja újra tisztává lesz s
hősként forgathatja azt hazájáért és királyáért. Lajos király így szól
hozzá:
«Vétkeztél fiú, de lakolál is hétszer,
Uradat veszélyből kisegítéd kétszer:
Most ez övet, kardot, jer! az oldaladra, –
Többször el ne veszítsd, úgy vigyázz magadra!»
S drága övet, kardot neki általnyújta,
A mi azt jelenté, hogy már lovag újra,
Illeti, mint régen, udvari tisztesség.
Ennyi az egész: a király megbocsát s Toldi megnyugszik ura bocsánatában.
E megnyugvás, midőn végül őt, az egyedűliségre kárhoztatottat, csupa
boldog emberek környezetében hagyjuk, nem oldja föl a tragikai
hangulatot, mint Cid, hanem csak némi elegiaiba olvasztja át.
Mindazonáltal, ismételjük, a kibékítő végű cselekvényekben a tragikum és
tragikai benyomás sohasem teljes. Az igazi tragikum mindig
élethalálharcz; s az oly csomó, mely bármily nehezen, de mégis
megoldható, nem jelent élethalálharczot. A valódi tragikai hatás az
egyetemesnek csupán oly érvényesűléséből, oly diadalából fakad, mely az
egyént megsemmisíti.
Ez a megsemmisűlés, mint mondottuk, nem nyer minden esetben, föltétlenül
és múlhatatlanul a fizikai halálban kifejezést. De tagadhatatlan, hogy
ilyenkor mindig nagy és veszélyes próbára teszi a költő erejét, kinek
meggyőzően, minden kétséget kizáróan éreztetnie kell a véget, – a végnek
sajátos képe nélkül. Próbára teszi még a tragikai konczepczió erejét is:
az olyan nádszál-hőst, a minő Clavigo, természetesen meg kellett ölnie a
költőnek, ha történetét be akarta fejezni. E példa, különössége daczára,
inkább mellettünk, mint ellenünk tanúskodik.
Álláspontunk erősítésére hozzunk föl még egy bizonyságot. Utaljunk a
keresztyén népek némely tragikai mondáira, melyek épen a legnagyobb
vétkeknek méltó lakolását nem a halálban, hanem ellentétében, a
haláltalanságban keresik: ez a bűnhödés tetőpontja. Az idő végetlensége
valóság gyanánt van vonatkoztatva valamely élő lényre, ki e végetlenig
tartó végességnek tudatával is bír. Toldy nem e fogalmat akarja a hún
monda homlok-nyilas Detréjére ruházni, midőn őt «haláltalannak» mondja;
csak egyszerűen annyit kiván értetni, hogy a seb, mely másnak halálos
lett volna, őt nem volt képes megölni. A haláltalanság föltétlen
mentesség a haláltól. Látni való az is, hogy a haláltalanság fogalma
élesen különbözik a halhatatlanságétól. Mig ez örök fennmaradását
hirdeti annak, a mi nincs múlásra szánva: a léleknek, az eszmének, az
emléknek, addig a haláltalanság el nem enyészése annak, a minek
természet szerint el kellene enyésznie, a testnek. Amaz vígasztaló és
fölemelő, ez természet-ellenes és megfélemlítő. Meghalni nem tudni:
iszonyú. Arany örök zsidója gyötrődik ekkép:
Pihenni már. Nem, nem lehet:
Vész és vihar hajt engemet,
Alattam a föld nem szilárd,
Fejem fölött kétélű bárd…
Tovább! tovább!
Az üstökös meg visszatér,
Kiröppent nyil oda is ér,
Az eldobott kő megpihen:
Én czéltalan, én szüntelen
Tovább! tovább!
A haláltalanság képzete a népek szellemében a legiszonyúbb büntetés
gyanánt született meg. Ahasverus, a jeruzsálemi varga, átok gyanánt
viseli az élet végtelenségét, mert elhajtotta háza elől az Üdvözítőt, ki
ott golgotai útja közben meg akart pihenni. Más monda szerint a bolygó
zsidó Kertafilos, Pilátus ajtónállója, ki Krisztust öklével ütötte meg.
Most szerteszét jár a világon; minden száz esztendőben megbetegszik s
megifjúl; nem tud meghalni. Ilyen alak a repűlő hollandi is, ki
büntetésül arra van kárhoztatva, hogy örökké hányassék a tengeren s
partot sohase érjen; sötét hajóján magánosan támaszkodik az árboczhoz s
vészt és pusztúlást hirdet a hajósoknak, kik találkoznak vele. Istennel
daczolt, mert esküvel fogadta, hogy a Jóreménység fokán, melytől viharok
tartották távol, áthajózik, ha itéletnapig kellene is ismételnie
próbáit. Az örök vadász pedig, a német monda szerint, lábbal tiport
minden isteni és emberi jogot, hogy féktelen szenvedélyének áldozhasson;
most élete végtelen végeig kell üldöznie a vadat, mely egyetlen öröme
volt. Ki tagadhatja a tragikai fölfogásnak, mely e mondákban nyilatkozik
s épen a haláltalanságban tetőzik, erejét és teljességét?