Láttuk a természeti törvényt, mint általános kényszert, mely az
egyessel, csupán egyessége, léte okából kérlelhetetlenűl megfizetteti a
halál adóját. A nem fenmarad, de az egyénnek el kell vesznie: ez az
örök, természeti rend. Láttuk már némi vonatkozásban az erkölcsi
törvénynyel, mint ennek az őrét, mely még nem sérelmeket torol meg, csak
a kiválóság sérelmes fejlődésének vágja el útját. Fenyeget minden
nagyságot, minden erőt, álljon ez szépségben, ifjúságban, hatalomban
avagy dicsőségben. «Pusztító erejének viharzása» közt csak egy gondolat
nyújt némi megnyugvást. Az, hogy épen a kimagaslónak legnehezebb a lét
rendes viszonyai közé illeszkednie; hogy romlása nemcsak nagyobb
megrendűlést ébreszt, hanem nagyobb emléket is hagy maga után; s hogy a
sors, mely megdöntésében oly kegyetlennek tünik föl, egyszersmind sokkal
kegyesebb is volt iránta mint mások iránt, adományainak oly bőségével
halmozva el őt, minő közönséges halandónak nem juthat osztályrészeűl.
Láttuk végre a természeti törvényt, mint egyenesen sértettet s az
egyetemesnek visszaható tényezőjét, szemben az egyénnel, ki létének
természeti feltételeit tagadta meg vagy természeti korlátait hágta át.
A vétlen nagyságot csak a természeti rend fenyegeti, mely téllel váltja
föl a nyarat s halállal az életet. A nagyságtól, legyen az bár anyagi
vagy szellemi erőnek, egyéni kiválóságnak vagy szerencsének túlságos
mértéke, csak hajszálnyi távolságra fekszik a hűbrisz, az elbizakodás,
fennhéjázás. Ennek nyilatkozása már tragikai vétség, sérelme az erkölcsi
törvénynek, mely védelmezi a kicsinyeket a nagyok ellen, a nagyokat a
hatalmaskodók ellen. De még idáig is vannak átmeneti formák: az
egyetemesnek mint merő természeti kényszernek érvényesűlésétől igazi
nemezissé emelkedéseig. Formák, melyekben az egyetemes félig még vak
természeti, félig pedig már erkölcsi hatalomnak látszik. Így görög
felfogás szerint a végzetet, mely előbb-utóbb bekövetkező pusztulással
fenyeget valamely nemzetet vagy nemzetséget, az egyéni vétség csak
sietteti. Csapása azonban közvetetlenűl mégis csak erre hat vissza. A
_Perzsák_ban Dárius szellemétől halljuk:
Oh jaj, mi gyorsan betelik a végezet
Határzata, fiam fejére zúduló
Csapással. Azt reméltem, istenink
Itéletét késő kor érlelendi meg,
S ím rajtad a kezök, magadtól híva rád.
A megmásíthatatlan végzet, e szavakban nyilatkozó felfogás szerint,
elhatározta Dárius házának vesztét, mely hatalomban már igenis magasra
emelkedett. Határzata bizonyára végbemenne az idők teljességében,
kihívás és vétség nélkül is. De akkor a mikor érvényesűl, kitörése mégis
sérelemmel kapcsolatos, ennek megfelelő visszahatásúl tünik föl. Xerxes
őrjöngő elbizottsága ingerli, ki birodalmát az ég határaig akarja
terjeszteni, okos tanácsra és rossz jelekre nem hajt s dölyfében az
elemeket, magát Poseidont is urasága alá akarván igázni, lánczokat dobat
a Hellespont szent hullámaira. A salamisi romlás, melylyel voltakép a
háza fölött függő végzet csapott le, egyszersmind az ő dölyfének
lakolása. Ime az ember, ki már, legalább rész szerint, a maga kezében
tartja sorsát.
Egészen a szomszédban érjük, s szintén átmenetűl tekinthetjük a határozó
hűbriszre, azt a jelenséget, mikor a végzet nem marad az áldozatáúl
kiszemelt nemzetségtől távol, mintegy rejtekből lesvén a legsújtóbb
csapásra alkalmas pillanatot. Ellenkezőleg, benne magában dolgozik
következetesen megrontására. A szenvedélyek örökűl mennek át apáról
fiúra s a vétség új vétséget szűl. A családokra nehezedő átok voltakép:
az egyetemesnek új meg új bűnök által való kihívása. E bűnök nemcsak
öröklött helyzetekből, hanem öröklött szenvedélyekből is folynak,
melyekkel szemközt az egyetemes mint erkölcsi törvény áll, míg
forrásukban ama sötét természeti hatalomra vezetnek vissza, mely sem
egyesek, sem nemzetségek nagyságát nem tűrheti. Erre vonatkozólag írja
Vischer: «A végzet az ősapa vétkét azzal boszúlja meg az unokán, hogy őt
új vétségbe keveri, s ezért, a mi pedig már magában büntetés az ősapa
vétkeért, lakoltatja is. Ez a végzet félelmes örvény, a legiszonyúbb, a
miről a görögök tudtak, a legkisértetiesebb, a mit ideáljok felmutathat.
Félig észszerű, erkölcsi hatalom, félig oktalan, azzal az állandó
törekvéssel, hogy magát jogosnak mutassa.» A családi átok és egyéni
szenvedély e tragikai kapcsának számos példáját szolgáltatja a görög
hősmonda. Ott van a Labdakidák családjának története, mely egy
természetellenes, undok bűnnel veszi kezdetét s atyagyilkossággal,
vérfertőzettel, testvérharczczal rohan vége felé. A nemzetség jellemének
mintegy jelképét mutatja az a sárkányharcz, melyet őse, Kadmos, Théba
alapítója, vívott. Minden akadály új felemelkedésre, minden veszély
merészebb ellenállásra, minden csapás sokszorosabb daczra ingerli őket.
Ezek az új meg új kitámadások csak azt a romlást teszik teljessé és
sokszorossá, melynek csirája féktelen vérökbe van oltva. Oedipus apja,
Laios, vad szenvedélyében elrabolja Chrysippost s az első
gyermekfertőzővé lesz. Phoibos háromszor meginti, engesztelje ki a
megsértett végzetet: ne házasodjék s haljon gyermektelenűl, mert ha fia
születik, ő általa fog elveszni s egész házát iszonyú csapások várják.
Laios nem hallgat az istenítéletre s maga nemzi Oedipusban végzetét. A
mivel ő ellenök szegűlt az isteneknek, fia ugyanazzal a kihívó daczczal
és szenvedélyes makacssággal üti le az úton ismeretlen agg atyját, veszi
feleségűl Jokastét, saját anyját, s rohan vesztébe, mígnem a vak
száműzöttet Kolonosban megszánják az istenek. A családi jellem még a
harmadik nemzedékben, Oedipus fiaiban, Eteoklesben és Polyneikesben is
rombolva érvényesűl. Amaz ádáz szenvedélyében, maga rohan ki Thébát
ostromló testvérére. Azt mondja, Aeschylos _Hetek_jében:
Rég nem gondolnak már velünk az istenek!
Kedvök csak egy: házunk végpusztulása.
Fejünk felett az ősi átok terhesen
Borong, meredt szemekkel. Laios gyermeki,
Istenharagtól űzve, vár az alvilág.
Az átok teljesedésbe megy: a város kapuja előtt a bősz testvérek egymás
kezétől hullanak el. A család utolsó virágában, Antigonéban is, a
vérszeretet, melylyel meggyalázott bátyját eltemeti, mintegy vére
átkának, a kihívó elszántságnak, formájában jelenik meg, mely
összeütközésbe hozza őt a törvénynyel s ez összeütközést
kibékíthetetlenűl elmérgesíti. A kartól halljuk felőle:
A lány daczában apja dacza újra él;
Veszély előtt sem hajlik meg makacs szive.
Antigone eltapodásával betelt Laios házának végzete. Az ilyen végzetet
fogta föl a görög nézlet legfélelmesebb oldaláról, a természetiről. De
mikor így családok fáját öröklő, vészes szenvedélyek által folyton
ledőléssel látjuk fenyegetve; mikor a kimagasló ágakat egymás után
zúzzák porrá előttünk a villámok: mi is szinte összeolvadva érezzük az
ilyen jelenségekben az erkölcsi törvényt valamely sötét természeti
hatalommal. Gondoljunk a Balassák történetére a protestans korban. Ilyen
család s ilyen sors az, melynek művészi képét adja Tompának _Sírboltban_
czímű költeménye. A hősi, gőgös és erőszakos nemzetség végső tagjának
temetésekor, a kripta félelmes üregébe vezet, az immár betelt végzet
lakába, s itt mutatja sötét folyását.
Mily történet! mi bősz lidérczek, árnyak,
Kisérik a családot e helyig!
Múltjában fény szomszédja a homálynak
S az élet oly örvényesen telik!
Mi a szülött, az volt előde nyilván,
Hasonlók a vér és erkölcs szerint;
Lelkes, szilaj s kegyetlen nép! A villám
Ragyog, rémít, rombol, – s egyszerre mind.
A kihalt családot bősz lidérczek, árnyak kísérték e helyig: a
szenvedélyek lidérczei s a csapások árnyai. Egymást szülve és fölidézve,
mint a lánczszemek kapcsolódnak össze. Schiller _Messinai ará_jában
kiemeltük ugyanezt az eszmét, melyből Jókainak _Párbaj az istennel_
czímű novellája is fakad: az öröklött szenvedélyek által teljesedésbe
menő családi átok.
Az erkölcsi törvény sérelmére való átmenetűl tekinthető még az az antik
tragikai forma is, midőn a halandók, mintegy az istenek egymás közötti
versengésének, viszálkodásának esnek áldozatúl. Hogy mikép, azt Artemis
szavai fejezik ki legtalálóbban Euripides _Phaedrá_jában:
Ha isten úgy akarja bűnbe tántorúl
A föld fia.
E megtántorodás okozati lánczolata az isteni akaratra vezet, az
egyetemesnek képviselőjére. Aphrodite a dráma prologjában kijelenti,
hogy Hippolytos halálának ő lesz az oka: Artemisen akar vele boszút
állani, midőn ennek szűzies védettjét megrontja. Meg is rontja
mostohája, Phædra, átkos szerelmének fölidézése által. E szenvedélynek
maga a boldogtalan asszony is áldozatává lesz. Az istennők vetekedését
látjuk a troizeni királyi ház tragédiájában. Egy ifjú tiszteleteért
küzködnek s könyörtelenűl teszik játéklapdájukká az embereket: Artemis
Hippolytost, Aphrodite pedig Phædrát nekik szolgáló védettjeiket,
bukásba taszítják, a helyett, hogy a veszélyre intenék és megmentenék.
Az egyéni vétséget mintegy kivonják a beszámítás alól s az erkölcsi
világrendnek nem teljességét, hanem csak ellenmondásos homályát
képviselik. Az egyén egyszerre vétkes és ártatlan, mert vétségével csak
isteni akaratot tölt be; romlásában is összeolvad a természeti törvény
esetleges érvényesűlése s a nemezis szükségszerűsége. Ah, sóhajt föl
Hippolytos,
Hogy átokúl lehetnek istenink is
Ránk, emberekre!